Japán hagyományosan az élen jár az alternatív energiaforrások kiaknázásában, mivel saját természeti kincsei roppant szegényesek energiahordozókban, és nagyon erõsen függ az olajimporttól. A Space Solar Power System tervein már 1998 óta dolgozik egy 130 tudósból álló csapat, azonban csak most jutott el addig a projekt, hogy hozzávetõleges dátumokat határozzanak meg az elméletben szépen hangzó tervek gyakorlati megvalósítására. A terven a Mitsubishi Electric, a NEC, a Fujitsu és a Sharp dolgozik az ûrhivatal, és több japán minisztérium mellett.

Az SSPD rendszer naperõmûvei óriási, több négyzetkilométeres napelemtáblákat alkalmaznának a napenergia begyûjtésére, ami az ûrben nagyjából ötször erõsebb, mint a Föld felszínén (a légkör és felhõzet elnyelõ hatása ilyen sokat jelent, plusz az ûrben nincs éjjel és nappal, a napelemek állandóan ki vannak téve a napsugárzásnak). A begyûjtött energiát aztán lézerrel vagy mikrohullámon küldenék le a felszínre, ahol tengeri bázisokra épített óriási parabolaantennákkal fognák be az ûrbõl érkezõ, tökéletesen környezetbarát, és a mai átlagnál hatszor olcsóbban elõállított áramot.

A terv megvalósításának elsõ szakaszában ezt a technológiát fogják tesztelni egy Föld körüli pályán keringõ mûhold segítségével, ami biztonságosan képes a Földre lejuttatni a napenergiát. A JAXA szerint a módszerük tökéletesen biztonságos, és a vevõállomásokat lakott területektõl a lehetõ legtávolabb építik majd fel, de mindenképpen erõs ellenérzéseket kell legyõzni majd, mivel az emberek hajlamosak katasztrófafilmekbe illõ jelenetekre asszociálni egy olyan technológiáról, aminek a lényege az, hogy megawattos energiájú lézernyalábokat lõnek le az ûrbõl a Földre.

Az elsõ prototípust ezután 2020-ban juttatnák fel az ûrbe, ami 10 megawatt teljesítménnyel dolgozna, a második hullámban ezt váltja majd fel egy 250 megawattos, és végül 2030-ban a végleges, egy gigawattos, egy közepes méretû atomreaktor teljesítményével rendelkezõ erõmû.