Õserdõ alatt nem csak a mindenki által ismert trópusi (például amazonasi) õserdõket értjük, hiszen a kifejezés olyan erdõt takar, ahol még sosem történt komolyabb emberi behatás, fakitermelés. Egykor hazánk fás rengetegei is ilyen õserdõk voltak, de ma már csak egy ilyet találunk Magyarországon: a Kékes Erdõrezervátumot - írja közleményében a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja.

Erdeink túlnyomó többségében ugyanis erdõgazdálkodás folyik, még a védett területeken is. Gyorsan változó világunkban a társadalomnak, a kutatóknak és a gyakorlati szakembereknek (erdõgazdálkodóknak, természetvédõknek) nagy szükségük van arra, hogy megismerjék az emberi irányítástól, az erdõgazdálkodástól mentes erdõk természetes mûködését környezetünk leromlásának megállítása és a hosszú távú ökológiai fenntarthatóság megteremtése érdekében.

Egy-egy erdõrezervátum fokozottan védett magterületbõl és védett védõzónából áll. A magterületen minden közvetlen emberi tevékenységet végérvényesen beszüntetnek annak érdekében, hogy az erdõ természetes folyamatai zavartalanul és hosszú távon érvényre juthassanak és megismerhetõvé, tanulmányozhatóvá váljanak. Az elmúlt évtizedekben Európa több országában jelöltek ki ilyen területeket, amelyek nagy része változatos erdõszerkezetû, gazdag és különleges növény- és állatvilággal rendelkezik, illetve természetes dinamikát mutat.

Az 1990-es években hazánkban is megtörtént az erdõrezervátum-hálózat létrehozása, és 10-15 területen elindult a részletesebb kutatás is. Ma 63 erdõrezervátumot tartunk számon, ahol a magterületek összesített kiterjedése 3600 hektár. Ez a hazánkban található kétmillió hektár erdõnek a 0,18 százaléka.

A program hosszú távú gyakorlati haszna lehet, hogy a természetvédelmi célú erdõkezelés és a természetközeli erdõgazdálkodás a mai gyakorlatnál jobban építhet az erdõ természetes folyamataira, az erdõ spontán felújulására és természetes faállomány-szerkezetére, amelynek ugyanúgy része a famatuzsálem, a kidõlt, vagy álló holt fa, a koronaszintben megjelenõ lék, a sok elegyfafaj, mint a nagy gazdasági értékkel rendelkezõ szálfa.

Január 29-30-án az MTA Ökológiai Kutatóközpont szervezésében gyûltek össze az ország különbözõ területeirõl érkezõ szakemberek az „Erdõrezervátum-kutatók X. Találkozójára”. Az elsõ napi mini-konferenciának a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert Vigyázó kastélya adott otthont. Borovics Attila elõadásában beszámolt a fák hatalmas genetikai változatosságáról és ennek klíma-alkalmazkodási jelentõségérõl. Ez mellesleg lehetõvé teszi, hogy a fatuskókból és a rendõrök által megtalált lopott fából mintát véve az új genetikai módszerek segítségével egyértelmûen bizonyítható legyen egy-egy falopás ténye, akár a bíróság elõtt is.

Brolly Gábor és munkatársai az erdõben uralkodó fényviszonyokat modellezték, miután egy lézeres eszköz segítségével letapogatták a talajfelszínt és a fákat. A résztvevõk megemlékeztek a nemrégiben elhunyt Czájlik Péterrõl, aki sokat tett az erdõrezervátumok létrejöttéért. Horváth Ferenc bemutatta az erdõrezervátum-kutatás nyomán létrehozott adatbázist, amelynek egy része a nagyközönség számára is hozzáférhetõ. Csépányi Péter a december elején történt jégtörések kezelésérõl és ennek újbóli bekövetkezését megelõzni kívánó erdõgazdálkodási elvekrõl és intézkedésekrõl számolt be.

A rendezvény második napján a Gödöllõi-dombságban található Nagy Istrázsa-hegy Erdõrezervátumot tekintették meg a résztvevõk és megismerkedtek a Pilisi Parkerdõ Valkói erdészetének törekvéseivel. Ezen a területen is történtek jégtörések decemberben – a találkozó terepi programja keretében a kutatók ezek nyomait mérték fel a rezervátumban kijelölt mintavételi pontok egy részét bejárva.