Hogy Észak-Korea a világ egyik legnyomorultabb országa, nem újdonság. Talán az mutatja legjobban, hogy mennyire mélyen vannak, hogy még az is rettentõ szánalmasnak és elmaradottnak hat, amikor hencegni akarnak a külvilágnak a láthatóan teljesen kamu fejlesztéseikkel.

Május elején például több száz külföldi újságírót engedtek be az országba az állampárt kongresszusa alkalmából. Évtizedek óta nem volt példa sem pártkongresszusra, sem arra, hogy az imperialista néprontók ügynökei ilyen nagy számban grasszálhassanak a kommunista diktatúrában. És ha már ott voltak, a vendéglátók igyekeztek megmutogatni nekik lenyûgözõ eredményeiket: egy földmûvesek nélkül is mûködõ termelõszövetkezetet, egy rendkívül high-tech elektromosvezeték-gyárat, egy, a magyar vidéki kórházak színvonalát alulról súroló szülészeti központot.

Amikor a BBC riportere megjegyezte, hogy utóbbi egy Patyomkin-kórháznak tûnik, ahol a betegek egyáltalán nem látszanak betegnek, és orvosok se nagyon vannak, gyorsan õrizetbe vették, háromnapos fogva tartás után pedig kiutasították az országból.

De hasonlóak az országba jó drágán ellátogató külföldi turistáknak mutogatott nevezetességek is. Az örökös elnök és a kedves vezetõ, Kim Irszen és Kim Dzsongil szobrai, emlékhelyei és a két volt diktátornak emléket állító múzeumok mellett az 1970-es éveket idézõ phenjani metró és a Szovjetunióba illõ szupermarketek a nemzet büszkeségei. Miközben az égben a Koreai Néphadsereg délceg (jó 30-40 éves) gépei gyakorlatoznak, lent a földön az emberek biciklivel és szekéren járnak.

A híres megtekintõs propagandaképekben benne van minden:
Észak-Korea 2016 = NDK 1973.
Szarból várat

Egyes jelek viszont arra utalnak, hogy az évtizedes rohadás mintha megtorpant volna. A példátlan pártkongresszust is pont azért hívták össze, hogy megpróbálják berúgni a gazdaságot. Bár az új vezetõ, Kim Dzsongun hatalmi eszközeit tekintve legalább annyira brutális és retrográd, mint elõdjei, megfigyelõk szerint gazdasági téren mégiscsak megmozdult valami, a kérdés inkább az, hogy a változások mennyire mélyek.

Egy hagyományõrzõ ruhában lévõ lány néz át a katonai kerítésen Észak-Koreában.
Fotó: Ed Jones / AFP

Egyre több például a kevésbé szánalmas megtekintés: Kim Dzsongun élményfürdõt és síterepet ad át, Phenjan korábban teljesen kihalt utcáin megjelentek az autók, sõt a napelemek is, a fõváros az értõ szemek szerint elég jelentõs fejlõdésen ment keresztül az utóbbi években. Az elõzõ évtizedek több millió áldozatot szedõ éhínségei után most valamiféle növekedés is tapasztalható a gazdaságban, bár nem sok. 

Eközben pedig töretlenül épül az észak-koreai atom- és rakétaprogram, amelynek technológiai színvonala nemzetközi összehasonlításban hiába kabaré, elég sokba kerül. Nem mellesleg azért néhány százezer embert valószínûleg már jelenlegi formájában is el tudna pusztítani.

Ami felveti a kérdést, hogy
erre mégis mibõl van pénz egy olyan országban, amely 2011-ben kevesebbet termelt, mint 1989-ben?


A válasz pedig nagyjából úgy hangzik, hogy a
nagyipari kábítószer- és fegyvercsempészetbõl, az emberkereskedelembõl, illetve a Kádár-rendszert idézõ fusizásból és a feketegazdaság felfutásából.

Míg az ország egyik fele valahol az õskor színvonalán, a gyûjtögetésbõl és cserekereskedelembõl él, addig a gazdaság másik végletén kialakult egy kvázikapitalista-pénzcsináló osztály, amely a párttól persze nem teljesen függetlenül, de jelentõs vagyont halmozott fel.

