A régi paraszti világban a tanyákon villany nélkül is remekül megoldották az élelmiszerek tárolását, tartósítását. A pincék, vermek, kamrák, ásott kutak tökéletes helyek voltak arra, hogy tiszta és biztonságos környezetet nyújtsanak a család élelmének. Ezek a technikák ma is tökéletesen mûködnek, sõt jóval olcsóbban képesek biztosítani az évi szükséglethez való alapanyagokat.

Sajnos napjainkban hetek, hónapok telnek el mire egy élelmiszer a fogyasztó asztalára kerül, közben pedig rengeteg energiára és tartósítószerre van szükség ahhoz, hogy ezek az élelmiszerek még ennyi idõ után is fogyaszthatóak legyenek. A régi falusi világban azonban sokkal több friss zöldséget, gyümölcsöt, húst fogyasztottak õseink. Az állatok húsát vágás után azonnal fogyasztották, vagy természetes eljárásokkal tartósították. A tejtermékeket frissen vagy savanyítva fogyasztották. A zöldségeket, gyümölcsöket szezonálisan vagy téli fajtákat termesztve pincékben tárolva gyûjtötték.

Az ügyes háziasszony télen is ugyanolyan változatosan fõz, mint nyáron. Ehhez azonban, már egész évben érdemes gyûjtögetni a hozzávalókat. A fõzeléknövények téli eltartása azok természetétõl függ. Másként kezeljük a káposztaféléket, a gyökérféléket vagy a többi fõzeléknövényt. A gyümölcsfélék pedig fajtától függõen nyersen, vagy tartósítva is betárolhatóak.

A gyökérféléket, a sárgarépát, petrezselymet, paszternákot, céklarépát, cukorrépát, stb. pincében és homokban tárolhatjuk. A hagymaféléket koszorúba kötve szellõs helyen fölaggatjuk, vagy pedig szellõs hûvös helyen kosárban vagy kiteregetve tároljuk. A konyhadíszként felakasztott fokhagymafüzér bár igen dekoratív, de hamar tönkremegy, a hagymagerezdek kiszáradhatnak, vagy megromolhatnak. Ezért érdemes azokat tartósítani télire.

Ez történhet olajba, sóba, ecetes páclébe rakva, de gyógyászati célból még mézben is tárolhatjuk. Azok a vöröshagymák melyeket nem fagymentes helyen tárolunk, miután megfagytak még nem mennek tönkre. Ugyan is abban az esetben, ha nem nyúlunk hozzájuk, miután kiengedtek visszanyerik eredeti állapotukat, és újból fogyaszthatóak lesznek.

A burgonyát faluhelyen elvermelik, és idõközönként onnan vesznek belõle a konyhára. Eltárolható még szellõs éléskamrákban, vagy pincében raktározva is. Ha a burgonya csírásodni kezd, vagyis kihajt, a száracskákat letördeljük. Így még tovább eltartható.

A káposztaféléket, fejes káposzta, vöröskáposzta, kelkáposzta, karalábé, karfiol, fagymentes, szellõs helyen egymás mellé sorba rakjuk. Tanácsos a fejeket szalmával, vékony homokréteggel vagy zsákokkal beborítani, hogy a fagy kárt ne tegyen bennük.

Savanyítás

A savanyított fejes káposzta az egyik legegészségesebb népi eledelünk. A savanyításra a legalkalmasabb a téli, sûrû belsejû káposzta, amit késõ õsszel szüretelünk, és pincébe tárolunk. A savanyításhoz nem kell csupán só, ízesítéshez pedig tetszés szerint egy kis köménymag, bors, babérlevél. A savanyítás úgy történik, hogy az egészséges fejeket a káposztagyalun legyaluljuk, a savanyításra alkalmas hordóban lenyomkodjuk (megsózzuk, fûszerezzük), majd valami nehéz tárgyal, kõvel összesajtoljuk. A káposzta a só miatt levet ereszt, amelyben szépen összeérik és megsavanyodik.

Nyáron fõleg uborkát, és káposztát savanyíthatunk, melyhez kenyeret vagy burgonyát használunk, sóval, kaporral ízesítve, ez a kovászos uborka, melyet miután megsavanyodott azonnal fogyaszthatunk. A kovászos uborka télire is eláll, ha a savanyító levébe nem rakunk kenyeret vagy burgonyát, hanem csak a sós kapros vízben hagyjuk árnyékos helyen megforrni. Mikor letisztul az uborkán lévõ víz, bevisszük a kamrába. Az így tartósított uborka sokkal tovább eláll, mint a kenyérrel vagy burgonyával savanyított.

