Az elmúlt harminc évben a világgazdaság globalizációja egy csomó embert sokkal gazdagabbá tett, de voltak vesztesek is. Branko Milanovic, a City University of New York akadémikusa szerint ezért a brexit, Donald Trump, a kínai kommunista párt populista fordulata és a migráció gyökere valójában ugyanaz a jelenség. A nyugati világban az egyenlõtlenségek növekedése miatt sok dühös ember van, miközben Kínában a növekvõ középosztály demokráciát akar, a szegény országok népességének egy része pedig gazdagabb országokba vándorolna. Milanovicnak arra is van egy receptje, hogy hogyan lehetne a gazdagabb országok lakosságának is elfogadható módon szabályozni a bevándorlást.
A könyvében az egyenlõtlenségek országokon belüli alakulása mellett sokat foglalkozik a jövedelmi egyenlõtlenségek világszintû trendjeivel is. A kutatásai alapján mi látszik, nõtt vagy csökkent az egyenlõtlenség a világban?
Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy az elmúlt harminc évben az országokon belüli egyenlõtlenségek nõttek, ha viszont a globális egyenlõtlenséget nézzük, akkor az egyenlõtlenségek csökkentek. Az OECD országainak többségében a szervezet legfrissebb kutatása alapján az elmúlt években is nõtt az egyenlõtlenség: 32 tagállamból 26 lett egyenlõtlenebb, a többiben pedig vagy változatlan maradt, és csak pár országban csökkent, de például Kínában, Indiában és Oroszországban is nõtt. Eközben viszont Kínában, Indiában és más nagyon népes ázsiai országokban milliók zárkóztak fel a globális középosztályhoz, ami viszont az egyenlõtlenségek világszintû csökkenéséhez járult hozzá.
Branko Milanovic
A City University of New York tanára, korábban évekig a Világbank vezetõ kutatója volt. Fõleg egyenlõtlenséggel és fejlõdés-gazdaságtannal foglalkozik. 1987-ben fejezte be a doktori iskolát Belgrádban. A disszertációját Jugoszlávia jövedelmi egyenlõtlenségeirõl írta. Cikkeit, tanulmányait itt, világbankos munkáját itt találjuk, Twitteren pedig itt lehet követni.
Mostanában egy csomó olyan dolog történt viszonylag rövid idõ alatt, amit pár éve sokan el se tudtak volna képzelni. Aligha fogadtak volna sokan arra, hogy a britek elhagyják az EU-t, vagy hogy Donald Trump ennyire sikeres lesz, de az európai jobb- és kisebb részben baloldali populista pártok megerõsödése is sokakat meglepett. A kutatásai segíthetnek megérteni ezeket a jelenségeket?
Igen, és gyakran is kérdeznek errõl. Ha a világ teljes lakosságát egyenlõ, tízszázalékos szeletekre vágjuk fel és megnézzük, hogy hogyan változott a jövedelmük 1988 és 2008 között, akkor azt látjuk, hogy két csoport járt nagyon jól ebben az idõszakban: a közepesen szegények, tehát például azok az ázsiaiak, például kínaiak, indiaiak, vietnamiak, thaiföldiek, indonézek, akik a nyugatról kitelepedõ ipari cégeknél kaptak állást a korábbi szinthez képest egyre magasabb bérekért, és a leggazdagabbak, a globális egy százalék. Van viszont egy csoport, akiknek a jövedelme reál értelemben szinte egyáltalán nem változott, igazából vagy kicsit nõtt vagy stagnált: ez a csoport nagyjából lefedi a gazdagabb országok, az USA és Nyugat-Európa alsó középosztályát, és Magyarország is ide tartozik részben. Õk a globalizáció vesztesei.