A pénzért pedig a rezsim is egyre innovatívabb módszerek után néz: most éppen az állami szintû rabszolga-kereskedelem az egyik legmenõbb bevételi forrás, de azért az ódivatú fegyver- és drogcsempészet is fut még. A külföldi étterem-üzemeltetésrõl nem is beszélve.
A dollárért bármit

A nyugati kocsik, a számítógépekkel felszerelt könyvtárak vagy a város többi részéhez képest hipermodernnek ható új phenjani épületek közös tulajdonsága, hogy mindegyikhez importálni kell, hiszen a helyi ipar nyilván nem tudja ezt kitermelni. Ezzel azonban sok probléma van Észak-Koreában.

Hamburger egy észak-koreai repülõjáraton.
Fotó: Zhang Peng

Az egyik, hogy az importhoz kemény valutára van szükség, miután az észak-koreai vont hülyék lennének elfogadni a külföldiek. Viszont nem sok minden van, amit Észak-Korea el tudna adni a világnak, nagyjából a szén az egyetlen piacképes termékük. Meg a fegyverek, de az országgal szemben kismillió ENSZ-szankció van életben atomprogramja miatt, úgyhogy ezeket elég nehéz nagy mennyiségben exportálni.

Emiatt Észak-Korea a hivatalos adatok szerint éves szinten nagyságrendileg egymilliárd dolláros kereskedelmi hiányt szenved el. Tehát ennyivel több dollárt ad ki a kezébõl, mint amennyit kap. Viszont a nemzetközi tõkepiacokról nagyjából ki van tiltva, de ha nem lenne, akkor sem valószínû, hogy bármelyik épeszû bank jószántából kölcsönadna a Kim-rezsimnek. Ami azt jelenti, hogy az exporton kívül más forrásból nem tudnak dollárhoz jutni. Ehhez képest mégsem mennek csõdbe, pedig a józan ész azt diktálná, hogy ha valaki hosszú távon többet költ, mint amennyit keres, és nem kap kölcsönt sem, elég hamar kifut a pénzbõl.


A paradoxon egyik megoldása, hogy az észak-koreai állam egyik fõ bevétele konkrétan a bûnözés. A rezsim annak idején létrehozott egy 39-es iroda nevû ügyosztályt, amelynek az a feladata, hogy bármilyen mocskos módszerrel is, de kemény valutát szerezzen.

Ezek a módszerek nagyon változatosak és a legnyersebbtõl a kõkorszakin át az egészen kifinomultig terjednek. Az elõbbi végén a spektrumnak a közönséges pénzhamisítás áll: a 39-es osztály konkrétan nagy mennyiségben nyomat kivételesen magas minõségû, de hamis amerikai dollárt. És az is elõfordul, hogy ezeket Las Vegas-i kaszinókban próbálják tisztára mosni.
Állami drogkartell

Egy másik bevett módszer a drogcsempészet, ami egészen hosszú múltra tekint vissza, bár mint minden, Észak-Koreával kapcsolatos ügyben, itt sem igazán lehet tudni, hogy pontosan mikor és hogyan kezdõdött ez az egész, és mennyiben állami, mennyiben pedig magánbizniszrõl van szó.

Mindenesetre a történet egyik verziója szerint már az 1970-es években elkezdték az ópiumtermelést az ország mákföldjein. A mákot azonban az 1990-es évek mezõgazdasági katasztrófái elvitték, így késõbb áttértek a laboratóriumi körülmények között is nagy mennyiségben termelhetõ metamfetaminra. A droglaborok ráadásul állítólag állami engedéllyel, rendes gyárakban mûködtek.

