Az emberek általában azt ünneplik, ami a leginkább hiányzik nekik. A szabadságot, a függetlenséget, a megbocsátást, a feltámadást, az év legsötétebb napjaiban pedig a fényt, a szeretetet. Nem csoda hát, ha az ünnep röpke és kötelezõ hurráoptimizmusa után mélyebb letargiába süppednek, mint amilyenben elõtte voltak. Mert nemcsak a gyerekek várnak lázasan a csodára szenteste, hanem a felnõttek is.

Segítség, mindjárt itt a nagymama!

Nálunk a karácsony úgy kezdõdött, hogy anyám eszeveszett takarításba fogott. Hazajött a munkából, és nekiesett az ablakoknak, a gáztûzhelynek, a csillároknak, dühödten pucolt, sikált, polírozott, mosta a függönyöket, vasalta az ágynemût, fertõtlenítette a vécét, lomtalanította a szekrényeket. Nem mintha azt gondolta volna, hogya Jézuska nem jön olyan lakásba, ahol porcicák vannak az ágy alatt.

Nem vallásos meggyõzõdésbõl takarított, hanem mert 24-én reggel érkezett a nagymama. Neki szólt a tökéletes háziasszony alakítás. Mondanom se kell, hogy ez után a kimerítõ kezdés után az ünnep mindahányszor botrányba fulladt. Két-három, de legkésõbb öt nap után nagyanyám feldúltan és kapkodva távozott, majd hónapokig tartó mosolyszünet következett. A következõ évben pedig olyan óramûszerûen ismétlõdött az egész, mintha elõre megírt forgatókönyvhöz tartották volna magukat.

A szeretet ünnepe nem ritkán veszekedésbe fullad

Forrás: Flickr/Giulia van Pelt

Mint ahogy egyébként így is volt. Eric Berne pszichiáter, a csúnya hangzású tranzakcióanalízis kidolgozója beszélt elõször sorsforgatókönyvrõl (angolul script, magyarul sorskönyvnek fordították). Ezt a forgatókönyvet gyerekként kezdjük írni, és nagyjából hatéves korunkra el is készülünk vele. Addigra már minden fontos információt megszereztünk a körülöttünk élõ emberektõl, elsõsorban a szüleinktõl arra nézvést, hogyan is mûködik a világ, milyen az emberi kapcsolatok dinamizmusa.

Hatéves korunkra nagyjából átlátjuk, mit várhatunk másoktól, és mások mit várnak tõlünk. Beletanulunk az emberi játszmákba, és ha nincs szerencsénk, egész életünkben ezeket fogjuk ismételgetni, anélkül hogy felismernénk,reakcióinkat nem a pillanatnyi helyzet, hanem valami õsi, kiskorunkban belénk ivódott automatizmus vezérli.

Anyám és nagyanyám így játszmázták végig az életüket. Az egyik úgy tett, mintha mindenáron meg akarna felelni a másiknak, a másik pedig úgy tett, mintha ezt az erõlködést észre sem venné. A karácsony volt játszmájuk csúcspontja, hiszen a szeretet ünnepétõl mindketten azt a csodát várták, hogy végre tényleg szeretni fogják egymást, csak úgy, elvárások és teljesítmények nélkül. Mivel azonban a csoda soha nem következett be, újra és újra képesek voltak várni rá.

Felnõttként is a csodára várunk

Azt hiszem, ez elég szokványos történet. Rengetegen várják a karácsonytól, hogy kizökkenti õket a mindennapok automatizmusaiból. Van, aki abban reménykedik, hogy végre valami olyasmit kap, amire tényleg szüksége van. Amitõl könnyebb lesz az élete. Van, aki abban, hogy karácsonykor nem fogja idegesíteni vagy halálra untatni a másik. Vagy abban, hogy végre megszûnik az a kínzó érzése, hogy egyedül van a világon.

A karácsonytól azt várjuk, hogy megment minket a magány érzésétõl

Forrás: Flickr/juantiagues

Az ünnepnek jó esetben tényleg van egyfajta tudatmódosító funkciója. Hamvas Béla írta kinyilatkoztatásszerû stílusában: „Az ünnep apokaliptikus természetû: az ember lehántja magáról Énjét, igazi lényében megnyilatkozik, és a közösségben minden emberrel egyesül." A rítusok ezt az egyesülést hivatottak elõsegíteni, de ma már a legritkább esetben mûködnek.

Nagyon erõs ösztön az emberben, hogy kövesse a hagyományokat, ezért is maradhattak fenn bizonyos ünnepek évezredeken keresztül. (A keresztény karácsonyt a 4. század óta tartjuk, korábban Babilóniában Nimród, Rómában Mithrász születésnapját ünnepelték december 25-én, mindketten isten fiai voltak, és haláluk után feltámadtak.) De épp ennyire erõs az a késztetés is, hogy korunk elvárásainak megfeleljünk.A karácsony ma már nagyon kevés ember számára szól a Megváltó születésérõl.Még azok is általánosabb értelemben, a szeretet és a család ünnepeként fogják fel, akik egyéként vallásosnak tartják magukat.

Szenteste kevesebben lesznek öngyilkosok

És még õk sem igen tudják kivonni magukat a karácsonyszindróma hatása alól. Egy német közvélemény-kutatás szerint a karácsonyt követõ kimerültség, fásultság, súlyosabb esetben depresszió legfõbb oka, hogy túlzott elvárásaink vannak az ünneppel kapcsoltban. A reklámok idillje és boldogsága lebeg a szemünk elõtt készülõdés közben, azt képzeljük, legalább ezen a néhány napon mindennek tökéletesnek kell lennie. Mintha lelki botoxkezelésen esnénk át ilyenkor.

A depresszió nem szenteste tetõzik, hanem az ünnepek után

Forrás: Flickr/Hendrik Dacquin

Valószínûleg éppen ennek a várakozásnak köszönhetõ, hogy a közhiedelemmel ellentétben ünnepek idején nem nõ, hanem kifejezetten csökken az öngyilkosságok száma. Az erre vonatkozó kutatások azt igazolják, hogy bár az ünnepek utáni levertség és a téli depresszió létezõ jelenség,a legtöbb öngyilkosságot nem az év legsötétebb napjaiban, hanem nyáron követik el.

A másik közkeletû vélekedés szerint a christmas blues, az ünnephez köthetõ, gyors lefolyású lehangoltság leginkább az egyedül élõket veszélyezteti. A már említett német felmérés szerint azonban a túlzott elvárások mellett nem a magány, hanem éppen ellenkezõleg, a kötelezõ rokonlátogatások terhe jelenti a legkomolyabb stresszforrást.

Hiába, még a szeretet ünnepén sem lehet parancsra szeretni. Töltsük azokkal az ünnepeket, akikkel jó együtt lenni. Akiknek a jelenlétében nem kell szerepet játszanunk, akikkel felhõtlenül tudunk együtt nevetni, akikkel kölcsönösen megkönnyítjük egymás életét. Ha van néhány ilyen ember az életünkben, az már önmagában is ünnepelni érdemes csoda.