1986. április 26.: a dátum, ami örökre bevonult a történelembe. Aznap, helyi idõ szerint 01:23-kor robbant fel a csernobili atomerõmû négyes reaktorának magja. A robbanással rengeteg radioaktív anyag jutott a környezetbe, és begyújtotta a moderátorként (a láncreakció szabályozásához) használt grafitot is. A robbanás levitte a reaktor 50 méter magasan lévõ tetejét, az égõ anyag még több radioaktív részecskét juttatott a légkörbe.
(Fotó: Sovfoto / Europress / Getty)

A katasztrófa után a szennyezett anyagok elszállítását és a reaktor biztonságosabbá tételét négy év alatt 600 ezer katona, tûzoltó és civil végezte, fõleg Ukrajnából, Belaruszból és Oroszországból. Õket likvidátoroknak (ликвидaтор) nevezték, speciális tanúsítványt is kaptak, sokukat késõbb hõsként mutatta be a szovjet média, kitüntették õket. Nem egyformán szennyezõdtek, nem mindenki volt ott az elsõ napokban vagy a legdurvább helyeken. Nem hivatalos adatok szerint a likvidátorok közül ma már 60 ezren halottak, 165 ezren rokkantak. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint közvetlenül a sugárzásba négyezren haltak bele, a likvidátorokon azóta elvégzett vizsgálatok néhány ráktípus esetében egyértelmû növekedést mutattak ki az átlagos halálozásokhoz képest.
(Fotó: Sergei Supinsky / AFP)

2016. március 23-án tüntetés volt Kijevben azért, hogy növeljék a katasztrófában érintett likvidátorok szociális juttatásait. A tüntetõk a munkálatok miatt meghalt társaik fotóit tartják kezükben.
(Fotó: Valentyn Ogirenko / Reuters)

A leolvadt négyes reaktor melletti biztonsági õr felszólítja a fotóst, hogy ne készítsen képeket: még 1995-ben, a katasztrófa után jó pár évvel sem szerették ezt. A háttérben az elsõ szarkofág látszik, ez 200 tonna radioaktív, lávaszerû olvadékot borít, amelyben a nukleáris üzemanyagon át a fûtõrudak alkatrészéig és a szabályozórudakig minden van, valamint 30 tonna szintén radioaktív port, 16 tonna uránt és plutóniumot fogott meg.
(Fotó: Sergey Supinski / AFP)

Ez a fotó pár hónappal a baleset után, 1986 szeptemberében készült a kijevi régió Ternopolszkoje nevû településén. A nukleáris baleset után itt építettek új otthonokat az evakuációs zónából kitelepített embereknek. A 30 kilométeres területet a szovjet katonaság ürítette ki nem sokkal a katasztrófa után. Eredetileg a katonaság ellenõrizte az azóta ukrán irányban kicsit szélesített területet, ma ez több különbözõ állami szerv feladata, mivel a zóna egy része Belaruszhoz tartozik. A zónát négy részre osztották: fekete zóna, ide soha nem lehet majd visszatérni; vörös zóna, ide talán visszatérhetnek majd a lakosok, ha normalizálódik a sugárzás; kék zóna: idáig evakuálták elõször a gyerekeket és a terhes nõket 1986 nyarán. A zónákból 91 ezer embert telepítettek ki. Néhányan illegálisan visszatelepültek, és a súlyosan szennyezett területeken élnek.
(Fotó: - / AFP)

Az állategészségügyi ellenõrzési szolgálat nõi munkatársa a kelet-franciaországi Colmarban spenótot fog a kezében 1986. május 15-én: a növényt beszennyezte a nukleáris balesetbõl felszabaduló radioaktív felhõ. Nem Franciaország járt a legrosszabbul: Belarusz második legnépesebb városára, Homelre vastagon fekete, radioaktív esõ hullott. A szennyezés nagy részét, a volt Szovjetunió területére esõ rész 60 százalékát amúgy is az ország kapta, frissebb számítások szerint pedig a szennyezés fele Ukrajnán kívülre esett. Több mint egymillió embert érinthetett ilyen formában a sugárszennyezés.
(Fotó: AFP)