Az ábrán a legalsó decilisben vannak a szegény országokból, fõleg a szubszaharai Afrikából azok, akiknek a legjobban megéri a migráció, 50 és 60 százalék közötti decilisban van az „ázsiai új középosztály”, a 70 és 80 százalék közötti jövedelmi decilisben van a gazdag országok alsó középosztálya és a posztszocialista országok népessége. A vesztesek tehát a legszegényebbek és a 70-80 százalék közöttiek, a gyõztes pedig a felsõ egy százalék, az alsó tíz százalék, és az 50-60 százalék közötti népesség.
Ez a csoport azt tapasztalta az elmúlt harminc évben, hogy miközben mindenkinek nõ a bére, az õ fizetésük stagnál. Közben azt is érezhették, hogy veszítenek abban a versenyben, amit az említett ázsiai csoportokkal folytattak a munkahelyekért, mert Ázsiában olcsóbban elvállalták azokat a munkákat, amik az õ képzettségüknek megfelelõek voltak. Az ebbõl fakadó dühöt lovagolták meg az olyan populisták, mint Donald Trump vagy az Egyesült Királyságban a brexitpártiak. De ez még nem magyarázza teljesen a jelenséget, mert a növekvõ migráció is hozzájárul a populizmus növekedéséhez. Itt pedig azt kell látni, hogy ezt csak részben okozzák háborúk, a migráció nagy része globálisan még mindig a nagy globális jövedelmi egyenlõtlenségek miatt történik.
A migrációra még visszatérnék, de elõtte azt is szeretném megkérdezni, hogy mit gondol: vajon miért most és nem közvetlenül a 2008-as válság után történik mindez?
A válságot követõen nagyon sokan vesztették el a munkájukat, vagy hirtelen reális opcióvá vált az, hogy munkanélkülivé válnak. Közben a pénzügyi szektorban ezeknek az embereknek adójából is finanszírozták a bankmentõ csomagokat. Így amíg a kilencvenes évek elején mindenki azzal volt elfoglalva, hogy hiteleket vegyen fel, a válság után már a saját egzisztenciájuk került veszélybe, ami arra is ráirányította ezeknek az embereknek a figyelmét, hogy az utóbbi évtizedekben rendesen megnõttek az egyenlõtlenségek.
Aztán létrejöttek az olyan mozgalmak, mint az Occupy az USA-ban vagy Indignados Spanyolországban, elkezdtek az egyenlõtlenségekrõl beszélni, és így került a téma reflektorfénybe. Ezenkívül az is hozzájárult az elégedetlenséghez, hogy a fõáramú pártok sokak szerint rosszul kezelték a válságot. Ezeknek a folyamatoknak idõ kellett, hogy olyan politikai események legyenek belõlük, amiket emlegetett, de nagyjából így jutottunk ide.
És miért lehet az, hogy hirtelen a politikai pártok kommunikációjának sokkal hangsúlyosabb része lett bizonyos társadalmi csoportok, például a közel-keleti vagy a brexit esetében akár a kelet-európai bevándorlók hibáztatása? Ha a probléma gyökere a reálbérek stagnálása, akkor azoknak a pártoknak is sikeresnek kellene lenniük, amik ezzel akarnak valamit kezdeni. Vagy ezek a pártok bénábbak, mint azok a pártok, amik gyûlöletkampányokra építenek?
A jelenség igazából nem új, mert a populista pártoknak régóta bevett stratégiája, hogy kipécéznek olyan csoportokat, amiket könnyû felelõssé tenni mindenért, ami rossz. A bevándorlókat vagy a bevándorlók leszármazottjait hibáztatni nagyon egyszerû, és úgy tûnik, hogy politikailag kifizetõdõ, mivel a gazdag országokban az emberek félnek attól, hogy Európában többségbe kerülnek a bevándorlók.
Branko Milanovic
Európa és a Közel-Kelet, illetve Afrika között hatalmasak a jövedelmi egyenlõtlenségek, ami miatt a bevándorlóknak megéri Európába jönni, de közben Európa eltér az Egyesült Államoktól abban, hogy innen történelmileg inkább elvándoroltak az emberek és nem bevándoroltak. De a brexitkampányban az is elõkerült, hogy a kelet-európaiak a brit egészségügyön és oktatáson élõsködnek, ezért látszik, hogy sokféle kontextusban sikeres lehet ez a stratégia.
