Utálom a falra kiírt köszöntéseket, az egyszerre lusta, felvágós és bűntudat-keltős – vonta le a következtetést egy nappal a születésnapja után egy barátom, miután kétségbeesetten megkérdezte:

A szülinapi jókívánságokat egyesével köszönöd? Vagy kiírod a faladra, hogy mindenkinek köszönöd?

Ő nyilván mindenkinek megköszönte, különben nem lett volna ennyire elkeseredett, miközben bevallotta, hogy a tizedüket nem is ismeri.

John Olivertől tudjuk, hogy a Facebooknál nincs rosszabb közeg, ahol boldog születésnapot kívánhatnánk a barátainknak és ismerőseinknek – leszámítva a temetésüket.

De ha visszapörgetjük az éveket, el kell ismernünk, hogy amikor a Facebook betört az életünkbe, és az ügyes kis algoritmusai naponta figyelemeztettek arra, épp kinek van születésnapja, az komoly mentális és érzelmi terhet vett le a vállunkról. Már nem kellett emlékezni a dátumokra és az ezekhez kapcsolódó nevekre, mert a Facebook mindenre figyelmeztetett, ráadásul a köszöntést is megkönnyítette, hiszen odatette elénk a felületet, amelyet csak meg kellett tölteni egy gyors jókívánsággal. Tulajdonképpen a facebookos születésnapok hőskorában udvariatlanságnak számított, ha nem éltünk ezzel a lehetőséggel. (Cserébe már nem vághattunk fel azzal a szuperképességgel, hogy mi mindenkinek a születésnapjára emlékszünk.)

Az ünnepelt pedig, aki a nagy napon történetesen bejelentkezett a Facebookra, azt gondolhatta, hogy ő a világ legnépszerűbb embere: minden frissítéssel újabb és újabb üzenetek árasztották el a falát és a postaládáját, ez volt az a nap, amikor senki sem sajnálta tőle a lájkokat.

Jókívánság kilóra

Valami azonban megváltozott. A facebookos szülinapozás személytelen rutinná vált: mivel ilyen egyszerű – annyira elénk tesz mindent a Facebook, hogy tulajdonképpen ahhoz kell erőfeszítés, hogy NE kívánjunk boldog születésnapot az ismerőseinknek – , a felhasználók úgy gondolják, élniük kell a lehetőséggel, még akkor is, ha valójában nincs semmi üzenetük az ünnepeltnek, esetleg már nem is tudják, honnan ismerik, de miért is ne írjanak neki. A jókívánságokból pedig így lett túlkínálat. Márpedig minél több van belőlük, annál értéktelenebbnek tűnnek. A Facebook rádásul most egybe is gyúrja őket, így még nehezebb elolvasni az egyes üzeneteket. De hát minek is, ha mind egyformák? Elég, ha kilóra ott vannak.

Szóval miért is lett a születésnapunk 24 óra szüntelen görgetés és lájkolás a jókívánságok között? Egyaltálan, marad-e időnk ünnepelni, vagy csak úgy betolni egy tortát, esetleg elmerengeni az idő múlásán, ha a napunk azzal telik, hogy jókívánságok százait viszonozzuk valamilyen formában – ráadásul olyan emberekét, akiket csak futólag ismerünk, vagy fel sem tudjuk idézni, hogy hol és mikor találkoztunk, és főleg minek. Hogy lett a születésnapból nyűg?

Épp elég régóta használjuk a közösségi médiát ahhoz, hogy valamiféle etikettel tegyük elviselhetővé a virtuális létezésünket. A születésnapok esetében azonban még mindig nagy a bizonytalanság. Ahhoz, hogy kicsit tisztábban lássunk, először vizsgáljuk meg a viselkedési formákat úgy küldői, mint befogadói oldalról, abban a reményben, hogy körvonalazódik belőlük valamiféle megoldás a kontrollvesztéshez közeli facebookos születésnap-problémára.

Az ünneplők

Az igazán elvetemült versenyzők. Ők azok, akik már éjfél előtt megsorozzák az üzenőfalunkat, mintegy előtérbe tolakodva, és kihasználva, hogy a normális barátaink ilyenkor már alszanak. És persze rögtön akad egy-két hasonlóan elvetemült későn fekvő, aki kommentben még rá fűzi saját magát a másnapra megelőlegezett jókívánságokra.

Akik variálják. Ha már évek óta megy a boldog születésnapozás, egy idő után snassznak tűnik csak boldog születésnapot kívánni, ilyenkor jönnek az erőltetetten laza verziók, a stilizált lustaság lenyomataként.

Boldogat!

Boldogot!

