„Ha az állam az egyik kezével adni akar, akkor a másikkal (máshonnan) el kell vennie. 2010-ben ugye meghirdették, hogy a magyar lesz az Európai Unió legversenyképesebb adórendszere. Ez egy tételre, az szja-ra kétségtelenül igaz is, hiszen ennek a mértéke Európában a legalacsonyabbak között van. De van ezen felül mintegy 40 tétel (fogyasztási adók, ágazati különadók, tb-járulék stb.), amelyeknél ez a törekvés még nem érezhető. A kormány ráadásul szeret a polgáraival jót tenni, ezeknek a juttatásoknak azonban költsége van” – kezdte Bod Péter Ákos, hozzátéve, hogy az adóék egyébként óriási szórást mutat attól függően, hogy ki melyik társadalmi réteghez tartozik. – Akinek a jövedelme viszonylag nagy, és kisgyerekei vannak (ez vagyok én), az az adó- és a családtámogatási rendszerrel nagyon jól járt, aki viszont keveset keres, és nincs gyereke vagy már felnőtt, az igencsak rosszul járt. Hiszen utóbbiakat a magas áfa ugyanúgy sújtja, mint a minimálbér adója – mondta.
Országa válogatja

Majd pedig arról beszélt: az, hogy egy-egy országban milyen mértékű az adóék, történelmileg, illetve az ország berendezkedésétől függően alakult ki. Például a jóléti államokban az emberek tudomásul veszik, hogy sokat adóznak és sokat is kapnak a közösségtől (Svédország, Ausztria, Németország, Svájc). Romániában ugyanakkor az állam kevés juttatást ígér, de keveset is adóztat. Az íreknél vagy az angoloknál pedig azt mondták, hogy mindenki dolgozzon, és akkor nincs szükség nagy állami szerepvállalásra, hiszen a polgárai meg tudják fizetni az egyébként nem olcsó ellátásukat.

Minden volt szocialista ország hatalmas adóékkel indult, és voltak, akik ettől már megszabadultak. Mi még küzdünk vele. Beleragadtunk ebbe a nagy elvonás, nagy állami aktivitás módiba, csakhogy ez egy ördögi kör, amiből jó lenne végre kitörni.”

Hiszen azzal kezdtem, hogy ha az állam sokat akar adni nekünk délelőtt, akkor sokat kell elvennie délután. Ez pedig nem utolsósorban kőkemény versenyképességi kérdés is. Azok az országok, ahol az állami újraelosztás mértéke magasabb szinten ragadt be, kevéssé versenyképesek. Az államnak kevesebb feladatot kellene vállalni, és még többet ott hagyni a családoknál és a vállalatoknál” – véli a professzor.
Szorító kényszerek

Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke leszögezte: a költségvetésnek van bizonyos bevételi kényszere, hiszen az országot működtetni kell. Ezért a bevételi és a kiadási oldal arányát nem lehet egyik évről a másikra olyan mértékben változtatni, ami a működtetés biztonságát veszélyeztetné. Szerinte fokozatos változtatás van, és ez a tendencia óvatos csökkenést mutat. – Másrészt a magyar adóstruktúrát összehasonlítani a némettel vagy a franciával elég bátor. Miként a szomszédos országokkal való összevetésnél sem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy melyik ország milyen adósságterhet cipelt a hátán a rendszerváltáskor.

Ebben a versenyben mi, magyarok ólomcipőt hordtunk, és nem csoda, hogy a többiek a futócipőjükben elhúztak mellettünk.”

A jóléti állam koncepciójának és a beruházásokra fordított pénzeknek az összefüggésében azt lehet mondani, hogy ezek olyan kényszerpályák, amelyekről letérni nem egyszerű, és nem is veszélytelen. Sajnos, a mi gazdasági teljesítményünkből az adósságszolgálat a mai napig sokat levesz. Persze, ostobaság lenne az adóék mértékére azt mondani, hogy nem magas, de azt se hallgassuk el, hogy a másik oldalon meg jelentős támogatást kapnak a vállalkozások – fogalmazott.

– Petneházi Attila –
Mi is az az adóék?

Az adóék azt mutatja meg, hogy az összes munkát terhelő adó és államnak fizetendő járulék a munkabér mekkora részét teszi ki, vagyis az látszik belőle, hogy a teljes munkaerőköltségből mennyi marad a dolgozó zsebében. Az OECD adatai szerint ez a mérték Magyarország esetében nagyon magas (48,2 százalék), ugyanakkor az is igaz, hogy azok a magyar családok, ahol a szülők házasok, és legalább két gyermekük van, csupán a keresetük 33,7 százalékát adják oda az államnak.