2024. március 29. Péntek, Auguszta.
 
Egészségügy: járni jár, csak nem nagyon jutForrás: index
Utolsó módosítás: 2016-06-03 11:37:31
Címkék: Bihari hírek
Európa történetében a 20. század második felében volt egy rövid, boldog idõszak, amikor azt hittük, hogy megvalósulnak az utópiák, és eljõ a kor, midõn „a bõség kosarából mindenki egyaránt vehet”, azaz a jóléti állam nem illúzió, hanem a gazdasági növekedés és a kulturális fejlõdés következtében realitássá válik.

Hogy ez boldog, de átmeneti állapot volt, az már a 20. század végére kiderült, és ezt legelõször a nyugdíj és egészségügyi rendszerek problémái tették nyilvánvalóvá. A tudálékosság és a szakolvasók kedvéért készített ábra a megváltozott helyzetnek megfelelõen írja le a fejlett világ egészségügyi rendszereit.


Európa keleti felén a szolidaritási elv már csak a tankönyvekben él, mert a törvény betûje ugyan (még) mindenki számára egyforma ellátást ígér, de már fõszabállyá lépett elõ, hogy járni jár, de nem nagyon jut. A mindenkinek egyformán járó és jutó ingyenes ellátás rendszere tehát recseg-ropog, és az egészségügy szép csendben kettészakad.

A közösségi egészségügy egy egyre rosszabb, véletlenszerû színvonalú szegény-ellátássá züllik, a „rendes emberek”, a tehetõsebbek egyre inkább a magánegészségügyet veszik igénybe. Kialakul tehát két, párhuzamos egészségügy, és a kettõ között nem nagyon lesz átjárás, illetve csak egy irányban: a szegény nem jut gyors, kulturált ellátáshoz. Amivel tisztában kell lenni:
ez nem program, hanem entrópia vagy gravitáció, azaz spontán folyamat, ami mindenképpen végbemegy, ha semmit nem tesz a kormány.

Szembesülni kell azzal, hogy az 1972-ben kialakított és ígéreteiben, modelljében azóta is toldozva-foltozva õrzött egészségügyi rendszerünk (teljeskörû, ingyenes, magas színvonalú ellátást egyformán mindenkinek) nem tartható fent. Több okból sem.

Az elsõ: az egészségügy garantáltan egyre drágább lesz. Az orvostudomány fejlõdése újabb és újabb betegségek felismerését és gyógyítását teszi lehetõvé. Ráadásul egyre több olyan betegség van (pl.: cukorbetegség vagy AIDS), amit meggyógyítani ugyan nem tudunk, de folyamatos kezelés mellett a betegnek normál hosszúságú életet lehet biztosítani. A beteg így azonos életesélyt kap, de ez nagyon sokba kerül.

A 2. ábrán látszik, hogy egész Európában folyamatosan nõnek az egészségügyi kiadások. Reál értéken számolva húsz év alatt, úgy a régi, mint az új tagállamokban több, mint két és félszeresére nõttek az egészségügyi kiadások, jóval gyorsabban, mint a GDP. Tudva azt, hogy a genetika fejlõdése miatt az egészségügy új szakasz elõtt áll a személyre szabott orvoslás megvalósulásával, biztosak lehetünk abban, hogy ez a trend csak erõsödni fog. Magyarázatként: az egészségügyben a prevenció, a költséghatékony modern technológiák eredménye nem az össz-költség csökkenése, hanem a hosszabb, egészségesebb, jobb minõségû élet. Ez fontos és jó, de nem olcsóbb.

A 3. ábra azt mutatja, hogy az egyes életkorban mennyit költ ránk a közösségi egészségügy. Jól látszik, hogy megszületni drága, majd amikor aktív keresõk vagyunk viszonylag kevés ellátást veszünk igénybe, majd ötven éves korunk után kezdünk igazán sokba kerülni, és ez az életkorral egyre nõ. Mindezek miatt egyre tovább és egyre több betegséggel élünk, és az alacsony születésszám mellett megnõ a társadalomban az idõsek és betegek aránya. A végeredmény: egyre több ember egyre drágább ellátását egyre kevesebb járulékfizetõ fizeti.

