Egy kis bihari településen élõ idõs asszony mesélte, hogy az õ gyerekkorában, a háború idején, bizony nagy kincs volt a kenyér. Az asszonyok a kemencében sütötték meg a hatalmas cipót, amit egész hétre be kellett osztani. Annak aztán minden morzsáját megették. Egy karéj kenyér bizony fejedelmi eledelnek számított. A faluban szállásozó orosz katonák ceruzát, papírt, cukrot adtak a gyerekeknek egy-egy kis darab kenyérért. Mint mondja, manapság is sokszor eszébe jut az az idõ, amikor látja, hogy az unokái a kenyér héját levágják, és egybõl a kukába dobják.

Egy másik hetvenes éveiben járó asszonynak is a régmúlt jut eszébe, amikor a pékséget üzemeltetõ ismerõsétõl zsákszámra kapja a száraz kenyeret, péksüteményt. Ezek már olyan kemények, penészesek, hogy nem lehet velük mást tenni, mint feltüzelni. Mint mondja, gyengébb hidegben kitûnõen felmelegíti a kályhát. Azt mondja, fáj a szíve ezekért a péktermékekért, mert mindig felidézõdik az a jelenet az életébõl, amikor iskolás korában a zsemleárus fiútól nem tudott venni soha egyetlen zsemlét sem pénz hiányában. A gazdagabb gyerekek vettek egyet-egyet és neki mindig összefutott a nyál a szájában. Ha akkor azt mondták volna neki, hogy öreg korában száraz zsemlékkel tüzel, el nem hitte volna.

Egy konyhán dolgozó asszony számolt be róla, hogy több vödörnyi moslék marad egy-egy étkeztetés után, annak jó része kenyérhéjból, kenyérdarabból tevõdik össze. De elég csak egy pillantást vetnünk szabadtéri rendezvényeken a kukákra. Tele van a pörkölthöz, babgulyáshoz adott kenyér darabjaival.

Több gyereket is megkérdeztünk, hogy megeszi-e a kenyér héját. A válasz általában nemleges volt. Mint mondták, a szüleik már elõre levágják nekik a héjat, hogy ne kelljen bajlódni vele. Egy mini ABC tulajdonosa például azért nem mer túl sok kenyeret rendelni, mert ha megmarad néhány, azt másnap már biztosan nem tudja eladni. Tapasztalatai szerint ugyanis, senki nem hajlandó másnapos kenyeret hazavinni.

A kenyér régen az életet jelentette. De tegyük hozzá, hogy mire az asztalra került, benne volt a család minden munkája, erõfeszítése. A vetés, az aratás, a cséplés, az õrlés, a dagasztás, a kelesztés, a kemencében sütés, mind-mind része volt az emberek mindennapjainak. Tudták, milyen nehéz, aprólékos munkával készül el, ezért becsülték.

Ma már mindent a gépek végeznek, a szupermarketek éjjel-nappal tele vannak különféle kenyerekkel. Mindennap frissel. Nem kell érte mást tenni, csak leemelni a polcról, és kifizetni. S menet közben valahol elveszett a becsülete is.