Vezetõ uniós tisztség megszerzésére törekszik Olaszország, amely hivatalosan július 1-jével vette át Görögországtól fél évre a soros EU-elnökség teendõit - mondták nevük mellõzését kérõ brüsszeli diplomaták.

Eszerint Itália erõteljesen lobbizik azért, hogy Enrico Letta, az elõzõ miniszterelnök lehessen Herman Van Rompuynek, az uniós országok állam-, illetve kormányfõit összefogó Európai Tanács elnökének az utóda. Ha ez végül nem sikerülne, akkor az olaszok B terve állítólag az, hogy Federica Mogherini, februárban hivatalba lépett 41 éves külügyminiszterük vehesse át Catherine Ashtonnak, az EU kül- és biztonságpolitikai fõképviselõjének a posztját. Az olasz esélyek nem nélkülöznek minden realitást, de egyelõre korai lenne inni a medve bõrére Rómában.

A május 22. és 25. között lebonyolított európai parlamenti választások nyomán tisztújítás esedékes az unió vezetõ posztjain. A tisztségek elosztásakor nem csupán a párt- és nemzeti hovatartozást kell figyelembe venni, hanem olyan csoportképzõ szempontokat is, mint az euróövezethez tartozás vagy nem tartozás, az északi és déli tagországok közötti egyensúly, valamint a régi tagországok mellett az új tagországok valamilyen esélyhez juttatása, ami földrajzi értelemben - némi leegyszerûsítéssel - a nyugati és a keleti tagországok közötti viszonyra vonatkozik. Szintén tekintettel kell lenni a nemek arányára.

Ebben a koordinátarendszerben a kiindulópont az, hogy az EP-választásokat a jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú Európai Néppárt nyerte, s e pártcsalád jelöltje, Jean-Claude Juncker volt luxemburgi kormányfõ lett a jelölt az Európai Bizottság elnöki tisztségére. Az EP pártfrakciói közül támogatják Junckert a néppártiak mellett a választásokon második szocialisták, valamint a liberálisok is. E támogatás ugyan nem teljes és feltétel nélküli - így például a brit munkáspárti EP-képviselõk aligha szavaznak majd Junckerre -, mégis adottnak tekinthetõ a pártközi egyetértés, amibõl az következik, hogy a néppárti politikusok mellett vezetõ uniós posztot kell kapniuk a szocialistáknak és esetleg a liberálisoknak is.

A szocialisták már most kaptak valamit: a német Martin Schulzot további két és fél évre újraválasztották EP-elnöknek, holott õt most - az eddig követett váltógazdálkodás értelmében - néppárti politikusnak kellett volna követnie.

Az olaszok esélyeit csökkenti, hogy õk már fontos uniós pozíciót tudhatnak a magukénak: az Európai Központi Bank elnöki székében Mario Draghi ül. Esélynövelõ tényezõ azonban, hogy a Matteo Renzi vezette baloldali olasz kormány komoly visszaigazolást kapott a lakosságtól az EP-választások fölényes megnyerésével. Ha tehát a csúcsalku értelmében baloldali politikus lesz Van Rompuy utódja, akkor Letta nem esélytelen, ha pedig baloldali nõ lesz Ashton utóda, akkor Mogherini határozottan esélyes. De hogy mi lesz az alkudozások végeredménye, az ma még nem is sejlik.

Az olasz pozícióigények felvetése diplomáciai értelemben nem túl szerencsés, mert Itália épp most, az osztozkodás idején vette át a soros EU-elnökséget. Az pedig felettébb csalóka látszat, hogy az elnökség elõny lehet az alkudozáskor. Éppenséggel az a helyzet, hogy a soros elnöklõ országtól az unióban nagyon nem tekintik sem illendõnek, sem méltánylandónak a saját nemzeti érdekek harsány erõltetését.

Márpedig Renzi belépõje minden volt, csak nem visszafogott. A június 26-27-i EU-csúcson erõteljesen követelte a nagyobb pénzügyi rugalmasságot - értsd: a költségvetési hiány növekedésének elnézõbb brüsszeli kezelését - arra hivatkozva, hogy beruházásokra van szükség a növekedéshez és munkahelyteremtéshez. Ezt a célt senki nem vitatja, csak épp eltérõek a nézetek azt illetõen, mekkora költekezés engedhetõ meg, miként lehet ösztönözni a növekedést és a foglalkoztatás bõvítését anélkül, hogy Európa újból eladósodna. A csúcstalálkozó résztvevõi végül csak abba egyeztek bele az olasz igények megfogalmazása nyomán, hogy a jelenleg adott uniós pénzügyi elõírások keretein belül maradva maximális rugalmassággal kell kezelni ezt a szempontot.

A most kezdõdõ olasz EU-elnökség másik kiemelt prioritása a menekültkérdés, amely nap mint nap újabb drámai hírekkel, Afrikából útnak induló menekültek tengeri tragédiáival hívja fel a figyelmet egy olyan gondra, amelyhez Róma szerint az unió hozzáállása nem eléggé szolidáris. Olaszország több együttmûködést vár el a többi tagállamtól az úgynevezett migrációs nyomás enyhítése végett.

Ezek az olasz elnökségi prioritások már így is eléggé megterhelhetik Róma és Brüsszel viszonyát, ami elképzelhetõen nem segíti az olasz személyi pozícióigények érvényesítését. Az is igaz azonban, hogy Itália elnökségét többen úgy tekintik Brüsszelben, mint a várva várt pillanatot, amikor végre ismét nagy, fajsúlyos euróövezeti tagállam veszi át fél évre az elnöklést az uniós miniszteri tanácsüléseken - leszámítva a külügyminiszteri üléseket, mert ott nem a soros elnökségi ország szakminisztere, hanem a kül- és biztonságpolitikai fõképviselõ elnököl.

Egyes brüsszeli diplomaták francia dinamikájú elnökséget várnak az olaszoktól. Franciaország 2008 második felében látta el a soros EU-elnökséget. Utána az euróövezeten kívüli Csehország és Svédország, majd a súlyos gazdasági helyzetbe kerülõ Spanyolország, azután a saját föderális szerkezetével bajlódó Belgium, az euróövezeten kívüli Magyarország, Lengyelország és Dánia, majd a pénzügyi összeomlást átélõ Ciprus, a kicsiny Írország, az euróövezeten kívüli Litvánia, most legutóbb, az olaszok elõtt pedig az uniós pénzügyi mentõövre szoruló Görögország következett.