Phenjan-i tájkép.
Fotó: Damir Sagolj

Mint minden más terméküknek, így a kristálymetnek is Kína a fõ exportpiaca, bár foglaltak már le nagy észak-koreai drogszállítmányt Oroszországban, Japánban és Ausztráliában is. Kína északi, Koreával határos tartományaiban a szerfüggõk döntõ többsége észak-koreai kristálymetet tol, de délen is egyre népszerûbb az anyag. Olyannyira, hogy diplomáciai szinten is egyre cikibb a dolog, a phenjani rezsimet gyakorlatilag egyetlen külsõ szponzorként eltartó Kína ugyanis érthetõ módon nem annyira szeretné, ha kristályzombivá válna lakossága.
Személyikultusz-export

Egy másik, kevésbé káros exportcikk Észak-Korea egyik specialitása: a kedves vezetõkrõl készült jó nagy szobrok. Az ország külföldi despotáknak is bármikor nagyon szívesen szállít hatalmas emlékmûveket, és ebben talán még versenyképes is, hiszenelég nagy rutinja van a dologban, gyakorlatilag minden sarkon van egy Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il emlékmû.

De elmondások szerint belföldön is jelentõs a fogyasztás: míg Phenjanban az elit kikapcsolódásában segít a cucc, a rosszabb helyeken a gyári munkások is egész nap be vannak kábózva. Az utóbbi években állítólag csökkent az állami szerepvállalás a drogszektorban, de az ûrt magánvállalkozók töltötték be, akik természetesen rendesen csorgatják a kenõpénzeket az illetékes elvtársaknak.

Becslések szerint a csempészet legalább 100-200 millió dollárt hoz évente. Ez ahhoz képest nem sok, hogy egy menõbb mexikói drogkartell ennél jóval több pénzt termel; ahhoz képest viszont elég sok, hogy ez a hivatalos kereskedelmi hiány jelentõs részét fedezi.

De nem a drog az egyetlen észak-koreai csempészáru, az ország a hamis cigarettától az elefántagyarakon át az alkoholig mindennel kész üzletelni, gyakran egyébként a diplomáciai kar hathatós részvételével.

Utóbbi aktív szerepet játszik a legnagyobb bizniszben, a fegyvercsempészetben is. Egy ENSZ-jelentés szerint Phenjan szofisztikált céghálózatokon keresztül, illetve olykor kevésbé szofisztikált módszerekkel próbálja megkerülni a világszervezet szankcióit. Ilyen volt például az a 2014-es eset, amikor Panamában egy Észak-Koreába tartó hajón több tonna cukorba rejtve találtak meg két ósdi Mig-21-es vadászgépet, amelyeket a kubai elvtársaktól próbált importálni a rezsim. Két évvel korábban Phenjan Szíriába küldött rakétaalkatrészeket, és Mianmarnak, Eritreának, Tanzániának, Etiópiának, Szomáliának és Iránnak is adott el ilyen-olyan fegyvereket. Sok másik országnak is próbált, csak elég sokszor bebuktak a kísérletek.

De az ellenkezõ irányba is jelentõs a forgalom, egy korábban a tengerbõl kihalászott észak-koreai rakétában amerikai, dél-koreai, brit és svájci alkatrészeket is találtak, amelyek ki tudja, milyen csatornákon jutottak be a kommunista diktatúrába.
Rabszolga-kereskedelem

A fegyver és a drogbiznisz ugyanakkor önmagában nem elég arra, hogy Kim Dzsongun sleppje mellett egy atomprogramot is eltartson. Sõt, az illegális kereskedelem fontossága relatíve csökkenõben van: egy korábbi becslés szerint az ezredfordulón még nagyjából az exportbevételek harmadát adta, de mára nagyjából tíz százalék lehet az arány.

A rezsim az utóbbi években új eszközhöz nyúlt: a kemény valuta legújabb forrása a munkaerõ kiközvetítése. Ami a gyakorlatban inkább a rabszolga-kereskedelemhez hasonlatos.

Egy ENSZ-jelentés szerint az ország több mint 50 ezer lakosát küldi külföldre dolgozni, de civil szervezetek szerint a számuk elérheti a 100 ezret is. A külföldön bérrabszolgáskodók fizetésének elkobzásával az állam becslések szerint több mint 300 millió dollárhoz jut évente. Ez egy normális gazdaságú 23 milliós országban nem lenne hatalmas pénz, Észak-Koreában viszont a kereskedelmi hiány harmadát ellensúlyozza.