Egy idõs nõ áll a háza elõtt 2006 áprilisában, a belarusz Sztrelicsevo falujában, mindössze pár kilométerre a 30 kilométeres zónától. 1986-ban a települést önkéntes alapon kiürítették, aztán lassanként visszaköltöztek az emberek: fõleg oroszul beszélõ emigránsok Ázsiából. A kormány hirdetésekkel csábította ide az embereket, akik közül sokan csak érkezéskor jöttek rá, mi vitte el innen az egykori lakosokat. Eredetileg 84 család költözött ide. Mivel pont a zóna határán vannak, nagyjából mûködik a civilizáció, hozzájutnak például áramhoz. Anno nagyon jól hangzott, hogy az akkoriban modernnek számító szovjet technológiát, traktorokat kapnak a földek megmûveléséhez.
(Fotó: Viktor Drachev / AFP)

Vannak olyan emberek, mint a képen látható 90 éves Ivan Szamjanok, aki szerint a hosszú élet titka, hogy soha ne hagyd el szülõfaludat. Még akkor se, ha az egy olyan belarusz település, amit bõven elért a csernobili reaktorból származó nukleáris szennyezés. Véleményével nincs egyedül: a zónában a 2012-es adatok szerint 197-en élnek illegálisan 11 faluban köztük Csernobilban is. A lakosok száma viszont csökken: 2007-ben még nagyjából 314-en, 1986-ban 1200-an éltek a zónában. Az ott élõk fõleg idõsek, átlagéletkoruk 63 év. Próbálták õket kitelepíteni, de az ellenállás után békén hagyták õket, viszont csak korlátozott támogatást kapnak. Az ukrán kormány informális engedélyével viszont maradhatnak.
(Fotó: Vasily Fedosenko / Reuters)

Így nézett ki a katasztrófa 2006-os évfordulóján egy elhagyott osztályterem Pripjatyban. A várostól alig három kilométerre fekszik a felrobbant erõmû, teljes lakosságát evakuálták. Itt nagyrészt az erõmûben dolgozók és családjaik éltek, a katasztrófa idején majdnem ötvenezren. A terület nem biztonságos sem a sugárzás, sem az omladozó épületek miatt. A tudósok számításai szerint még évszázadokig lakhatatlan lesz, a teljesen biztonságos élethez, a legveszélyesebb radioaktív elemek bomlásához még legalább kilencszáz év kell.
(Fotó: Daniel Berehulak / Europress / Getty)

Harminc évvel a katasztrófa után ma már turisták kedvelt helye a város: itt például okostelefonnal fotóznak egy korabeli, elhagyott üzletet. A 1970-es években épített szovjet modellváros magasházai, kórházai, iskolái, éttermei, kulturális és sportközpontjai ennek a kornak a lenyomatát õrzik. A turistákat manapság kis csoportokban engedik az omlásveszélyes épületek közelébe.
(Fotó: Sean Gallup / Europress / Getty)

Sorompó és omladozó panel Pripjatyban. A város nem mindig így nézett ki. A katasztrófa elõtt 15 általános iskola, öt középiskola és egy szakiskola, 25 üzlet, bevásárlóközpont, 27 kávézó, étterem mûködött. Volt kultúrpalota, mozi és mûvészeti iskola is. A lakosok tíz konditermet, három uszodát, tíz lõteret és két stadiont élvezhettek. Viszont csak egy park volt. A városban négy gyár mûködött, és ide tartozott az atomerõmû is. A tömegközlekedést 167 busszal biztosították. A városban 2926 telefonvonal mûködött, valamint 1950 olyan vonal, ami kifejezetten az atomerõmûhöz tartozott.
(Fotó: Gleb Garanich / Reuters)

