Régen ugyebár ott voltak a nagy disznóvágások, a névnapozások, a hetedhét országra szóló falusi lakodalmak, a közös kapálások, kukoricatörések,és lekvárfõzések. Kislányként még nekem is volt részem nagyanyáméknál olyan disznótorban, Erzsébet vagy Sándor napban, ahol nagybácsik, nagynénik, ángyikák, sógorkomák, unokatestvérek együtt múlatták az idõt. Így történhetett meg, hogy én még ismerhettem nagyanyám testvéreit, sógorait, és másod-, harmadunokatestvéreimet is. Ezeken az összejöveteleken jó hangulatban, eszegetve, iszogatva, kártyázgatva elbeszélgettek a rokonok.

Aztán telt, múlt az idõ. S ma már csak a szûk családunk jár össze. A szülõi háznál rendszeresen találkozunk nõvéreimmel, így a gyerekeink között is szoros unokatestvéri kapocs fejlõdött ki. Mi ennek is örülünk, hiszen vannak családok, ahol még ez sem divat ebben a rohanó, "nem érek rá" világban. Ám a nagynénéniket, nagybácsikat, unokatestvéreinket, azok gyerekeit jó ideje csak temetések alkalmával látjuk. Nagyanyámék régen meghaltak, nincs aki összetartsa a hatalmas méretûre nõtt, szerte ágazó családot. Régóta nincsenek már közös kapálások, kukoricatörések, lekvárfõzések, disznóvágások, névnapozások, és megszûntek a hetedhét országra szóló falusi lakodalmak is. Maradtak a temetések. Ha meghal valaki, annak híre megy a rokonságban, és a gyászszertartáson mindenki igyekszik tiszteletét tenni.

Így volt ez ma is, amikor egy fiatal unokatestvéremet búcsúztattuk a füzesgyarmati temetõben. Sajnos, ismét csak itt találkoztunk.  A szertartás után itt  tettük fel egymásnak a szokásos kérdést: "hogy vagytok?" Most is, mint az utóbbi idõben már sajnos néhányszor, kicsit még együtt maradt a család, aztán megint ment mindenki a dolgára. S bár bizonyára jobb lenne egy jó lakodalomban közösen mulatozni, a tendenciát ismerve azonban valószínû, hogy legközelebb újra a gyász, a könnyek és valakinek az elvesztése hoz minket össze.