Az örökölt rendszer tarthatatlanságának másik oka, hogy az utóbbi években általánosságban csökkent a társadalmi szolidaritás, természetesebbnek tartjuk a növekvõ gazdasági és életesély különbségeket. Lazán átlépünk a földön fekvõn, nem igazán törõdve azzal, hogy él-e még, meddig és minek. Így elõbb-utóbb ki fog szaladni valakinek a száján az is, hogy: ha Magyarországon állampolgári jog éhen halni, saját fûtetlen lakásában halálra fagyni, akkor miért pont az egészségügy az egyetlen területe az életnek, ahol – valójában álszent módon – azt állítjuk, hogy bármi áron biztosítani akarjuk az életesélyt? (Csak szólok: a rossz idõ miatt ne a meteorológust tessenek szidni). De más megközelítésben: ha nem mentünk meg pártízezer forintért életeket a szociális szférában, akkor miért kell ezt pármillióért az egészségügyben megtenni? Nem, ezek nem az én kérdéseim, de a közgondolkodás fõsodra ebbe az irányba megy.

Ami biztos: fel kell tennünk végre a kérést, hogy mi a jobb? Ha továbbra is azt hazudjuk, hogy közpénzbõl mindenkinek biztosítunk ingyen mindent (és a többiek megoldják okosban), vagy kimondjuk, hogy a 21. században ez már lehetetlen, és egy új, reális modellt keresünk, amelyikben az állam és az egyén megosztott felelõsséget és terheket visel, de egy valóban betartható, és éppen ezért számonkérhetõ szinten megõrzi az igazságosságot, esélyegyenlõséget.
Ha tovább megy az önámítás, a tarthatatlan ígéretek jelszó szintû mantrázása, az a jelenlegi lefelé menõ spirált erõsíti,

semmilyen ellátási garanciát nem jelent a jövõre nézve, hiszen a közmegegyezéses hazudozással mi magunk mondunk le jogaink számonkérhetõségrõl. Ennél már jobb kimondani, hogy a közösség ennyit bír, ennyi (ez és így) jár, a többi a te erõfeszítéseden múlik, de abban a közösség támogat.
Milyen lehet ez az új modell?

Sokféle, azaz nincs bevált recept, egy az egyben követhetõ minta. Ráadásul hiába tekintgetünk a fejlett országok felé, mert õk a jobb gazdasági teljesítmény és a polgáribb kulturális hagyományok miatt nem ugyanilyen élességû a kihívásokkal szembesülnek (még). Egyes elemek, részmegoldások természetesen átvehetõek, de komplett modell nem. Annyit tudunk tehát, hogy ez így nem fenntartható, nem is igazságos, ezt végre ki kell mondani, és õszinte vitákon keresztül, tiszta beszéddel keresni kell a megoldást. Nekünk kell kitalálni a jövõt, és az alábbi három pillérre építve:
1.
Éles vonallal meg kell húzni a közfelelõsség határát, azaz meg kell mondani, hogy mi az, ami jár (de az tényleg járjon). Az egészségpolitika ezt hívja az ellátási csomag meghatározásának.
2.
Meg kell oldani a köz- és magán szabályozott együttélését az egészségügyben, úgy a finanszírozási, mint a szolgáltatási oldalról.
3.
Ki kell mondani, hogy az egészség nemcsak közfelelõsség, hanem ebben az egyénnek is komoly felelõssége van.

Ennek az írásnak a célja annak kimondása, hogy az egészségügy így nem tartható fent, és új elveken álló reális társadalmi szerzõdésre van szükség. A fenti alapelvek részletes kifejtése külön írások tárgya, a továbbiakban csak néhány alap-felvetést fogalmazok meg.
Az ellátási csomag