Halászok a Taedong folyónál Phenjanban.
Fotó: Damir Sagolj

A munkások nagy részét Kínába és Oroszországba küldik, de a Közel-Keleten, Afrikában, sõt lengyelországi építkezéseken is találtak észak-koreaiakat. Ahogy a 2022-es labdarúgó-világbajnokságnak otthont adó Katarban is.

Egyeseknek közülük állítólag napi 20 órát kell robotolniuk, de még a szerencsésebbek is lehúznak 12-14 órát, a külvilágtól teljesen elzárt körülmények között. Enni alig kapnak, a fizetésük pedig nevetséges. Munkájuk gyümölcsét az állam nyúlja le: jövedelmük 90 százalékát elveszik tõlük.

Legutóbb áprilisban került elõ a téma, amikor egy, az észak-koreai állam által irányított külföldi étterem teljes személyzete Dél-Koreába szökött. A 39-es osztály ugyanis több mint 100 éttermet visz 25 országban, egy például Amszterdamban is van. Ezek célja minden más hasonló tevékenységhez hasonlóan a kemény valuta megszerzése.

De a külföldi rabszolgamunkához hasonló folyik a kínai határ túloldalán, Tantung városában is, ahol javarészt kínai cégek dolgoztatnak észak-koreaiakat. A koncepció kicsit hasonló, mint a dél-koreai cégek számára létesített keszongi ipari park, ahol szintén észak-koreai bérmunkások termelik a pénzt a rezsimnek.

Ugyanakkor Keszongot folyamatosan fenyegetik az Észak és Dél-Korea közti politikai feszültségek. Sok kisebb-nagyobb leállás után idén februárban be is zárták az egészet, azt egyelõre nem tudni, hogy újraindul-e valaha. Kínával ha nem is feszültségmentes, de jóval kiegyensúlyozottabb a kapcsolat, Tantungot tehát elvben nem fenyegetik ilyen veszélyek. Sõt, a tantungi bérmunka a nemzetközi szanckiók megkerülésének egy elég hatékony eszköze: a városban észak-koreaiak által termelt dolgok ugyanis kínai termékeknek számítanak, így szabadon adhatók-vehetõk, szemben a Jalu határfolyó túloldalán készült termékekkel.
A piac láthatatlan, fekete keze

De ez csak a történet egyik oldala. A külsõ finanszírozás kreatív illegális eszközökkel való helyettesítése már évtizedek óta része az észak-koreai gazdaságpolitikának, és úgy tûnik, valamilyen módon mindig képesek biztosítani, hogy legyen egy kis dollár. Ennél azonban alapvetõbb változásnak tûnik
a feketepiac elképesztõ térhódítása, ahol kicsiben és szürkén megy a kapitalizmus.

Kim Dzsongun egy akváriumot tekint meg.
Fotó: Kns
Vasfüggöny-romantika

Manapság nagyjából havonta végigszakítja az interneteket egy újabb és újabb Észak-Korea-galéria, de ezek általában ugyanazt a néhány helyet mutatják be, hiszen a nyugati imperialistákat máshova nem engedik be és nem viszik el.

Viszont az utóbbi idõben volt egy-két egész jó, átlagon felüli darab is, például ezt meg ezt meg ezt érdemes lehet végigkattintani annak, aki kíváncsi arra, hogy milyenek lehettek a 60-as évek, vagy esetleg visszavágyik oda.

Egyes beszámolók szerint a fõvárosban már gyakorlatilag nyíltan megy a feketézés: a tehetõsebbek - és Phenjan lakosainak nagy része a legfelsõbb réteg tagja - dollárral vagy kínai jüannal fizetnek, a boltokban konkrétan feketepiaci árfolyamokon vannak kiírva az árak.

Maga a feketepiac pedig egyes becslések szerint már a teljes termelés 40-60 százalékát bonyolítja. A piaci mechanizmusok megjelentek az ingatlanberuházások terén, a pénzügyi szektorban, sõt a nagykereskedelemben és a szállítmányozásban is. Ez utóbbiakban pedig egyes állami cégek is részt vesznek a dologban, ami arra utal, hogy a feketegazdaság nem is annyira fekete.

