Egy elsõ világháborút „túlélt” beretva, néhány szó az otthoniaknak az Isonzónál zajló csatából, az olasz fogságban töltött hónapok – többek között errõl szól az a három, a nagy háborúból megmaradt kézzel írott, bihari katonáktól származó napló, amelyekrõl nemrégiben Csarkó Imre történész, muzeológus tartott elõadást a Bihari Múzeumban.

— Az elsõ világháború az emberi test és az acél csatájaként írta be magát a történelembe, de senki sem készült évekig húzódó csatározásra. II. Vilmos úgy fogalmazott, mire a falevelek lehullanak, gyõztes csapataik otthon lesznek, viszont az idõ négy szörnyû évet, anyagi és erkölcsi pusztulást hozott – emlékeztetett a történész.

Mint mondta, a naplók szubjektív szempontból mutatják be a világháború történéseit a frontvonalról és a hadifogságból, ezért azok a személytelen háborús gépezetet és megpróbáltatásokat közelebb hozzák a jelenkor emberéhez. Ugyanakkor a naplókból kiderül, mindhárom ember civil életre készült, akik a védkötelezettség miatt kényszerültek háborúba.

„Fogoly vagyok”

— Elszedték a bicskát, elszedték a beretvát, ekkor már gondoltuk, nem haragusznak ránk… Messze távol édes enyéimtõl, otthonomtól, szülõföldemrõl, hazámtól. Erõszakosan kiszakítva a hadsereg körébõl, amelynek tagja gyanánt forgattam a fegyvert. Bús elhagyatottság érzelmével szívemben idegen földön, melynek népe nyelvét nem tudom, nem értem.

Fogoly vagyok, hadifogoly – írta a gáborjáni Székely László, az olasz fogságban töltött idõszakról. A történész kiemelte, a füzetek a bevonulástól kezdve jegyzik az eseményeket, egészen a hadifogság napjaiig. Mint mondta, az írás a gondolatok elterelésére szolgálhatott a harcok szünetében, mi pedig belsõ nézetbõl figyelhetjük a háborút. Hozzátette, a naplókban erõs jelentõséggel bír az imádkozás, amely a reményt jelenthette a túlélésre.

Dühös ágyúzás

A berettyóújfalui Pozsár Bálint naplója a bevonulástól, a második isonzói csatában történt megsebesüléséig követi az eseményeket. – A bejegyzésekbõl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a katona végigjárta a Nagy Magyarország déli határvidékét, Horvátország jelentõs részét. Pozsár Bálint népfölkelõként vonult be 1914-ben Gazdig Gyula századába, mivel idõs kora (40 év) miatt nem jelentkezhetett a Monarchia hadseregébe. A leírások szerint sokáig hadimunkát végzett, majd az Isonzónál, a Doberdó-fennsíkon folyó harcnál õt is bevetik, ahol megsebesül – magyarázta a történész. – Július 25-én estefele kimentünk a tûz alól, hogy az ezred hiányait pótolják velünk, de este 10 órakor riadó, és belekerültünk a tûzbe, Doberdónál éjjeli támadások voltak – írta a frontvonalról, majd a következõ napokról ekként számolt be: tartalékban voltunk, de az ágyúzás borzasztóan dühös volt egészen estig. Este 7 órakor kivonultunk a tûzbõl, és levonultunk a tûzvonalon kívül, de este 11 órakor riadó volt, és újra elmentünk a tûzbe szuronyrohamra, reggel újra vonultunk. 27-én vissza, akkor kaptam egy golyót az arcomba, és a századot elhagytam. Elmentem a kötözõhelyre, innen állomásról állomásra, hol szekéren, hol gyalog Szent Dániel állomásra, itt már készen várt a sebesültszállító vonat…

A fáról tüzeltek

— A Bihar megyei Asszonyvásáráról származó Pogány Imre az orosz frontot igazán nehéz terepként jellemzi, ahol nem csak a hideggel, de az ellenséggel is szembe kellett szállni, akik a fenyõfákról is tüzeltek rájuk – ismertette a muzeológus. -…Engem is megfogott vagy három muszka, ahogy mentünk visszafelé.

Az erdõ nagyon sûrû volt, és ahogy megfogtak, azt hittem, hogy itt kell meghalni, de mégis megsegített a Jó Isten, meg én is segítettem kicsit magamon. Ahogyan megfogták a hátizsákot, én megfordítottam a fegyver tusát és egyet szájba vágtam. Ekkor elszaladtam és a többi kiabálta, hogy „dóle puska magyar” és azért nem lõttek utánam egyet sem… — jegyezte le a katona az orosz frontról.

A muzeológus, Pogány Imre és Székely László sorsában közös pontként emelte ki, hogy a háborúból való visszatérésük után a közösség megbecsült tagjaivá váltak, ezzel szemben Pozsár Bálintot, nézetei miatt sok hátrány érte a két világháború között.