Az ellátási csomag érdemi meghatározása régi adóssága az egészségpolitikának. Ez egyrészt politikai bátorság kérdése (ki kell állni az emberek elé, hogy ez nem jár, vagy jár, de nem akárhogyan) másrészt technikailag sem egyszerû probléma. Igaza van azoknak, akik szerint nem lehet egy, a társadalombiztosítás terhére járó ellátásokat felsoroló listával letudni a dolgot. Lehet szelektálni, hogy ez jár, ez meg nem jár, de melyik dobozba tesszük például a mellplasztikát? Ha az optikai tuning része, akkor természetesen nem jár, de daganatos mûtét után feltétlenül igen, de akkor se bárhol és bárhogyan. A használható megoldáshoz azt kell meghatározni, hogy az ellátásokat
milyen célból (pl.: gyógyító, rehabilitációs, vagy esztétikai),
milyen kockázat miatt (a TB által kezelendõ, vagy külsõ érdekû kockázat – versenysport, munkahelyi ártalom stb. –, avagy önként vállalt, extra kockázat: extrém sportok stb.),
milyen technológiákkal (a befogadott technológiák – eljárások, eszközök, gyógyszerek, anyagok – a finanszírozási protokollok szerint),
milyen eljárásrendben (a beutalási rend és várólista alapján, mennyiségi korláttal stb.),
milyen hozzáférési garanciák mellett (idõbeni és térbeni garanciák)

lehet igénybe venni.

Az összes ellátás tekintetében meghatározni mindezt, hatalmas és kvázi lehetetlen munka, de az életszerû helyzetek könnyen kezelhetõk. Ki lehet mondani például azt, hogy a társadalombiztosítás terhére az ellátás csak a munkarend szerint beosztott orvos által nyújtva, a területileg illetékes kórházban jár ingyenesen, vagy meg lehet például határozni azt, hogy hány éves korig jár altatás a mandulamûtéthez, illetve, hogy a szülésnél jár-e a papás-mamás szoba, kádban szülés és választott orvos. Ha ezeket meghatározzuk, azzal legálisan megfizettethetõvé tesszük az orvos választást, és egyúttal megteremtettük a megvásárolható szolgáltatások legális piacát. Ezek kimondása szakmailag elég egyszerû feladat, szakmunka helyett inkább politikai bátorság kell hozzá.
Amíg ez nem történik meg, addig marad a hálapénzes feudális maszatolás.

A csomag meghatározásánál szükségszerû alapelv az, hogy közpénzbõl csak a társadalmi méretekben forrás- és ellátói oldalról kielégíthetõ szükségletek megoldását szabad ígérni, az igényekkel tessenek szíves a pénztárakhoz fáradni. És miután a közösségi forrásoknál a minél több egészségnyereség elérése a cél, Magyarországon is meg kell határozni, hogy mennyit ér meg a közösségnek egy, az egészségügyben megmentett életév, és mi az a költség, ami már más elõl veszi el a gyógyulás esélyét.
A köz és magán viszonya

Ha semmit nem teszünk, akkor az egészségügy kettészakad: a közösségi egészségügy egy egyre rosszabb szegényellátássá züllik, a tehetõsebbek pedig egyre inkább a magánegészségügyet veszik igénybe. Ez nemcsak etikátlan és igazságtalan, de nem is mûködõképes, mert nincs két egészségügyre való orvosunk, és egy komplett, mindent megoldó „második” egészségügy fenntartásához nem elég tömeges és gazdag az elit. A rutinesetekben természetesen – kinek-kinek pénztárcája szerint – reális alternatíva a magánellátás, de ez is inkább csak Budapesten, és fõleg: egy ekkora országban nem lesz tisztán piaci alapon mûködõ sugárterápia, szívátültetés, de 365x24 órában mûködõ magán-traumatológia sem.

Lehetetlen országos lefedettséggel egy mindenre megoldást adó magánellátást kialakítani. Így aztán se a szegény, se a gazdag nem jut megfelelõ ellátáshoz, illetve a gazdag, amíg nem súlyos beteg, addig a magánegészségügybe önti a pénzt, de ha baj van, akkor õ is a közösségi egészségügytõl várja a megoldást, de ott a jelen szabályok szerint nem költhet legálisan.
Ezért csak olyan rendszer lehet életképes, ahol a köz- és magánforrások együtt tartanak fent egy vegyes tulajdonú és finanszírozású egészségügyet,

ahol jól meghúzott határok, tiszta viszonyok mellett a közintézményekben is lehet számla ellenében saját pénzünket költeni, többletszolgáltatást vásárolni, illetve a magánszolgáltatóknál igénybe vett ellátásunkhoz is hozzájárulhat az OEP.

