Marciról tudni kell, hogy nem volt a vidéki élethez szokva. Születése óta városban éldegélt, egy kilencedik emeleti panel lakásban. Jó módban persze, rendesen elkényeztetve. Legtöbbször csak henyélt, vagy bámult ki az ablakon. Le a kilencedikről, ahonnan az emberek, és az autók akkorának látszanak, mint egy kis egér. Kalandvágy nem hajtotta, mert hogy finoman fogalmazzak, Marcit nem lehet igazán férfinak nevezni. Szerintem soha nem hitte volna, hogy öreg korára falura kényszerül. De az élet, mint tudjuk, rendkívül kiszámíthatatlan.

Marcinak áprilisban egy nő miatt el kellett hagynia jól megszokott kis debreceni otthonát. Fogalma sem volt, hogyan tovább. De persze a mi jó szívünk megesett rajta! Befogadtuk hát, és hagytuk, hogy felfordítsa addigi megszokott hétköznapjainkat. Persze érdekes volt látni, amikor először hagyta el a lakást. Napokig csak a tornácra merészkedett ki, onnan figyelte a gesztenyefára szálló galambokat, verebeket. Összerezzent minden kutyaugatásra, és ismeretlen neszre. Nem csoda! Ez a hófehér, ivartalanított, félperzsa kandúr hét esztendőt töltött a négy fal között, unokaöcsém kedvenceként.

Amikor unokaöcsém egy macskaszőrt nem tűrő szerelem miatt döntéshelyzet előtt állt, és hetekig töprengett, hová tehetné a Marcit, hogy jó helyen is legyen, időnként láthassa is, no akkor adtunk mi otthont ennek a szőrmóknak. Mindenki azt gondolta, hogy egy ilyen koros macska már nem szokja meg az új helyet. Főleg, hogy az merőben más, mint az eddig megszokott. Ennek ellenére, Marci napról napra tovább merészkedett a szabadságban. Nagy lépés volt, amikor a tornác kis kerítésén átugrott, ki a kertbe. Persze mindig biztonságosan közel maradt a tornáchoz, hogy bármikor beszaladhasson a házba. Később aztán a kert egyre távolibb zugát fedezte fel, majd kimerészkedett az utcára is. Nagy mérföldkő volt az életében, amikor először fogott verebet. Ő, a legminőségibb macskaeledelhez szokott cicafiú.

Szóval éltük az életünket hónapokig hármasban: a lányom, a Marci és én. Marci napközben a fotelben heverészet, éjszakára pedig felfedező körútra indult a szabadban. És akkor jött a Márton nap. Marci hajnali egykor jelzett, hogy ki akar menni. Álmosan, dühösen, - ahogy szoktam - kiengedtem. És aztán nem jött haza. Sem reggel, sem délben, sem este, sem másnap, sem harmadnap, sem azt követő napokon.

Kerestük mindenhol. Gondoltunk mindenre: elvitte valaki, agyon marta egy kutya, beszorult valahová. De nem találtuk sem élve, sem halva. Hirdetést tettünk ki a házunk elé, hátha a szomszédok tudnak róla valamit. Be is indult a kereső expedíció. A szomszédság is a mi macskánkat kereste napok óta. Mindhiába.

Erre ma este, amint békésen beszélgetünk, a lányom egyszer csak nyávogást hall kintről. Kinyitotta az ajtót, és alig hittünk a szemünknek. Marci rohant be rajta éktelen nyávogással, egyenesen a tálkájához. Az eledelt, amit gyorsan eléraktunk, nagyokat nyelve, szinte rágás nélkül falta. Nagyon-nagyon éhes lehetett. A farkából három bogáncsot szedtünk ki, és nem győztük símogatni, mert a szeretetre is ki volt éhezve. Kissé lefogyott, a hófehér bundája csupa kosz, nem is beszélve a lábairól. Mikor jól lakott, és kissé rendbeszedtük, megfésültük, megcirógattuk, elhelyezkedett a megszokott helyén és jó ízűen álomba szenderült.

Láthatóan megnyugodott, hogy végre hazaért. Mi pedig csak találgatunk, hol lehetett egy hétig, ahonnan nem tudott hazajönni.