„Anyuuu, szomjas vagyok!” – hangzik lefekvés után a gyerekszobából, és Anyu bevisz egy pohár vizet, hogy tíz perc múlva megérkezzen a menetrend szerinti „Anyuuu, pisilni kell!”, majd a „Túl meleg van!”, a „Nem vagyok álmos!” és a többi. Az éjszakai ébredések, rémálmok, hajnali bekéredzkedések a szülõi ágyba pedig még csak ez után kezdõdnek… Az ilyen helyzetek elkerülésére a nyugati szülõknek azt tanácsolják, hogy a megfelelõ alvási szokásokat már csecsemõkorban alakítsák ki, a babát mindennap közel azonos idõben, egy kiszámítható rutin végén tegyék be a saját ágyába, hogy ott egyedül aludjon el. Ha azonban a különbözõ népeket meglessük álmukban, rájöhetünk, hogy amit mi egy kisbaba számára „megfelelõnek” tartunk, valójában egy kisebbség furcsa ideálja.

Az õsi minta

Õseinknek nem volt más választása, mint együtt aludni utódaikkal, hiszen a vadászó-gyûjtögetõ nomádok nem tehették le a kicsiket biztonságos gyerekszobákba. Az anyatejbõl – speciális összetételénél fogva –gyakran kell enni, így az anyja mellett alvó, éjjel is szopó csecsemõ az, aki az évmilliók biológiai örökségét megtestesíti. Bár az elrendezés sokféle lehet (közös fekvõhelyen, az anyától karnyújtásnyira, az apa és/vagy a testvérek jelenlétében stb.), a kultúrák többségében a csecsemõk ma is az anyjukkal alszanak, és ebben a szoptatás szerepe is meghatározó maradt. Így van ez még olyan iparilag fejlett országokban is, mint Svédország vagy Japán.

Valószínû, hogy az elalvás is ahhoz volt hasonló, ami ma történik sok hagyományos kultúrában: a babát nem altatják, nem ringatják, nem énekelnek neki, nem adnak rá pizsamát – egyszerûen hagyják elaludni, amikor álmos. Azt tartják, hogy elõbb-utóbb minden gyerek úgy alszik, mint a felnõttek, fölösleges mindenféle praktikával erõltetni, hogy ez hamarabb következzen be. Természetesnek tûnik a nálunk „károsnak” tartott szoptatva altatás is: a szopás ritmusa és az anyatej bizonyos összetevõi a babát altatják, a szoptatás hatására termelõdõ hormonok pedig az anyát.

Mit tartunk problémának?

Nyugaton a „jó baba” mélyen és folyamatosan átalussza az éjszakát – ezt a sztenderdet azonban az idõre, tápszerrel etetett babákat megfigyelve állították fel, az irreális elvárások pedig ütközhetnek a csecsemõk természetes viselkedésével. Abban persze, hogy hányszor ébrednek a babák és mennyit alszanak, kulturális eltérések vannak (a hollandok pl. két órával többet alszanak, mint az amerikaiak, akik szintén két órával többet, mint az afrikai kipszidzsik), de ezek nem determinálják, hogy a szülõk problémásnak tekintik-e az alvásukat. A Fülöp-szigeteken például a legrövidebbek közé tartozik az alvásidõ, és itt a leghosszabbak az éjszakai ébrenlétek, a szülõknek mégis mintegy 80 százaléka érzi úgy, hogy jól alszik a gyerekük. A !kung szanok (busmanok) körében nincs éles határvonal a nappali és az éjszakai tevékenységek között: felnõttek számára sem szokatlan éjjel felkelni és órákat beszélgetni a tûz körül. Nincs „álmatlanság”, mert nem várják el, hogy az ember egyhuzamban átaludja az éjszakát.

Miért tartjuk problémának?

Nekünk is megvan rá az okunk, hogy a különalvást normának tartsuk: a mi kultúránkban ez értelmesen illeszkedik a normalitás szövetébe. Nálunk a szülõk kapcsolata intim és kizárólagos, a gyerekek ebbe nem tartoznak bele (Japánban pl. az anya-gyerek viszony az elsõdleges). Az erotikus hangulatú „hitvesi ágyba” a szülõk – érthetõen – vonakodnak beengedni a gyerekeket. A XVI-XVIII. században több európai országban még törvényt is hoztak az együttalvás ellen…

Az individualista társadalmakban alapvetõ kulturális érték az önállóság és a függetlenség (a kollektivista társadalmakban fontosabb a kötõdés a családhoz, a beilleszkedés a közösségbe). A szülõk a legjobbat akarva gyermekeiknek igyekeznek õket saját kultúrájukban értékes, önálló felnõttekké nevelni – már csecsemõkortól. A helyzet iróniája: semmi nem bizonyítja, hogy az éjjelre elkülönített babából függetlenebb felnõtt lesz – sõt, a jelek szerint épp a függõségi igény kielégítése vezet a magabiztossághoz. Inkább a szülõk azok, akik éjszakára függetlenek lehetnek külön alvó csecsemõjüktõl… A még beszélni sem tudó kisbaba nevelését egyébként számos kultúrában eleve értelmetlennek tartják.