Szárazon való eltevés

A nyersen való eltevés mellett a fõzelék növények egy részét szárazon is eltehetjük. A bab, borsó, lencse kiválóan eltartható száraz körülmények között. Tárolásukra a legalkalmasabb, ha vászonzacskókba töltjük, melyekben jól szellõznek. A zacskókat a következõ években is használhatjuk, nem kell új tároló alkalmatosságokat vennünk.

A tököt szellõs pincébe polcokra rakva jól eltarthatjuk. Ügyeljünk azonban arra, hogy egymással ne érintkezzenek, mert akkor hamarabb penészednek. Régen az eltárolt dinkatököt, vagy más néven sütõtököt, kemencében sütötték meg, és így fogyasztották. A téli hónapok egyik legkedveltebb vitaminforrása, és csemegéje volt. A marhatököt a kukoricás góré alatt, vagy az istállóban, szalmával letakarva tárolták, és folyamatosan etették a jószágokkal.

A legegészségesebb, ha friss gyümölcsöt rakunk el télre. A gyümölcsök azonban nem egyformán alkalmasak a téli eltevésre. Legtovább eltartható a téli alma- és körtefélék, ha azokat kézzel szedjük le a fáról és utána azonnal papírosba göngyöljük, majd szellõs kamrában polcokra helyezzük. A szõlõt is elég sokáig eltarthatjuk, ha a fürtöket a hegyükön összekötjük és a hegyükkel fölfelé akasztjuk föl. A diót, mogyorót, mandulát elõbb jól kiszárítjuk, hogy meg ne penészedjen, és csak azután tesszük vászonzacskókba vagy kisebb ládákba.

Aszalás

Leggyakrabban gyümölcsöket aszaltak a tanyákon, fõleg szilvát, meggyet és almát raktak a párszárítóra.
Kevesen tudják, de a hüvelyes növények is elállnak aszalva. A szép gyenge, hosszú csövû hártyátlan zöld paszulyt például, ha felforraljuk sós vízben, és aszalódeszkára tesszük, az erõs napfényre téve hamar megszárad. Esõs idõben akár kemencében, vagy a fõzés utáni még meleg tûzhelyen is száríthatjuk. Miután megszáradt vászonzacskóban, szellõs helyre akasztva sokáig eláll. Télen ugyan úgy kell megfõzni, mint ha friss, nyári zöld paszulyt készítenénk.

A zöldborsót is megaszalhatjuk, azonban ehhez használjunk egy kis cukrot is. A kifejtett zöldborsót egy lábosban cukros vízben felfõzzük. Literenként egy evõkanál kristálycukrot hozzáadva, kevergessük addig, amíg a nedvessége elpárolog, és a cukor jól bevonja. Terítsük szét egy tálcán, és rakjuk ki a tûzõ napra, vagy langyos sütõbe, úgy hogy a sütõ ajtaját ne csukjuk be. Mikor teljesen megszáradt, vászonzacskóban taroljuk szellõs helyen. Mielõtt felhasználnánk, mossuk meg és egy órára áztassuk hideg vízbe, mikor már jól megdagadt, úgy készítjük el mint a friss zöldborsót.

Szárítás

A sárgarépát, petrezselyemgyökeret, pasztinákot, zellert megtisztítjuk, sósvízben átmossuk, majd vékony hasábokra vágva erõs fehér cérnára felfûzzük, és szellõs, napos helyre akasztjuk száradni. A petrezselyem- és zeller zöld, friss kapor, szárítva sokáig eltartható. A mosott, lecsurgatott szálakat kis csomókba kötve szellõs, meleg helyre akasztjuk. Napra ne tegyük, mert zöld színük kifakul. Ha megszáradt, morzsoljuk le a szárról, tegyük jól záródó dobozba, hogy megõrizze az aromáját. A paprikát többnyire felfûzve és napos helyen szárították.

Sóban tartósítás

Tartósításra kiválóan alkalmas a só is. A kapor, tök, paprika, snidling, zeller, idényzöldségek lereszelve, együtt vagy külön-külön is elkészíthetõk sóban tartósított zöldségkeveréknek. A zöldségeket általában 5:1 arányban keverjük össze a sóval, tehát 10 dkg növényhez 2-2,5 dkg sót adjunk, és szükség szerint ennek arányában növeljük az adagot. Kisüvegekbe szorosan betömjük, a tetejére is sót hintünk, lekötjük, és hûvös helyre rakjuk.