Ez az alapja annak, hogy Magyarországon is kétszintû egészségbiztosítás szolgálja a biztonságot: egy kötelezõ társadalombiztosítás, és egy erre ráépülõ önkéntes magánbiztosítás vagy egészségpénztári megtakarítás. A politika jelszó szintjén évtizedek óta hangoztatja, hogy a kiegészítõ biztosítások milyen fontosak. De tudnunk kell, hogy a magánellátásban ma nem extra, nem kiegészítõ szolgáltatásokat vásárolunk, hanem olyanokat, amelyek a társadalombiztosítás terhére is járnak.

Így a magánbiztosítások ma nem kiegészítõ, hanem párhuzamos biztosítások, hiszen kétszer fizetjük meg az ellátást: egyszer a járulékfizetéssel, egyszer meg a magánorvosnál, amikor betegek leszünk. Annak, hogy ezek valóban kiegészítõ, és ne párhuzamos biztosítások legyenek, az a feltétele, hogy megtörténjen az ellátási csomag meghatározása. Ha tudjuk, hogy pontosan mi jár, akkor ezzel megmondtuk azt is, hogy mi nem. Ami nincs a csomagban, azért már lehet pénzt kérni a betegtõl, arra meg lehet kiegészítõ biztosítást szervezni. Ezzel egyrészt segítjük azt, hogy a magánköltések ne csak a piaci szolgáltatókhoz kerüljenek, hanem a közkórházakba is jussanak, másrészt az egészségpénztárak, a magánbiztosítások a hálapénz legerõsebb ellenfelei, hiszen itt csak a számla szerinti elszámolás jöhet szóba.

De ezen a területen is merésznek, innovatívnak kell lennünk. Végig kell gondolni például azt, hogy a magánorvosi számláink egy részét az adóév végén vissza lehessen igényelni az szja-ból, illetve, hogy a betegek saját döntéseként fordulhassanak az OEP-el erre szerzõdött magánszolgáltatókhoz, akik piaci áron kezelik õket, de a beteg számla ellenében a kezelés OEP árának mondjuk 70 százalékát az OEP-tõl utólag visszaigényelheti. Ez a megoldás alkalmas igazán arra, hogy megszûnjön a párhuzamos biztosítás, hiszen így a társadalombiztosítási befizetésünket a magánszolgáltatóknál is elkölthetjük.
Az egyéni felelõsség erõsödése

Életkortól függetlenül arra szocializálódtunk, hogy az egészségünk az adott, ha meg elromlik, ott az egészségügy, amelyik ingyen helyrehozza. Ez a szemlélet szerencsére porlad. Az egészségügy fenntartható fejõdésének alapfeltétele, hogy összhangba kell hozni az egészségüggyel kapcsolatos elvárásokat és az ezért vállalt egyéni és közösségi áldozatokat. Vagy belenyugszunk az egészségügy folyamatos romlásába, szétesésébe, boríték-éhségébe, vagy elfogadjuk, hogy erre áldozni kell, és fõleg: nem lehet készen megvenni az egészséget, ebben nekünk is dolgunk, felelõsségünk van. És ízlelgetni kell azt a mondatot is, hogy az egészségbiztosítás pénze közpénz, és a közpénzzel való felelõs bánás nemcsak az egészségügy (az ellátók) kötelessége, hanem a betegeké is.
Hogy is van ez?

Képzeljünk egy autóbiztosítást, ahol
a biztosítás a töréskáron és a lopáson kívül kitejed az autó megibásodásának javítására is (pl. motorcsere)
ugyanakkor nincs kötelezõ szervíz, nem kötelezõ az olajcsere, vagy az idõszakos átvizsgáláson való részvétel
a biztosítás kiterjed az autó szándékos rongálásának helyreállítására is
a KRESZ nem jogszabály, csak közlekedési szakemberek (néha ellentmondásos) ajánlása.

Ezt hívják Európában kötelezõ egészségbiztosításnak.

