„Mindmáig agyafúrt módon népszerűsítik a rákszűrést: az általa elérhető előnyöket felnagyítják, a vele járó ártalmakat jelentéktelennek minősítik” – bírálta az orvosokat Gerd Gigerenzer német pszichológus, a valószínűségek és a döntési mechanizmusok elismert kutatója a British Medical Journal (BMJ) orvosi hetilap szerkesztőségi cikkében. Szerinte a rákszűréssel kapcsolatban a prevenció, a megelőzés szó használata félrevezető, hiszen a szűrés semmi módon nem akadályozza meg a betegség kialakulását. Sokkal közelebb állna a valósághoz, ha korai felfedezésről beszélnének. Hasonlóképpen félrevezető az ötéves túlélési adatok bemutatásával érvelni a szűrés mellett. Az ugyanis csak látszat, hogy ha ezek nőnek, akkor csökken a halálozási arány. A szám sokkal inkább azt tükrözi, hogyan változik a kezelésekkel, betegségtudattal eltöltött idő.

Gigerenzer kommentárja egy amerikai onkológus, az Oregoni Orvostudományi Egyetem professzora, Vinay Prasad elemzéséhez kapcsolódott. Prasad nem saját klinikai tapasztalatait osztotta meg a BMJ hasábjain, hanem a rákszűrések eredményét összegző tucatnyi vizsgálatból vonta le a következtetéseit. Ezek alapján a legkártékonyabbnak azt tartja, amikor a prosztatarák szűrésére szerinte alkalmatlan PSA-teszttel (a prosztataspecifikus antigén kimutatásával) riogatják a férfiakat. Ez a laborvizsgálat rengeteg hamis pozitív eredményt hoz (azaz betegséget mutat ki ott, ahol nincs), így számos további, egyáltalán nem veszélytelen procedúrának teszik ki az ijedt pácienst. A feltételezett daganat igazolására végzett szövetmintavétel rossz esetben akár maradandó egészségkárosodást is okozhat. Ráadásul e daganattípus sajátossága, hogy az esetek egy részében – a baj csak az, hogy nem tudni, melyik férfi melyik kategóriába tartozik – akár élethosszig sem okoz panaszt, nem ad hírt magáról. Így pedig „többen halnak meg prosztatarákkal, mint prosztatarákban” – erősítette meg a külföldi statisztikák igazát saját patológusi tapasztalatából Erdős Attila Felvágós könyv című, népszerű-tudományos munkájában.

Míg az urakat – nyilván az említett okok miatt is – csak mérsékelten kapacitálják PSA-vizsgálatokra, a hölgyeknek kifejezetten ajánlják az emlőszűrést, mégpedig 50 éves kor felett egy- vagy kétévente. A nők 62 százaléka úgy tudja – példálózik egy felméréssel Prasad –, hogy a mammográfia a felére csökkenti a mellrák kialakulásának az esélyét. A szomorú valóság az, hogy az esélyt nem befolyásolja, de még a halálozási adatokat sem módosítja érdemben. Svájcban 600 ezer nő adataiból arra jutottak, hogy ezer szűrés eredményeként nem öten, hanem csak négyen halnak meg emlődaganatban. Ugyanakkor a nem emlődaganatra visszavezethető halálozás 39-ről 40-re emelkedett. Végső soron tehát – bármilyen furcsán hangzik is a statisztika ilyen értelmezése – csupán arról van szó, hogy ezer közül egy nő „elcserélte” a halálának okát.

Mindezért drágán fizetnek azok, akiket hamis pozitív lelettel kezdenek vizsgálni, netán meg is operálnak, gyógyszerrel kezelnek. Hogy miért járnak ilyen rosszul ennyire sokan, annak a hátterében megint csak a statisztika áll, különösen pedig a hibahatár, amelynek értelmezésével sokan – akár orvosok is – hadilábon állnak. Napjainkban az emlőszűrési módszer 90 százalékos valószínűséggel (szaknyelven: szenzitivitással) képes azonosítani a rosszindulatú kórt, és elkülöníteni, hogy ki az egészséges. Így tehát 10 ezer vizsgálat 50 helyett csak 45 daganatost azonosít – ugyanakkor 995 egészségest gyanúba kever. Márpedig a téves pozitív lelet ugyanúgy lelki zavart, kétségbeesést okoz (mindaddig, amíg nem tisztázódik a helyzet), mint egy tényleges daganat.

Szintén statisztika, hogy aki tíz éven át rendszeresen jár emlőszűrésre, annak 60 százalékos az esélye, hogy begyűjt egy fals pozitív leletet. Három-négy PSA-teszt után a férfiak 12–13 százaléka számíthat hasonló ijedelemre, az alacsony dózisú CT-felvétel pedig a páciensek 39 százalékánál gyanít tüdődaganatot – az esetek 96 százalékában tévesen.

