A közmunkát folyamatosan kutatják szociológusok és közgazdászok, ami nem is csoda, hiszen a második és harmadik Orbán-kormány idején a legfontosabb aktív munkaerőpiaci eszközzé vált. Mi az Abcúgon is sokat foglalkoztunk vele, például azzal, hogy milyen benne lenni, milyen polgármesterként megélni, lehet-e belőle szabadulni.

Az MTA kutatója, Molnár György vezetésével újabb, átfogó tanulmány jelent meg a közfoglalkoztatásról. Ebben részletesen bemutatják a közmunka számos aspektusát, mint például, hogy hány közfoglalkoztatott van a rendszerben, hogyan működnek a szociális szövetkezetek, vagy, hogy kik azok a kulturális közfoglalkoztatottak.

Mi a tanulmány két fejezetével foglalkozunk. Az egyik a közmunkások és az elsődleges munkaerőpiac közötti kapcsolatról szól, a másik pedig azt vizsgálja, hogyan erősíti a települések közötti egyenlőtlenségeket a rendszer. A kutatásban a szerzők egyrészt felhasználtak munkaügyi, közfoglalkoztatási adatbázisokat, másrészt személyes interjúkat készítettek a minisztériumokban, országos közfoglalkoztatóknál, megyei és járási foglalkoztatási (fő)osztályokon dolgozókkal és polgármesterekkel.
Szédülök, ha el kell hagynom a falut

Az, hogy hány közmunkás tud átmenni a nyílt munkaerőpiacra függ attól, hogy mennyi elérhető álláshely van, mennyire mobilizálható az illető, milyen mentális és egészségügyi állapotban van. A minisztériumi interjúalanyok úgy látták, hogy a kedvezőbb munkaerőpiaci helyzetű megyékben az alkalmas embereket már felszívta a munkaerőpiac, míg a rosszabb helyzetű megyékben, főleg a térségi központoktól távoli településeken többen vannak azok, akik különösebb nehézség nélkül átvezethetőek lennének, ha lenne a közelben megfelelő munkahely.

Az elsődleges munkaerőpiacra való kilépés szerint a közmunkások 3 fő csoportját különböztethetjük meg:
■
akik különösebb segítség nélkül, azonnal elhelyezhetők lennének. Az ő közmunkában ragadásuk munkaerőpiaci szempontból a leginkább indokolatlan. Gyakorlatilag azonnal fel tudná szívni őket az elsődleges munkaerőpiac, viszont a közfoglalkoztatók is abban érdekeltek, hogy benn tartsák őket a rendszerben, mivel rájuk támaszkodva tudják a programokat menedzselni: ők a brigádvezetők, szervezők, adminisztrátorok, szakmunkások. A legrátermettebb közmunkások kilépése a települési programokat veszélyeztetheti.
■
aki oktatással, képzéssel, szakmai segítséggel képessé tehető arra, hogy elhelyezkedjen. Ez a csoport klasszikus fejlesztési, támogatási segítségre szorulna. Ezek a szolgáltatások azonban jelentősen visszaszorultak, leépültek az elmúlt években, ilyen szolgáltatásokat a közfoglalkoztatottak gyakorlatilag nem kapnak. Helyette gyakoriak viszont az olyan szakképzések, amik olyan tudást adnak, ami nagyjából sehol máshol nem használható fel később, mint a közmunkában. Mint például fakitermelő, erdőművelő, gyógynövénygyűjtő, motorfűrészkezelő, száraztésztagyártó, parkgondozó, közfoglalkoztatás szervező, kerti járdakövező. Náluk az is probléma, hogy sokan nem mernek kilépni a megszokott környezetből („szédülök, ha el kell hagynom a falut” – idézi a tanulmány az egyik interjúalanyt), mivel a szociális kapcsolataik leépültek, számos frusztráció, önbecsüléshiány halmozódott fel az évek alatt. Pénzzel ezeket nemigen lehet lebontani, és a piaci álláshelyeken kapott magasabb fizetés nekik nem ér annyit, amiért érdemes lenne feladni a számukra biztonságos közmunkát.
■
végül azok, akiknek egészségügyi és mentális problémáik vannak. Ők komolyabb segítség nélkül nem emelhetők át az elsődleges munkaerőpiacra, nagy részük csak a nem megterhelő fizikai munkák elvégzésére alkalmas. A közfoglalkoztatás jelenlegi rendszere azonban éppen ezekben szenved hiányt: kevés például a varroda.

A járási foglalkoztatási osztályvezetőket és a polgármestereket megkérték, hogy becsüljék meg, náluk melyik csoport aránya a legnagyobb. A fejletlenebb területeken a legnagyobb arányban, 30-50 százalékban az utolsó csoportot nevezték meg, tehát azokat, akiknek az elhelyezését nem tudják elképzelni.