Nem alaptalan az a felvetés, hogy az egészségügyi ellátás hatékonyságában a leggyengébb láncszem sok esetben a beteg. A szabályos, protokollszerû kivizsgálás után a protokoll szerint felírt gyógyszert szedi össze-vissza (ön dönt: iszik, vagy gyógyszert szed), és nem tartja be az orvos terápiás célú életmód-váltó utasításait, elmulasztja az idõszakos ellenõrzéseket. Túlsúlyos, iszik, dohányzik. Ezt természetesen szabad, de nem ingyen, azaz várhatóan terjedni fognak azok a megoldások, melyek (pl. a támogatási kulcs, vagy az önrész meghatározásával) terápiakövetésre, együttmûködésre, egészségtudatosságra ösztönzik a betegeket.

A kockázatarányos biztosítási díj idegen a társadalombiztosítás gondolatától, de a bonusz malusz rendszerek alkalmazására bizonyosan szükség lesz az egészségügyben is. Meg kell különböztetnünk és nem szabad demagóg módon összemosnunk a szolidaritási elv alkalmazását a közösség pénzével való felelõtlen bánás lehetõségétõl. Ki kell alakítani az ezzel kapcsolatos ösztönzõket, és támogatni kell a beteg együttmûködését.

A pénz, az együttmûködési kötelezettség csak az egyik dimenzió. Átalakul az egészségügy: a reális jövõképben a beteg nem a gyógyítás tárgya, hanem egészségének felelõs gazdája. A gyógyítás tere és felelõssége az egyén felé mozdul el, „ketteskébõl”, kiszolgáltatott, helyzetünket elfogadó paciensbõl egészség- és jogtudatos fogyasztóvá kell válni az egészségügyben is. Fel kell készülni az új világra, amiben a leggyakrabban használt orvosi mûszer az okostelefonunk lesz: ez vezérli és közvetíti a beteg életébe ágyazott szenzorokat, ez figyelmezteti a szükséges kontrollra, és le is szervezi a szükséges ellátások helyét, idõpontját.

Egészségügyünk így nem jó senkinek: a még itthon maradt ellátók tömege fáradt és remény nélküli, a betegek kiszolgáltatottak, a politika meg frusztrált és menekül az egész elõl. Naponta kerülnek elõ rémtörténetek, és egyre világosabb, hogy itt csak rendszerszintû változás segít. Egyre szélesebb körben, újabb és újabb dimenziókban érzik ennek a tarthatatlanságát és egyre többen, egyre több fórumon követelik az átfogó, az alapok átrendezésébõl kiinduló megoldást.

Errõl írt nemrég provokatív, állóvíz-felkavaró cikkében Lantos Gabriella, de ezt követelte a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Tudományok Osztályának a közelmúltban rendezett konferenciája is. Mára már világos, hogy ez a kérdés okos korrekciókkal, taktikai lépésekkel, oda - oda csorgatott többletpénzecskékkel már nem kezelhetõ. Sõt: önmagában már a sokat halogatott és megúszhatatlan szerkezetváltás sem segít.

Az egészségügy ma már a közbeszéd fõsodrába ért, a hírek fõszereplõje lett. Napi szinten a lehetetlenül hosszú várólisták, a kórházi gyógyszer és vécépapírhiány, az alacsony bérek és munkaerõhiány miatti személytelenség az, amik fájnak. De ahhoz, hogy mindez ne maradjon így, alapjaitól kell újratárgyalni a jövõt, új közmegegyezés, reális alapokon nyugvó új társadalmi szerzõdés kell. Ehhez szükség van az õszinte vitákon alapuló össz-társadalmi kibeszélésre, a közgondolkodás átalakulására, de meghatározó a politika szerepe is.

A kormánypártnak politikai bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a fenntartható jövõ érdekében szokásokat és rétegérdekeket sértsen, az ellenzéknek meg politikai bölcsesség kell ahhoz, hogy ne akadályozza a számára is szükséges változásokat rövidtávú haszonszerzésbõl a reformer szakpolitika démonizáló ellehetetlenítésével, „elmolnárlajosításával”.

Hozzászólások
Még nem érkezett hozzászólás ehhez a témához.
Hasonló hírek 
Kedvenc hírek
Ön még nem rakott semmit a kedvencek közé!