De ha tudjuk, hogy az alsó középosztály vevõ ezekre az üzenetekre, akkor miért nincsenek az õ problémáikra megoldást keresõ pártok? Miért nem kampányolnak a pártok mondjuk progresszív adózással?
Sokkal kevésbé tudnak meggyõzõek lenni a baloldali pártok manapság, mint korábban: a posztszocialista országokban a kommunista múlt miatt nem népszerûek a baloldali szakpolitikák, mint például a nagyobb újraelosztás, de a nyugat-európai pártrendszer is jobbra tolódott. Franciaország erre jó példa: bár a francia forradalom óta mindig volt az országban jelentõs baloldali párt, mára a kommunista párt már nem létezik, a szocialista párt intézkedései alapján gyakorlatilag egy jobbközép pártnak felel meg, és ott van a szélsõjobboldali Front National.
Érdekes, hogy Európán belül csak Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában vannak baloldali pártok, de ez Kelet-Európához hasonlóan történelmi okokra vezethetõ vissza, hiszen ezekben az országokban hosszú ideig fasiszta pártok voltak hatalmon. Az is meglepõ, hogy az USA-ban történelmileg nem jelentõs a baloldal szerepe, de itt az eléggé baloldali programmal kampányoló Bernie Sanders sikeres tudott lenni.
Nemrég a blogján írt arról, hogy az új brit miniszterelnök, Theresa May olyan intézkedésekrõl beszélt, amik akár az egyenlõtlenséget is csökkenthetik az Egyesült Királyságban. Elképzelhetõ, hogy jobboldali pártok tûzik majd zászlajukra az egyenlõtlenség elleni harcot?
Azért volt érdekes May beszéde, mert az derült ki belõle, hogy a konzervatívok rájöttek, hogy a britek az egyenlõtlenség és az elittel szembeni bizalmatlanság miatt is szavaztak a brexitre, és a brit politikában különösen jobboldali politikus szájából régóta nem hangoztak el olyan kifejezések, amiket May használt. Olyasmikrõl beszélt, mint például a pénzügyi szektorban elérhetõ bérek korlátozása, vagy annak a lehetõsége, hogy a munkavállalók képviselõi is helyet kapjanak a cégek menedzsmentjében.
Ilyen rendszerszintû változásokról régóta nem beszélnek brit politikusok, legfeljebb azt merték megígérni, hogy több munkahely lesz, vagy nagyobb lesz a gazdasági növekedés. Azt már nem tudom, hogy ezeket végül megvalósítják-e, de mindenesetre volt abban valami ironikus, hogy harminc éve nem volt ilyesmirõl szó Angliában, most pedig Margaret Thatcher óta az elsõ nõi miniszterelnök ilyesmirõl beszél, aki ráadásul még konzervatív is. Persze a torykra azért mindig jellemzõ volt, hogy ha olyan volt a helyzet, tudtak nem kizárólag a gazdagok pártjaként politizálni.
Közben viszont úgy tûnik, hogy egyre kevésbé a régi bal-jobb felosztás számít a politikai viták szintjén, hanem az a meghatározó, hogy a pártok támogatják-e a szabadkereskedelmen és az emberek szabad mozgásán alapuló globalizációt vagy elutasítják. Lehetségesnek tartja, hogy politikailag fenntarthatatlan a globalizációnak ez a szintje?
Az egyértelmû, hogy a jobb-bal felosztás sokkal kevésbé meghatározó már és a fõáramú pártok hasonlókat mondanak a legfontosabb kérdésekben. Ennek ellenére nem gondolom, hogy nagy változások lesznek, mert egyszerûen technikailag nehéz visszacsinálni az integrációt. Ott van például a brexit: nagyjából két hónap telt el a népszavazás óta, de senki sem tudja igazán, hogy hogyan kell kilépni az EU-ból, és szerintem könnyen elképzelhetõ, hogy végül nem is lépnek ki.