Nem egyértelmű az sem, érdemes-e biztatni a nőket, hogy rendszeresen végezzenek önvizsgálatot, tapintással is figyelve mellüket, hogy észlelhessék a csomókat, elváltozásokat. Óvatosságra int a Cochrane Együttműködés (Cochrane Collaboration), egy független nonprofit szervezet, amely felülvizsgálja, összegzi az orvosi publikációkat. Két olyan kutatásra is hivatkoznak, amely erős kétségeket vetett fel az önvizsgálattal, de még az orvosok által végzett tapintásos szűrés hatásosságával kapcsolatban is. Ennek ellenére nem árt az éberség. Csak ehhez pontosabban kellene tájékoztatni a nőket, milyen jelek miatt kell szakemberhez fordulni.

A rendelkezésre álló kutatási eredmények metaanalíziséből (az összegzések összegzéséből) Prasad arra a következtetésre jutott, hogy egy-egy ország lakóira vetítve még akkor sem csökkent összességében a halálozás, amikor egy-egy betegségben sikerült 30 százalékkal csökkenteni az áldozatok számát. Ez amúgy nem nélkülözi a logikát: a kérdés nem elsősorban az, hogy meghalnak-e az emberek, hanem az, hogy miben. „A rákszűrés hatása a halálozásra sokkal összetettebb” – vonta le a következtetést az onkológus. Figyelembe kell venni a szűréssel járó ártalmakat, az elrendelt további vizsgálatok sorozatának hatását, a túlkezelés és a téves diagnózis ártalmait.

Feltételes mód

– Nem mindegy, hogy milyen hálót milyen vízbe merítünk, mert ha erre nem figyelünk, nem lesz sikeres vagy nem lesz kifizetődő a „halászat”. A betegségek szűréséről is hasonló tudományos alapvetéseket követ fél évszázada a WHO. Néhány ezek közül:

– Csak olyan betegséget érdemes célba venni, amely nagy tömegeket érint (emlődaganat, tüdőrák, magas vérnyomás, diabétesz).

– A módszer legyen egyszerű, könnyen kivitelezhető, ne okozzon fájdalmat, kellemetlenséget.

– A módszer legyen érzékeny, azaz ismerje fel a keresett betegséget, ugyanakkor legyen kellően specifikus, azaz ne találjon például rákot ott, ahol nincs. 100 százalékos érzékenységű teszt azonban nem létezik, a módszerek 50–95 százalékosak.

– A lassan, éveken át tünetmentesen fejlődő, ugyanakkor vizsgálatokkal (röntgen, citológia, labor) felismerhető daganatokat érdemes 2–5 évente szűrni. A gyorsan, néhány hónap alatt kialakuló daganat (például tüdőrák) viszont „átesik a háló lyukán”, hiszen még az évenkénti szűrések között is megjelenhet a betegség.

– Hiába lenne érzékeny módszer a szűrésre, ha a túlélés esélyét az sem befolyásolja, hogy a tünetek megjelenése előtt felfedezik a kórt.

– Nem csak az egyes embereknek kell tájékozott döntést hozniuk – az előny és a kockázat figyelembevételével –, hogy élnek-e a szűrés lehetőségével. Mérlegelniük kell a politikai döntéshozóknak is: mennyi pénzbe kerül egy népegészségügyi szűrés, mekkora egészségnyereséget hoz, és ezek a kiadások miként viszonyulnak más egészségvédő módszereknek, például az egészségtudatosság fejlesztésének vagy a légszennyezés csökkentésének költségéhez.


Gerd Gigerenzer szerint nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szűrések hasznáról egyelőre hiányosak a tudományos bizonyítékok. Az átlagember így nehezen tud tájékozott döntést hozni arról, hogy akkor is megvizsgáltassa-e egyik-másik szervét, ha nincs panasza – vagyis részt vegyen-e a klasszikus értelemben vett szűrésen. Gigerenzer a saját berlini kutatóintézetében (Harding-Zentrum für Risikokompetenz) készített ténytárakat (lásd táblázatunkat), illetve a hasonló közérthető tájékoztatást ajánlja fogódzónak. A Cochrane Együttműködés elemzéseiben pedig további adatok találhatók arról, mekkora bizonyossággal állítható, hogy valamelyik szűrés előnyei mérhető módon felülmúlják a hátrányait.

Mindez persze csak statisztika. Minden egyes ember sorsa egyedi. Kinek-kinek a saját döntése – akár a családjában előfordult rákos megbetegedések halmozódása alapján –, hogy felülírja az egész népességre vonatkozó általános megfontolásokat. Dönthet például bárki úgy, hogy megpróbál ő lenni az az egy az ezerből, aki „elcseréli” a daganatos halált valami másra, valami ismeretlenre.