Mésszel tartósítás

A tanyavilágban a mésznek rendkívül sokrétû felhasználási területe volt. A házak falát minden évben meszelték, ezzel fertõtlenítették, és újították fel az épületeket. Mészréteggel bevonva tojást, és dinnyét is tartósítottak. A régi parasztdinnyéket jó sûrûre kevert mésszel több rétegben bekenték, majd fa rudakra rakták. Így még februárban is tudtak belõle enni. A ma is kapható dinnyék azonban már nem állnak el februárig, a mai fajták a tapasztalatok szerint már csak novemberig tartósíthatók ezzel a módszerrel. A tojások is régen egész Húsvétig elálltak mészréteggel bevonva és gabonával befedve. Ma már ez a módszer teljesen a feledésbe merült.

Befõzés

Egyes növényeknek a levét kisajtolták és így tették el télire. A paradicsomot például, addig fõzzük, amíg egészen szétfõ. Mikor megpuhult áttörjük egy paradicsompasszírozón vagy tésztaszûrõn, és ismét fölforraljuk, és azonnal melegében tiszta üvegekbe rakjuk. Régen az üveg szájára fölhasított kolbászbél darabkát húztak, majd pokrócok közé tették. A porkóc alatt a kolbászbél az üveg szájára teljesen rászáradt, az üvegben pedig a paradicsom fölforrt. Ezzel az eljárással megtakarították a nehézkes kötözést, és a körülményes gõzölést. Ma már jól záródó üvegekbe rakjuk, vagy celofánnal zárjuk le az üvegeket, dunsztolás elõtt.

A gyümölcsöket egészben vagy felszeletelve, cukorral vagy a nélkül tartósították. A szilvalekvárhoz például nem kell, hogy cukrot is keverjünk, az üstben. A felfõzött szilvák cukor nélkül is tökéletesen elállnak. A szilkékbe töltött lekvárt volt, amikor még berakták a kemencébe és még egyszer átsütötték, hogy a szilke tetején képzõdjön egy szárazabb réteg is amely jól lezárta az edényben lévõ gyümölcs fõzetet.A barackot, körtét fõleg cukorral tartósították. Az üvegeket lezárták rugószárral, vagy hólyagpapírossal (celofánnal). A lezárt üvegeket nagyobb edénybe tették, és kigõzölték. A gõzölést 3-4 nap múlva tanácsos volt megismételni, hogy az edényben maradt penészgombacsírák mind elpusztuljanak. A málnából mindig készítettek szörpöt, melyet a kamrában a polcon tároltak. A hulladék gyümölcsökbõl pedig házi ecet készült.

Bor- és pálinkakészítés

A gyümölcsök aszalása nem volt mindenütt jellemzõ, sokkal inkább a cefrébe szedték össze a fákról lehullott terményeket. Pálinkát fõzettek a gyümölcsökbõl, melyet vesszõvel bekötött üvegekben tároltak. Az Alföldön a futóhomok megkötésére, a nyugati országrészben pedig a dombok, hegyek oldalában szõlõt telepítettek, ebbõl bort készítettek õseink.

Tészták készítése

A lisztet a malomban õröltették, melybõl frissen készült tésztákat, és száraztésztát is készítettek. A leggyakoribb száraztészta a tarhonya volt, melyet lisztbõl, vízbõl, és tojásból gyúrtak. Az így elkészített, napon szárított tésztát vászonzacskóban a kamrában tárolták. Õrölt pirospaprikával, krumplival elkészítve a csikósok, juhászok, kubikosok kedvenc eledele volt.

Szappanfõzés

"Minden tanyában összegyûlt annyi zsiradék, hogy érdemes volt kifõzni szappannak. A zsiradékot a padláson tartott zsírosbödönbe gyûjtötték. Nem érdemes takargatni, mert a penészes zsiradékból kevesebb és rosszabb szappan fõ. Minden évben József-nap táján — amikor alkalmas volt az idõ — kifõzték a szappant." (Nagy Gy.)

A tej és termékei

A tejet az ember sokféle alakban dolgozza és használja föl. A szakemberek néha túlzott óvatosságra intenek bennünket, a friss tejjel kapcsolatban, amiben van igazság is, azonban az egészséges állat tõgyének mirigyállományában képzõdött tej sterilnek mondható, és csupán a tõgyön lévõ baktériumok lehetnek veszélyesek az emberre. Mivel a tej szobahõmérsékleten viszonylag gyorsan savanyodik, ezért érdemes a tejet felforralni. A forralt tej mindig tovább eltartható, mint a forralatlan.