A másik ok pedig az, hogy azok a politikusok, akik arról beszélnek, hogy kevesebb globalizációra van szükség, nem igazán tudják, hogy ezt a gyakorlatban hogyan lehetne megvalósítani, és lehet hogy nem is akarják megvalósítani. Politikai szlogennek elmegy ez, de a gyakorlatban már egy sokkal bonyolultabb dologról van szó. A brexitkampánynak például nincs politikai programja az EU elhagyására, ahogy szerintem a francia Marine Le Pennek sincsen, és Donald Trumpnak sincs valódi terve az amerikai kereskedelmi egyezmények átvariálására.
Korábban azt mondta, hogy a világpolitika mostanában hasonlít az elsõ világháború elõtti idõszakra.
Abban hasonlít, hogy a világban felerõsödött a populizmus, és olyan fontos országokban is erõsen jelen van, mint az USA, Oroszország vagy Kína. A helyzet nem teljesen ugyanolyan, mint az I. világháború elõtt, de az ilyen idõszakokra jellemzõ, hogy kitolódnak annak a határai, hogy mi fér bele a politikába. Ugyanez történt a világháború elõtt is, amikor folyamatosan volt a feszültség, és az országok elkezdtek felfegyverkezni. A 20. század elejére a mostani szintnél is nagyobbra nõttek az egyenlõtlenségek (bár csak pár ország esetében vannak erre jó adataink), és az is jellemzõ volt erre az idõszakra, hogy viszonylag kis jelentõségû eseményekbõl bármikor kirobbanhatott a háború.
A populista retorika most több országban is elõtérbe került, de más okok miatt: a nyugati országokról már beszéltem, de ott van Oroszország is, ahol Putyin és a követõi a Nyugattal szembeni revansra és Oroszország lecsökkent világpolitikai szerepére építették fel a populizmusukat. Kínában más a helyzet, mert ott sikeres a gazdaság, ott a párt arra használja a populizmust, hogy ne arról legyen szó, hogy az országnak esetleg demokratizálódnia kéne. A külsõ ellenség elõszedése nagyon jellemzõ azokra a rezsimekre, amik nem biztosak a hatalmukban.
De ebbõl még nem lesz azért háború.
Ez a három dolog így együtt azért veszélyes, mert a populizmus gyakran olyan dolgok kimondására készteti a politikusokat, amiket vagy nem akarnak valójában megcsinálni, vagy nem tudják, hogy hogyan kell megcsinálni azt, amit ígérnek. Viszont ha már meglépik az elsõ lépéseket, akkor a politikusok könnyen találhatják magukat olyan helyzetben, amilyenbe valójában nem is akartak volna belekerülni, csak lezárultak már az alternatívák. Hasonló volt a helyzet az I. világháború elõtt is, amikor senki nem akart igazán háborút, de mivel a politikusok már túl nagy téttel játszottak, és nem akarták elveszteni a politikai támogatásukat, belekeveredtek a háborúba.
A kereskedelem mellett említette a migrációt is, aminek köze van a populizmus terjedéséhez. A könyvében ezt egy érdekes elmélet alapján közelíti meg.
A könyvben használom az állampolgársági járadék (citizenship rent) fogalmát, ami alatt azt értem, hogy csak az alapján, hogy valaki melyik országba születik, mennyivel lesz gazdagabb. Ha vesszük a világ jövedelmi eloszlási adatait, és megnézzük, hogy egy embernek mekkora a jövedelme, akkor az látszik, hogy hatvan százalékban ez attól függ, hogy melyik országban él, illetve 57 százalékban attól, hogy hova született, mert jelenleg a világ lakosságának 3 százaléka él más országban, mint ahol született.