Őket kellene valahogy visszaterelni a munka világába. És, hogy mit tesz ezért az állam? Miután látták, hogy a közmunkásokat nehezen közvetítik, és sokszor ők maguk sem szívesen mennek, úgy módosították a foglalkoztatási törvényt, hogy a közfoglalkoztatott köteles elfogadni a felkínált álláslehetőséget vagy képzést, különben kizárható a rendszerből.

De a foglalkoztatói oldalról is akadnak furcsaságok. Néhány kisebb vagy nagyobb foglalkoztató ugyanis úgy akar dolgozókat toborozni és kipróbálni alacsony költséggel, hogy a közmunkából vagy a segélyből kizárással fenyegetnek. Miközben a munkafeltételeik közismerten rosszak: nagyon rövid időszakokra, akár hetekre kötnek szerződést, nem tartják be a munkaidőre, a fizetésre és a béren kívüli juttatásokra vonatkozó ígéreteiket.

Különösen az induló vagy bővülő multik betanított munkahelyeire gyakran úgy lehet bekerülni, hogy felvételi tesztet íratnak a jelentkezőkkel. Nem ritka, hogy a közmunkások akár szándékosan is elrontják a tesztet, mert nem akarnak ott dolgozni. Ezen közepes és nagyobb vállalatok közül néhányan a helyi vezetésnél panaszkodnak arra, hogy nincs elég emberük, emiatt előfordulnak a kampányszerű, tömeges közvetítések, amik azonban sokszor eredménytelenül záródnak, szintén a sikertelen tesztek miatt.
Inkább költötték volna az utakra

Elsőre meglepőnek tűnik, de a kutatók arra jutottak, hogy a hátrányos helyzetű településeken kevesebb a közfoglalkoztatott, mint a nem hátrányos helyzetű településeken. Minél rosszabb helyzetű ugyanis egy település, annál kevesebb szakember található ott. Ha pedig kevesebb a képzett szakember, ha sok az alacsony iskolai végzettségű lakos, akkor kisebb az esélye annak, hogy fantáziadús, jó eredményeket hozó, innovatív programokat működtessenek. Ahogy annak is, hogy egy ilyen összetett feladatot koordinálni képes polgármester legyen. A viszonylag jobb helyzetű önkormányzatoknak ugyanakkor van arra pénzük, hogy szakértőket vegyenek fel, amivel egyből egyszerűbb egy nagyobb beruházással járó programot elindítani. A szegényebb önkormányzatoknál erre értelemszerűen nincs pénz.

Vannak olyan polgármesterek, akik ugyan működtetik a rendszert a településükön, de a lehető legalacsonyabb hőfokon. A járási foglalkoztatási szakemberek több olyan esetről is beszámoltak, amikor „még mindig nem sikerült a polgármester úrra annyira hatni, hogy esetleg bővítse a tevékenységeit”. A polgármester mindig csak a hagyományos jellegű belvízelvezető és közútkarbantartó munkákat indította el, nem mert ennél összetettebb feladatba belevágni. Sok településvezető tart a tervtárgyalásoktól, és csak azért tervez alacsony költségű programokat, hogy ne kelljen ilyen tárgyaláson részt venni.

A kutatók szerint hosszú távon súlyos gondot jelenthet, hogy alapvetően megváltoznak a polgármesterek kiválasztási szempontjai. A kisebb településeken nem az fog dönteni, hogy ki jobb településvezető, ki demokratikusabb irányítója a közösségnek, hanem az, hogy ki képes jobban megszervezni a közfoglalkoztatást.

Arra a kérdésre is, hogy ha megkapná a településén a közfoglalkoztatásra költött összeget, akkor ugyanígy költené-e el, és ha nem, akkor mire, a legtöbben a közlekedés valamilyen fejlesztésére költöttek volna sokkal többet, részben a közfoglalkoztatás helyett. De ez a problémakör spontán módon is sokszor jött elő. Az egyik súlyos gond a kisebb településeken, hogy nagyon rosszak az utak. Volt olyan település, ahol amiatt nem tudják a megtermelt mezőgazdasági terményeket piacra juttatni, mert út közben tönkremegy, máshol azt vetették fel, hogy az autópályáig olyan sok időbe telik eljutni, hogy emiatt nem települnek oda vállalkozások.

Ezek a példák a szerzők szerint azt igazolják, hogy a közmunka hatékonyabb területfejlesztési eszközök elől veheti el a pénzt, ezzel is növelve a területi egyenlőtlenségeket.