Van, akit még mindig ide köt a munkája: a csernobili atomerõmû dolgozói vonatukra várnak 2016. április 8-án, amely elviszi õket a Pripjaty helyett felhúzott Szlavutics nevû településre. A várost tíz évvel a katasztrófa után kifejezetten azért építették, hogy legyen hol elhelyezni azokat, akik az erõmû megmaradt, sokáig mûködõ másik három blokkjában dolgoztak. Emellett a katasztrófa felszámolásán, az atomerõmû ellenõrzésén még ma is több mint háromezren dolgoznak.
(Fotó: Sean Gallup / Europress / Getty)
Egy munkás éppen telefonál a kettes reaktor irányítóközpontjából. Az egyes, kettes és a hármas reaktor még évekig üzemelt a négyes felrobbanása után. A kettes 1991-ben kigyulladt, ezért elkezdték lekapcsolni, az egyest 1996 novemberében, a hármast pedig kétezerben. A bent dolgozó mérnökök az elvileg évtizedes teljes leállítási folyamatot felügyelik, amin a katasztrófa miatt gyorsítottak. A három reaktor végsõ leállása 2015 áprilisában történt meg. Az egyes reaktor összetevõit már elkezdték szétszerelni, a munkálatok 2020–22-re érhetnek véget.
(Fotó: Sean Gallup / Europress / Getty)

Harminc évvel a katasztrófa után még mindig nem vagyunk túl rajta. A nyolcéves Okszana Kurkacsot a teste által elnyelt cézium-137-izotópok miatt vizsgálják az kijevi Orvosradiológiai Nemzeti Kutatóközpontban, amit a csernobili katasztrófa után állítottak fel. Ukrajnában még mindig több ezer ember él olyan területeken, amik valamennyire szennyezett nukleáris anyagokkal. A kutatások kimutatták, hogy a cézium-137 és a stroncium-90 bejut az táplálékláncba a helyi élelmiszerekbõl és erdõtüzekbõl. Kijev északi területein egyértelmûen több szívritmuszavart és gyenge immunrendszert mutattak ki a gyerekek között, és több az érrendszeri megbetegedés a felnõtteknél, sõt halálozási arányuk is magasabb a középkorúaknak.
(Fotó: Sean Gallup / Europress / Getty)

Az 59 éves volt csernobili likvidátor, Alekszander Malis kétszobás lakásában ül Harkovban, ahol feleségével, lányával és unokájával él. A férfi négy és fél hónapot dolgozott az erõmû környékén 1987–88-ban a négyes reaktor romjainak eltakarításán. Parancsnokai dózismérõt adtak neki, hogy mérjék a szervezetét érõ radioaktivitást. A mérõt minden másnap lecserélték, és Malis sosem látta, mennyit mértek. Abban biztos, hogy az összes sugárzás, amit kapott, nagyobb, mint nyolc mikroröntgen, amit hivatalos papírjára írtak. Lánya ritka genetikai betegséggel, Williams-szindrómával született, alacsony növésû, és szívproblémái is vannak. Fia, Nikita tíz hónapos volt, amikor kiderült, hogy ugyanabban a szívbetegségben szenved, ezért nemsokára nyílt szívmûtétje lesz.
(Fotó: Sean Gallup / Europress / Getty)

Sírkövek a belarusz Beszjadz temetõjében. Az egykori erõmûtõl 170 kilométerre fekvõ faluban 150 ház állt az 1986-os nukleáris baleset idején. A települést beszennyezte a radioaktív felhõ. A hatóságok a közelebbi településekre koncentráltak, amikor evakuáltak, de 1991-ben kiderült, hogy ez a település sem biztonságos, evakuálták. A temetõbe ma már csak speciális engedéllyel lehet belépni. Belarusz 20 százaléka szennyezett valamilyen szinten radioaktivitással.
(Fotó: Sean Gallup / Europress / Getty)
Csernobil ma már látványosság: ez a turista az egyes és kettes reaktorról készít fotókat az ablaküvegen át.