Ez azt jelenti, hogy globális szinten van egy járadék, tehát olyan pénz, amiért nem kell külön megdolgozni, amibõl a gazdag országok lakosai nagyobb mértékben részesülnek. Mindez azért van összefüggésben a migrációval, mert ezt a járadékot valaki úgy is megszerezheti, ha egy szegényebb országból egy gazdagabba költözik. Azt mindig tudtuk, hogy a migrációnak gazdasági okai vannak, de ha az egyenlõtlenségek összefüggésében nézzük, akkor úgy is tekinthetünk erre az egészre, hogy amikor a gazdag országok lakossága visszautasítja, hogy a szegényebb országok lakosai bevándoroljanak oda, akkor megkísérlik megõrizni ezt a járadékot.
De hogy oldható fel ez a helyzet? Vannak olyan megoldások, amik politikailag is járható utat jelentenek a bevándorlás kezelésében?
Ennek is a járadékhoz van köze. Jelenleg a gazdagabb országok lakói gyakran csak két dolog közül választhatnak: vagy befogadják a bevándorlókat, akik így megkapják az összes jogot, ami az állampolgársággal jár együtt, tehát a járadékot is. Emiatt sok ember visszautasítja a bevándorlást, mert úgy érzik, hogy a bevándorlók veszélyeztetik a megélhetésüket, hiszen olcsóbban elvállalják azt a munkát, amit õk csinálnak, és összességében csökkentik a béreket.
Fotó: Vivian Daval
A globális szegénységgel és egyenlõtlenséggel foglalkozó kutatások alapján az viszont egy nagyon rossz helyzet, ha a világban nincs migráció, mert a migráció az egyik legerõsebb eszköz az egyenlõtlenségek és a szegénység csökkentésére. Ha a migrációt állampolgársághoz kötjük, akkor az nem egy jó megoldás még a célországoknak sem, hiszen sok ilyen országnak elöregedik a népessége, ezért szüksége van bevándorlókra.
Olyan megoldásokat kell találni, amiben a migrációnak nem feltétele az állampolgárság. Úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a munkához való jognak és az állampolgárságnak el kellene válnia egymástól. Ilyen volt például Németországban a Gastarbeiter rendszer, ami pár éves tartózkodási és munkavállalási engedélyt adott a vendégmunkásoknak, de hasonló mûködik jelenleg a Perzsa-öböl országaiban és Szingapúrban is. Az biztos, hogy ez nem egy könnyû megoldás, de úgy gondolom, hogy ez módja lehet annak, hogy a bevándorlást elfogadhatóbbá tegyék az gazdagabb országok, különösen az EU lakosságának körében.
És miért van az, hogy a keleti EU-tagállamok sokkal kevésbé támogatják a migrációt?
Amikor a nyugati országoknál jóval szegényebb kelet-európai államok csatlakoztak az EU-hoz, arra számítottak, hogy gazdagodni fognak az EU-ban, miközben a jogállamiság, vagy a külföldi befektetések bevonzására való képességük is javulni fog. De arra sosem számítottak, hogy a tagsággal együtt az is együtt jár majd, hogy maguknál is szegényebb embereket kell majd az országukba fogadniuk. Ezek az országok azt érezték, hogy úton vannak a gazdagság felé, be is fogadják õket a gazdag országok klubjába, aztán ebben a klubban arra kényszerítik õket, hogy szegényebb embereket fogadjanak be.
Ezenkívül az is hozzájárulhat az eltéréshez, hogy a keleti tagállamoknak nincs gyarmati múltjuk, ami miatt például az Egyesült Királyságban vagy Franciaország a népesség nagyobb része rendelkezik bevándorló felmenõkkel, de Németországban is hasonló a helyzet a vendégmunkások miatt. Kelet-Európában az egész helyzet, hogy ázsiai és afrikai országokkal ilyen módon kell érintkezniük, újszerû, ráadásul ezen felül még az EU megoldási javaslatának bürokratikus jellege is taszító lehet sokaknak.
