Régen ugyebár ott voltak a nagy disznóvágások, a névnapozások, a hetedhét országra szóló falusi lakodalmak, a közös kapálások, kukoricatörések,és lekvárfőzések. Kislányként még nekem is volt részem nagyanyáméknál olyan disznótorban, Erzsébet vagy Sándor napban, ahol nagybácsik, nagynénik, ángyikák, sógorkomák, unokatestvérek együtt múlatták az időt. Így történhetett meg, hogy én még ismerhettem nagyanyám testvéreit, sógorait, és másod-, harmadunokatestvéreimet is. Ezeken az összejöveteleken jó hangulatban, eszegetve, iszogatva, kártyázgatva elbeszélgettek a rokonok.

Aztán telt, múlt az idő. S ma már csak a szűk családunk jár össze. A szülői háznál rendszeresen találkozunk nővéreimmel, így a gyerekeink között is szoros unokatestvéri kapocs fejlődött ki. Mi ennek is örülünk, hiszen vannak családok, ahol még ez sem divat ebben a rohanó, "nem érek rá" világban. Ám a nagynénéniket, nagybácsikat, unokatestvéreinket, azok gyerekeit jó ideje csak temetések alkalmával látjuk. Nagyanyámék régen meghaltak, nincs aki összetartsa a hatalmas méretűre nőtt, szerte ágazó családot. Régóta nincsenek már közös kapálások, kukoricatörések, lekvárfőzések, disznóvágások, névnapozások, és megszűntek a hetedhét országra szóló falusi lakodalmak is. Maradtak a temetések. Ha meghal valaki, annak híre megy a rokonságban, és a gyászszertartáson mindenki igyekszik tiszteletét tenni.

Így volt ez ma is, amikor egy fiatal unokatestvéremet búcsúztattuk a füzesgyarmati temetőben. Sajnos, ismét csak itt találkoztunk.  A szertartás után itt  tettük fel egymásnak a szokásos kérdést: "hogy vagytok?" Most is, mint az utóbbi időben már sajnos néhányszor, kicsit még együtt maradt a család, aztán megint ment mindenki a dolgára. S bár bizonyára jobb lenne egy jó lakodalomban közösen mulatozni, a tendenciát ismerve azonban valószínű, hogy legközelebb újra a gyász, a könnyek és valakinek az elvesztése hoz minket össze.