Egyesek már egyenesen szárba szökkenõ, vagy legalábbis tolerált kapitalizmusról beszélnek, amelynek gyökerei az 1990-es évek éhínségéig nyúlnak vissza. Mivel a mezõgazdaság kisebb részben az idõjárás, nagyobb részt a tervgazdaság rendszerszintû bajainak és az illetékes elvtársak emberi hülyeségének köszönhetõen becsõdölt, hirtelen mindenki magáról volt kénytelen gondoskodni. Ekkor kezdtek el kialakulni az informális piacok, ahol eleinte barterkereskedelem mûködött, majd egyre szofisztikáltabb fusizók és csempészek jelentek meg, akik általában Kínán keresztül bizniszelnek.
Sok millióan éhen haltak, de néhány ezren-tízezren meggazdagodtak az észak-koreai szocializmus teljes csõdjén.

Õket manapság a “pénz mestereinek” nevezik az országban, és egyesek szerint mára már generációs jelenséggé vált a gazdasági tevékenységekhez való, erõsen kapitalista és individualista jegyeket mutató hozzáállásuk. Mivel az éhínség alatt azt tanulták meg, hogy csak magukra számíthatnak, gondolkodásmódjuk nem igazán illik az észak-koreai tervgazdaság keretei közé, inkább a kínai seftelõs, kiskapuzós, a pénz felé minden ellenálláson át utat törõ kapitalizmushoz hasonlatos.

A csempészeten keresztül pedig hozzáférnek számos dél-koreai és amerikai filmhez és tévésorozathoz is, amelyek tovább formálják gondolkodásukat. Legalábbis errõl mesélnek azok közülük, akik végül megszöktek Észak-Koreából. Az õ szavukban persze nem mindig lehet teljesen megbízni, de még mindig õk a legjobb források arról, hogy mi folyik odabent.
Durvább, mint a budapesti ingatlanpiac

A mai tehetõs réteg - a hagyományos párteliten kívül - részben a pénzmesterekbõl, részben a magukat megszedõ korrupt hivatalnokokból és az állami nagyvállalatok saját szakállukra is termelõ közép- és felsõvezetõibõl áll. Azt, hogy van pénz, jól jelzi, hogy Phenjanban a jobb lakások ára forintban számolva meghaladja a 30 milliót, miközben az egy fõre esõ észak-koreai GDP a magyarnak kevesebb mint tizede.

Phenjani lakosok követik a külföldi riporterek munkáját a párt 2016. májusi pártkongresszusa alatt.
Fotó: Damir Sagolj / Reuters

Nem csoda, hogy nemrég megtörtént a kommunista diktatúra elsõ bankrablása is. Elterjedtek a mobiltelefonok (nagyjából hárommillió felhasználó van), a bankkártyák, Phenjanban naponta nyílnak az új boltok és éttermek, sõt még delfinshow is van az új középosztálynak. A maga módján még státuszszimbólumokat kitermelt a relatív gazdagodás, bár nem kell semmi extrára gondolni:
konkrétan a hûtõrõl van szó.

Ezt sokan csak azért veszik meg méregdrágán, hogy mutogathassák a szomszédnak, élelmiszerek tárolására ugyanis nem alkalmas, mert nagyon gyakoriak az áramkimaradások. Úgyhogy inkább könyveket tartanak benne. Ami már önmagában rávilágít az észak-koreai középosztálybeli lét furcsa önellentmondásaira. (A valódi pártelitnek nincsenek ilyen gondjai, az õ phenjani lakónegyedüknek külön erõmûve van.)

A feketepiac térhódítása mindenesetre már elkezdte mardosni a rendszer szívét is. Kim Dzsongun ugyanis elemzõk szerint kifejezetten tolerálja a feketézést, már csak azért is, mert az valószínûleg még nagyobb katasztrófát hozna, ha megpróbálna tenni ellene. Az állami tervgazdasággal szemben ugyanis a feketepiac legalább nagyjából mûködik, és manapság már aki számít, benne van a buliban. Egyes jelek szerint a vezetés is inkább elõre menekül: maga is lazítani próbál.
Kádári színvonal

Persze nem valami hatalmas liberalizációra kell gondolni. A tavaly bevezetett reformok például
a Magyarországon 1968-ban indult Új gazdasági mechanizmust idézik.