A friss tejet, ha hûvösebb helyen nyugodtan állni hagyjuk, zsírja a felszínén összegyülemlik; ez a tejszín. Ha 1-2 napig nyugodtan és mérsékelt meleg helyen hagyjuk állni, akkor a levegõbõl a tejbe került baktériumok munkája révén a tej megalvad és kellemesen savanyú ízûvé válik. Ez az aludttej. Az aludttej tetején összegyülemlett tejfölt a gazdasszony összegyûjti, és ebbõl készíti a vajat. A tejfölt a köpülõben megköpülik, vagyis a tejfölben lévõ zsírrészecskéket az író-tól elválasztják. Az író kellemes ital, melyet a gazdasszony a szopós borjúknak, malacoknak ad.

A túró szintén az aludttejbõl készül, melyet gyengén melegítünk, majd vászonzacskóba kötjük, így a benne lévõ savót kicsurgatjuk. A túrót nem csak frissen fogyasztották, hanem szárították is, ez volt a gömölye vagy más néven gomolyatúró. A lecsöpögött túróból tenyérnyi golyókat formáltak, melyet ízesítettek, volt hogy füstöltek is. A kis gömböket aztán felrakták a veranda tetejének gerendájára és napokig ott szárították. Mikor kiszáradt, tésztákra reszelték, és így fogyasztották.

Sajthoz való tejet régen nem a boltban kapható oltóval altatták. A szopós borjú gyomorfalából nyert oltóval keverték össze a tejet, és az ott lévõ baktériumoktól alvadt meg. Megalvadáskor a tejbõl a sajtanyag kiválik, melyet sóval összekevernek, formákba öntik, préselik, majd 4-6 hétig érni hagyják. A sajt likacsai a sajt érését elõsegítõ baktériumok lélegzésekor keletkezõ gázoknak a helye. Ma már inkább ecetet, vagy a boltban kapható oltóanyagot használnak a sajt házi elõállításához. Készíthetõ még joghurt édestejbõl, vagy kefír savanyútejbõl is.

Húsok

A régi falusi világban a húsokat sok esetben frissen vágva fogyasztották. Így jóval kevesebb volt a feleslegesen felhalmozódott élelmiszer. A tanyákon tartottak, a baromfik közül: tyúkokat, gyöngyösöket, libákat, pulykákat, galambokat, kacsákat. A nagyobb testû állatok közül pedig disznókat, szarvasmarhákat, bivalyokat, juhokat, kecskéket, lovakat. Régen az ásott kutakban hûtötték az élelmiszereket. Az elkészült pörköltet, vagy paprikást azért, hogy ne romoljon meg, egy edénybe rakva leengedték a víz felszíne fölé. Néha az is elõfordult, hogy mikor fel akarták húzni a lábast, az véletlenül beleborult a kútba. Ilyenkor a kút teljes vizét ki kellet meregetni, ami egy idõ után újból tiszta vízzel pótlódott.

A disznóvágások késõ õsszel vagy télen voltak, mikor már kevesebb légy volt az udvaron, és a hideg miatt nem romlott meg olyan gyorsan a hús. Egy hízóból nagyon sokféle élelmiszert készítettek. A frissen sült húsokat zsírral leöntve egy lábosban tárolták. A feldolgozott, füstölt élelmiszereket pedig a kamrában, vagy a nádtetejes padlásokon függesztették fel.. A szalonnát sóban tartósították, abálták, vagy kisütötték töpörtyûnek. A kolbászt, szalámit, bélbe töltötték, és füstölték. A fölfüstölt kolbászt az éléskamrában rudakra aggatva, vagy a kemencébõl kiszedett hamu között tárolták, tartósították. A füstölés célja nem volt más, mint a tartósítás. Az elégetett fa füstjének a szaga távol tartotta a legyeket és egyéb kártevõket a kamrában vagy padláson tárolt húsokról. A hurka és a sült vér a disznóvágások friss csemegéje volt. „A sonka sokáig, kukoricaszedésig kitartott. A sonkát, úgy tartották, „még nem zöng az ég, addig nem szabad mögkezdeni" (március-április). Legtöbben húsvétkor kezdték meg a sonkát. „A szalonna akkor ért meg, ha avas vöt, és még a tüdõt is kitisztította." (Palatinus A. 2002.)