A gazdasági fejlõdéssel foglalkozó közgazdasági elméletek közül az egyik, amit Simon Kuznets dolgozott ki, azt feltételezi, hogy ahogy a szegény országok gazdagabbá válnak, az egyenlõtlenség elõször növekszik, aztán ahogy gazdagodnak, az egyenlõtlenség csökkenni kezd. A gazdagabb országokban megfigyelt trendek viszont cáfolják ezt az elméletet. A könyvben mégsem veti el teljesen azt, amit Kuznets állít.
Azzal egészítem ki az elméletet, hogy országokon belül az egyenlõtlenségek növekedése és csökkenése nem egy egyszeri folyamat, hanem ciklikusok követik egymást. Ezt a következtetést olyan adatok alapján lehet levonni, amiket a gazdaságtörténészek csak nemrég gyûjtöttek össze és tettek elérhetõvé: öt éve ezek az adatok még nem álltak rendelkezésre. Ebbõl az derül ki, hogy még a piacgazdaság kialakulása és elterjedése elõtti idõszakban is jellemzõek voltak ezek a hullámok, például Olaszország és Spanyolország esetében vannak érdekes friss kutatások ezzel kapcsolatban. De ugyanez látszik a piacgazdaság kialakulása után is, ezt például az USA és az Egyesült Királyság esetében lehet jól megfigyelni, ugyanis ezeknél az országoknál vannak a leghosszabb idõszakra vonatkozóan adataink.
Kuznets szerint az ipari forradalom indította be az egyenlõtlenségek növekedését. Most is valami ilyesmi történik?
Az informatika hasonlóan forradalmasítja a gazdaságot, ahogy korábban az ipari forradalom, és részben ez okozza most az egyenlõtlenségek növekedését. A nyolcvanas évek óta a fejlett országokban a gazdagabbak arányaiban kevesebbet adóznak, mint régebben, illetve hogy az informatikai forradalom miatt egy-egy találmánnyal sokkal több pénzhez lehet hozzájutni, mint korábban.
Az ipari forradalomban is ez volt a helyzet: elõtte azért nem voltak nagy egyenlõtlenségek, mert mindenki viszonylag szegény volt, viszont utána létrejöttek olyan találmányok és ezekre épülõ vállalkozások, amik sok pénzt termeltek a tulajdonosaiknak, és a gazdaság többi részéhez képest egy idõ után azoknak is, akik ezeknél a cégeknél kezdtek el dolgozni.
Mik azok a hatások, amelyek csökkenthetik az egyenlõtlenségeket?
Vannak „rosszindulatú” és „jóindulatú” hatások. Rosszindulatú hatásoknak tekintem a háborúkat és a járványokat. A járványok azért csökkentik az egyenlõtlenségeket, mert nagyobb arányban tizedelik a szegényebb népességet, ami miatt a járvány túlélõinek munkája iránt nagyobb lesz a kereslet, így az õ béreik jellemzõen emelkednek, ez pedig csökkenti az egyenlõtlenséget. A háborúk pedig hatalmas vagyonokat tudnak elpusztítani, illetve az államok több adót is szednek be a gazdagoktól a háborúk finanszírozásához.
Jóindulatú hatása lehet a technológiai fejlõdésnek, de ezen kívül az oktatás elterjedése is csökkenti az egyenlõtlenségéket, hiszen ha több ember képzett, akkor többen tudnak magasabb bérekért dolgozni, de például az olyan gazdaságpolitikai döntések, mint progresszív jövedelemadó vagy a szakszervezetek elterjedtsége és bérekre gyakorolt hatása is egyenlõtlenségcsökkentõ hatású. Demográfiai trendek is csökkenthetik az egyenlõtlenségeket, például ha a nyugdíjrendszernek egyre több embert kell eltartania, amihez több adót kell beszedni.
Kedvenc hírek