Valamelyest csökkentették a központi kontrollt a termelés felett, és nagyobb szabadságot adtak a vállalatok és termelõszövetkezetek menedzsmentjének. Egyúttal pedig - a kínai kommunisták három évtizeddel ezelõtti reformjaihoz hasonlóan - engedélyezték a földmûvelõk számára, hogy megtartsák maguknak a többlettermést, már ha sikerül a kötelezõ állami beszolgáltatási keret felett teljesíteniük. A családok pedig nyugodtan termelhetnek háztájit, inkább váljanak kulákká, minthogy éhen haljanak.

Kínai mintára létesítettek néhány különleges gazdasági övezetet is, ahova külföldi befektetõket várnak. Kínai cégek néha jönnek is, bár beruházási lázról azért túlzás lenne beszélni. A dolog pedig nem is zökkenõmentes: elõfordul, hogy az észak-koreaiaknál azért már jóval, de jóval kapitalistább kínaiak nem igazán találják meg számításukat a phenjani rezsimmel, és visszavonulót kénytelenek fújni befektetéseikkel.

Mindazonáltal a kínai tõke is egyre fontosabb pótlólagos forrás, és szakértõk szerint a drogcsempészet jelentõségének csökkenésével párhuzamosan gazdasági szerepe folyamatosan nõ. Részben tehát ez is magyarázza, hogy Észak-Koreának honnan van pénze a kereskedelmi hiánya fedezésére.


A befektetésektõl és a reformoktól azt várják Phenjanban, hogy azok javítják majd az ipar és a mezõgazdaság hatékonyságát, ami persze az eddigi, merev tervgazdasági rendszer után nem lesz nagyon nehéz. A kis lépések jelentõségét mindazonáltal nem szabad lebecsülni: Kínában és más kelet-ázsiai országokban is a mezõgazdaság hatékonyságjavulása ágyazott meg az utóbbi évtizedek elképesztõ fejlõdésének.

Az elv relatíve egyszerûen hangzik: ha a parasztok valamennyit megtarthatnak maguknak a termésbõl, akkor nyilván érdekükben áll majd minél többet termelni. Ebbõl lesz egy kis dugipénzük, amit vagy elvásárolhatnak, vagy visszaforgathatják a termelésbe (új ásó, kapa, öntözõrendszer, növényvédõszer, stb.), vagy félreteszik. Bármire is költik, annak nagy része a helyi gazdaságban fog lecsapódni, ami más szektoroknak is többletforrást jelent, így azok is építkezhetnek. Ha pedig inkább megtakarítanak, és ezt nem a dunyhájuk alatt teszik, akkor a pénzügyi rendszer forrásait növelik, így tehát többet lehet hitelezni, amibõl több fejlesztés történhet.

A merev tervgazdasági rendszer repedezésének jeleként egyes észak-koreai gyármenedzserek már nyíltan beszélhetnek arról, hogy
az imperialista ellenség zászlóshajóit, a Samsungot és Hyundait tekintik példaképnek.

Persze ennek egyelõre nagyjából annyi a realitása, mint annak, hogy a magyar önvezetõautó-ipar hirtelen megcsapja a Google-t. Viszont elég radikális hozzáállásbeli változásnak tûnnek ahhoz képest, hogy hivatalosan egy sztálinista tervgazdaságról  van szó.
Mindent mértékkel

Attól azonban egyelõre nem kell tartani, hogy Észak-Koreában beindul egy Kína-szintû fejlõdés. A rendszer két fõ alappillére ugyanis nem változott. Egyrészt még mindig a hadsereg az elsõ, és a termelés nagyjából negyede a katonasághoz megy. Amíg ez így lesz, addig minõségi változás nem várható. Márpedig a phenjani rezsim nagyjából egyetlen prioritása saját túlélésének biztosítása, ennek pedig legalapvetõbb eszköze a hadsereg és annak jóltartása, illetve az atomprogram toldozgatása-foldozgatása. Amíg viszont ez így lesz, addig az is biztos, hogy az országra kivetett szankciók nem fognak enyhülni, és marad az államilag szervezett bûnözés mint bevételi forrás.