Gabonák

A gabonákat régen nem vitték szárító üzemekbe, a szemekben lévõ nedvesség a napon kiterítve elpárolgott belõlük. A kukoricát például a csutkán hagyták, és górékba tárolták. Mindig a szükségletnek megfelelõ mennyiséget morzsoltak csak le belõle, és adták oda az állatoknak. A kukoricagóréban a csövek kiszáradtak anélkül, hogy összepenészedtek volna. A kenyérgabonát mindig frissen õröltették a malomba. A gazda elvitt egy zsák szemes búzát a molnárnak, aki cserébe lisztet, grízt, korpát adott. A lisztbõl aztán minden héten kenyeret, lángost sütöttek, a gyerekeknek kis cipókat készítettek, amit megkentek tejföllel, liba- vagy disznózsírral.

Ivóvíz

A legtöbb tanyán, falusi ház udvarán található ásott kút. Sajnos ma már az ásott kutak vize emberi fogyasztásra nem alkalmas, a mértéktelen mûtrágyázás, és a szennyvizek ásott kutakba való vezetése miatt. A tetõrõl is sok csapadékot gyûjthetünk, az esõzések alkalmával. Erre a célra bármilyen tároló edény megfelel, amely az ereszcsatorna alá helyezve összegyûjti a vizet. Az esõk lágyvize a legalkalmasabb a mosásra, növények öntözésére, de még a házkörüli állatok itatására is ideális.

Ivóvíznek a tanyás körzetekben szinte mindenütt megtalálható ártézi kutak vizét használjuk. Még ma is üzemelnek a településeken szabadkifolyású kutak, melyeknek a vize jó minõségû, és egész évben hozzáférhetõ. Érdemes felkutatni az adott lakóépülethez legközelebb elhelyezkedõ kutat, és onnan hordani a fõzéshez, iváshoz szükséges mennyiséget. Elektromos áram nélkül is megoldható volt, és ma is megvalósítható az élelmiszerek tárolása, tartósítása, csupán a régmúlt idõk jól bevált módszereit kell követni.

Építészet

Egy téglából, vályogtéglából, vagy vert falból épített tanya felújítása megoldható csupán sár felhasználásával is, melyhez nem kell több csak egy gödör, amibe agyagos földet áztatunk, és rakunk bele egy kis szalmatöreket, vagy ló trágyát. Folyamatos locsolás mellett vigyázva, hogy ne száradjon ki a sarunk, egy hét alatt tapasztásra tökéletesen alkalmas anyagot kapunk, amivel felújíthatjuk a falakat. Mésszel kimeszelve, a fal alját feketével elhúzva, egy tökéletesen felújított népi építészet elemeit követõ tanyát hozhatunk létre.

A tetõ felújításához nem kell új cserepet venni, a régi hazai cserép megpucolása és a törött cseréplécek kicserélése után a tetõ tökéletes állapotba hozható. A használt törött cserepekbõl még burkoló anyagokat is készíthetünk, csak úgy, mint a bontott téglából, amit ha különbözõ minták szerint lerakunk homokba vagy földbe, évekig képes a konyha, vagy tornác padozatát biztosítani.

Sárból kemencét is készíthetünk, amit belülrõl vagy akár kívülrõl is fûthetünk A kemence nagy elõnye, hogy jól tartja a meleget, és a tüzelése megoldható mindenféle házkörüli szerves hulladékokkal, kukoricaszár, rõzse stb. A vizet régen katlanban, rakott tûzhelyen vagy a sparhelten melegítették. A tüzeléshez még szárított tehén trágyát is használtak. Egy tanya felújításának csak a képzelet szabhat határt. A természetes anyagok tárháza nagyon széles, amelyek olcsók, és tökéletesen ki tudják elégíteni egy család szükségleteit.

A tanyákon élõk a falvak közösségi helyein igénybe tudnak venni olyan szolgáltatásokat (internet, helyi szakkörök, elõadások), ahol informálódhatnak az országban õket is érintõ dolgokról. A helyi piacokon pedig értékesíthetik portékáikat, melyhez nem kell még gépkocsival sem rendelkezniük.

Sokan talán azt hiszik, hogy ma már elképzelhetetlen egy ilyen életforma, azonban hosszútávon mindenképpen megfontolandó, hogy ki milyen jövõképben gondolkodik, hiszen a mai kiszolgáltatott élelmezési világunkban egy ilyen megoldás sokkal stabilabb életteret jelenthet egy családnak, mint azt sokan gondolnák.