Boldog!

BSZ!

HBD!

Helló!

!

Vannak a kriptikusok. Hiperszemélyes, de megfejthetetlen utalásokkal csinálnak úgy, mintha boldog születésnapot kívánnának, de csak a saját bennfenntességüket akarják kidomborítani a másik életében.

Akik képben mondják el. Hiszen egy kép többet mond ezer szónál. Nincs is hozzáfűznivalónk.

Vannak a késők. Akik még napokkal később sem tudnak tudják magukban tartani az önostorozással kiegészített jókívánságokat, ők azok, akiket még vigasztalni is kell, amiért nem vették észre időben a születésnapi értesítést – miközben mi már csak szeretnénk túl lenni ezen az egészen.

És vannak a jóhiszemű ignoránsak. Akik simán dobnak egy jókívánságot egy már halott ismerős üzenőfalára. Akár éveken át.

Ünneplői oldalon tehát mit lehet tenni ebben a kiüresedet születésnapos kultúrában? Szerencsére rendelkezésére állnak olyan eszközök, amelyekkel kikerülhető az, hogy minden emberi kapcsolatunk Mark Zuckerbegnek legyen kiszolgáltatva. És amelyek csak kicsivel több erőfeszítést igényelnek, de sokkal hatásosabb és emlékezetesebb eredményt hoznak. Ilyen például az SMS, az e-mail, a képeslap (!), a telefon vagy egy személyes találkozó – mind-mind egy lehetőség, hogy boldog születésnapot kívánjunk embertársunknak. A megoldás nagyon retrónak tűnhet, de végül is az emberi kapcsolatainkban is van valami időtlen, ami időről időre még a Facebook-falakon is átüt. Miért ne emelnénk ezt át a valóságba?

Az ünnepeltek

Nézzük mindezt az ünnepeltek szemszögéből, akik egy évvel idősebbek lettek ugyan, de a születésnap mégiscsak arra van, hogy ünnepeljenek, az ünnep meg arról szól, hogy jól érezzék magukat. De érezhetik-e jól magukat akkor, ha a Facebook 24 órás feladatot ad nekik? Hiszen, ha valaki vette a fáradtságot, hogy begépeljen egy BSZ-t a Facebook-falunkra, akkor legalábbis valamit tenni kellene viszonzásul. Mondjuk lájkolni? De ha egyet lájkolunk, akkor nem tehetjük meg, hogy a többit ne lájkoljuk. Ekkora nyilvánosság előtt nem lehet válogatósnak lenni, mert aztán jönnek a virtuálisból valóságossá váló sértődések, szemrehányások vagy a lelkiismeret-furdalás, amit magunknak is simán el tudunk intézni, mindenféle külső behatás nélkül. És innen már karnyújtásnyira van a születésnapi pánikroham.

Mert lehet, hogy azt hisszük, egyetlen, mindenkinek címzett köszönő poszttal letudtuk az egészet, de ez alá rögtön megérkeznek a további jókívánságok, hiszen így azok is érzik a megszólálás kényszerét, akik addig hallgattak. És mi legyen ezekkel a kommentekkel? Kezdjük megint egyesével a köszönést? Igazi Don Quijote-i küzdelem ez. A születésnapunkon nem ezt érdemelnénk.

Milyen lehetőségekből válogatnak a legtöben? Lájkolnak, de ezen úgyis érződik, hogy minimális erőfeszítéssel akarják megúszni. Oda kommentelnek egy köszönömöt, amiben már több energiájuk van, de ez sem több monoton, lelketlen és valahol értelmetlen ujjgyakorlatnál.

Írhatnak persze személyre szabott köszönetet, de az meg álságos lesz, hiszen ezeknek az embereknek a legtöbbjét valójában nem is ismerik. Akkor meg minek a személyes erőlködés?

Vagy beláthatják, hogy tulajdonképpen senkit sem érdekel, megköszönik-e a születésnapi jókívánságait, ezért nyugodt szívvel hagyják az egészet, és ráfordulnak inkább a tortára és a pezsgőre.

Lehet, hogy ünnepeltként a jókívánságok özönét feldolgozva mizantróp érzéseket kezdünk el táplálni az embertársaink iránt, de inkább irányítsuk ezt a Facebook felé, amely tulajdonképpen csak teszi, amihez a legjobban ért: manipulálja az érzelmeinket. És megpróbál meggyőzni arról, hogy tömegeket mozgat meg a születésnapunk, és egyébként is barátok százaival vagyunk körülvéve.

Miközben nagy eséllyel alig akadna valaki, aki Facebook nélkül felköszöntene minket :(.