Ez alapvetõen összefügg azzal, hogy a külföldtõl és a külföldi befolyástól való paranoid félelem sem látszik gyengülni, ami eléggé korlátozza az ország lehetõségeit. A Kim-rezsim hatalomszemlélete ugyanis nagyjából abból indul ki, hogy a Koreai-félsziget 1948 elõtt a külföldiek játszótere volt: Kínáé, Japáné és (az 1945 utáni néhány évben) az Egyesült Államoké. Ebbõl levonták a tanulságot: külföldi = rossz. Ebben a meglátásban gyökerezik az állami önellátást sulykoló hivatalos filozófia, a dzsucse is. Manapság részben azért is vannak kicsit rosszban Kínával, mert Kim Dzsongun szerint a vezetés egy része a kelleténél jobban aláfeküdt Pekingnek, ezért jól kivégeztette õket.

Phenjan tehát nem akarja, hogy Kína diktáljon, Kínának viszont kezd egyre cikibb lenni, hogy a Kim-rezsim robbantgatással próbálja kielégíteni feltûnési viszketegségét, és az utóbbi idõben legalábbis ígéretet tett rá, hogy betartja a Phenjanra kivetett szankciókat. Amiben az az érdekes, hogy az észak-koreai export 90 százaléka Kínába megy, és az import ugyanekkora része is onnan jön, tehát jó lenne nem összeveszni. Bár nagyon úgysem fognak, mert Peking számára a legrosszabb forgatókönyv az lenne, ha bedõlne a rezsim. Viszont ebbõl is látszik, hogy még a legjobb kvázibarátjától is fél Kim Dzsongun, tehát vélhetõen a külföldi tõkével sem jönne ki túl jól. Anélkül viszont nehezen lesz gyors fejlõdés.

Miközben tehát belül kicsit kinyílt az észak-koreai gazdaság, a külvilág felé még inkább bezárult.


Ráadásul a reformok azért nagyon gyerekcipõben járnak, és egy bizonyos ponton túl a pártállam biztosan nem akarja elengedni a gyeplõt. Az utóbbi évtizedekben nagyon sokszor felmerült már, hogy Észak-Korea Kína útjára léphet, de a phenjani rezsim mindig egy lépést tesz elõre és kettõt hátra. A feketepiacosodást pedig azért sem kell túlértékelni, mert az ország lakosságának fele továbbra is mélyszegénységben él, vidéken még mindig gyakori az éhezés, sok helyen pedig már-már ókori állapotok uralkodnak: állatok húzzák az igát, barterkereskedelem folyik, a bicikli pedig luxusjármû.
A leggyakoribb fizetõeszköz nem a von, de nem is a dollár vagy a jüan, hanem a kukorica.

Még mindig arról az országról beszélünk tehát, amely néhány éve ginszenggel akarta visszafizetni egy külföldi adósságát. Tavaly pedig nagy eredménynek számított, hogy sikerült annyi élelmiszert termelni, amibõl majdnem el tudták tartani magukat.

Ezt jelzi, hogy a Kim Dzsong Un által a kongresszus végén bejelentett új ötéves terv nem túl részletes, és nem tartalmaz különösebb reformokat. Kim háromórás beszédében volt szó a megújuló energiáról, a fém- és vasútipar fejlesztésérõl, a kereskedelem felpörgetésérõl, és más egyéb, mesébe illõ ötletekrõl, a konkrétumokról viszont nem nagyon.

Szakértõk szerint mindenesetre már az is jelentõs dolog, hogy van valami tervszerûség. Ami elég sokat elmond arról, hogy piaci mechanizmusok és újgazdagok ide vagy oda, még mindig nagyon mélyen van az észak-koreai állam. Cserébe amilyen mély, legalább ugyanolyan érdekes lesz a következõ néhány év a rendszer szempontjából.

(Borítókép: Az észak-koreai zászlót tartva éneklik az ország himnuszát fiatalok egy labdarúgó mérkõzés elõtt Phenjanban. Fotó: Damir Sagoj/Retures)