Nem veszélyes?

A csecsemõk különaltatását gyakran biztonságukkal indokoljuk, amit a közös alvás különbözõ formáit összemosó vizsgálatok alá is támaszthatnak. Az együttalvás, ami eredendõen a biztonságot szolgálta, ma – kivételes esetekben – valóban veszélyes lehet: ha például a szülõ alkoholt vagy drogot fogyaszt, dohányzik vagy kórosan elhízott. Nagyobb biztonságban van az a baba, akivel anyja azért alszik együtt, hogy jobban tudjon gondoskodni róla, mint az, akit kényszerbõl, a család rossz anyagi helyzete miatt vesz maga mellé a kimerült anya vagy más felnõtt. Nem ajánlott a párna, a puha matrac, a nehéz, vastag takaró vagy a vízágy használata, és veszélyes lehet a kanapén, véletlenül elaludni a babával. A körültekintõbb kutatások szerint ezek kivételével a csecsemõk legalább akkora biztonságban vannak anyjuk mellett, mint az egyedül alvók. Erre utal az is, hogy a bölcsõhalál leggyakoribb a „külön altató” USA-ban, és legritkább a hagyományosan „együttalvó” Ázsiában.

Van-e különbség?

Mielõtt a kiságyat kidobnánk a kuka mellé s a helyét behintenénk sóval, nézzük meg, hogy õsi örökségünk õrzésén és a világtrend követésén kívül van-e valami elõnye az együttalvásnak. Az együttalvók éberebben alszanak és többször ébrednek, ami elsõre nem tûnik túl vonzónak, de a csecsemõ éretlen idegrendszerének épp erre van szüksége, hogy az alvás különbözõ szakaszain megtanuljon átlavírozni. Így többet is szopik és jobban gyarapszik. Légzését, szívritmusát és hõháztartását az anya mintájára támaszkodva szabályozza. A csecsemõjük mellett alvó anyák éjszakai viselkedésében ötször annyi gondoskodó elem figyelhetõ meg, mint a különalvóknál. Agyhullámaik tanúsága szerint ráadásul sokszor fel sem ébrednek, miközben gyermeküket betakargatják, megsimogatják, átölelik.

Áldozat?

Akármilyen jól hangzik is ez, sok nyugati szülõ mégis úgy éli meg, hogy ha lemond a nyugodt alvásról, a kettesben töltött éjszaka intimitásáról, az bizony áldozat. A majáknál viszont az jelent lemondást, ha valakinek egyedül kell aludnia, mert az alvást eleve társas tevékenységnek tartják. Az együttalvás náluk csak egyike a gondozással járó kötelezettségeknek, ahogy Japánban is benne foglaltatik a családi élet fogalmában. A !kung szanok mindannyian együtt alszanak a tûz körül, számukra a nyugati értelemben vett magánélet fogalma ismeretlen. A dél-amerikai acsé anyák pedig gyermekük elsõ életévében ölükben tartott csecsemõjük fölé hajolva, ülve alszanak – olyan magától értetõdõen, ahogy mi esténként lefekszünk az ágyunkba. Szerte a világon a legtöbb anya számára inkább az lehetne a kérdés, hogy van-e olyan ár, amiért hajlandó lenne külön aludni a kisbabájától.

Mit jelent mindez?

Azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az egyik kultúra „jó”, a másik pedig „rossz”. Ha viszont igaz az, hogy a csecsemõk az együttalvás és az éjszaka is folytatódó igény szerinti szoptatás évmilliós elvárásával születnek, akkor nem csoda, hogy a nyugati szülõknek nehéz dolga van, amikor ezeket saját kultúrájuk elvárásaival kell összeegyeztetni. A döntés mindenkinek saját kezében van, bár egyéni és kulturális körülményei ebben behatárolhatják. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az õsidõk szavát közvetítõ intuíciónk és kulturális hagyományaink mellett ebben a döntésben biológiai, pszichológiai és antropológiai ismereteinket is felhasználhatjuk.