Te hogy emlékszel vissza a január 15-i bulira?

Borzalmas volt. Azóta sem nagyon tértem még magamhoz. Egyetlen interjút sem adtam, pedig kerestek elegen. Most is csak azért tettem kivételt, mert ha egyáltalán nem szólalok meg, úgy tûnhetne, mintha elhallgatnék valamit.

Mi a harmadik emeleten levõ nagyteremben játszottunk együtt a Fruzsival (Dj Ludmilla). A lányom, aki a barátaival ott vacsorázott a közelben és a villamosra vártak a megállóban, már fél tízkor hívott telefonon, hogy merre vagyok, mert a metrólejáratig áll a sor. Én egy órával késõbb értem oda, és pont ugyanezt tapasztaltam. Ugyan be tudtam jutni könnyen, de senki sem volt ott, hogy segítsen a csomagjaimmal, úgyhogy egyedül vergõdtem át ezen a tömegen, mert már ott hihetetlenül sokan voltak a bejáratnál. Onnan a liftig tartó harminc méteres távolságot körülbelül húsz perc alatt sikerült megtennem a sötétben. A telefonommal világítottam, hogy lássak egyáltalán valamit. Az elsõ komoly hiba rögtön ott volt. Odaraktak egy partihelyszínt a bejárathoz, és az ott bulizóktól sem nagyon lehetett már továbbmenni. Azon a folyosón van egy vécé, ahonnét éppen kinézett a vécés bácsi, és kérdeztem tõle, hogy nem lehetne itt valahogy utat nyerni, de mondta, hogy ne is reménykedjek. Látszott rajta, hogy õ ilyet itt még nem látott. Olyan tömeg volt, hogy én a két táskámmal és a közel száz kilómmal háromszor is majdnem a földre kerültem, mert volt három-négy fiatal, akik erõszakosan elkezdtek nyomulni. Már akkor is dõlt mindenki. Egy pillanatra átsuhant a gondolat, hogy visszafordulok, de a visszaút sem lett volna már egyszerû. Mire a lifthez jutottam, örültem, hogy ép bõrrel megúsztam. Kérdezte is a Fruzsi, mikor végre feljutottam, hogy mi bajom van. A másik nagy hiba ezen a rendezvényen az volt, hogy több helyszín volt, és mivel ilyenkor egyik helyszíntõl a másikig vándorolnak az emberek, viszont erre ez az egyetlen lépcsõ alkalmatlan volt. Ha csak egy helyszín lett volna - mert volt már ott ennyi ember, ha jól tudom – akkor nem járkáltak volna az emberek le-föl, hanem csak felmennek, a buli végén pedig le. A harmadik pedig, hogy rövid idõ alatt szeretett volna bejutni mindenki.

Akik nem ismerik a helyszínt, azoknak a kedvéért tisztázzuk, hogy pontosan hol van a bejárathoz képest a lépcsõ és a lift.

Ha elindultál a folyosón, rögtön jobbra ott volt az elsõ helyszín. Onnan balra van a lift a falnál, kicsit jobbra pedig a lépcsõ, ahol nekem esélyem sem lett volna feljutni, viszont pont lejött a lift. Ezeket persze nem használhatta a közönség, pedig három is van ott. Én az egyikkel feljutottam valamikor tizenegy körül, és szerintem nem sokkal azután történhetett a tragédia, mert hirtelen elment az áram. Ugyan a pultban volt jel, de valószínû valamit lekapcsolhattak egy pillanatra. Ezután nem sokkal jött is egy technikus, hogy gáz van, meghalt valaki, mert leszúrták, és vége lesz a bulinak. [Késõbb a rendõrség cáfolta, hogy késelés történt volna - A szerk.] Viszont mi ne hagyjuk abba, nehogy pánik törjön ki fennt is, hanem vegyünk vissza a hangerõbõl és a tempóból, inkább nyugtassuk az embereket, akik nem tudtak akkor még semmit. A nagyteremben majdhogynem telt ház volt egyébként, de volt még azért hely. Az emberek nem is nagyon értették akkor, hogy miért játszunk most lassabb zenét. Aztán vagy négyszer szóltak, hogy most már vége, majd késõbb, hogy mégis játsszunk tovább, nyilván még mindig tele volt a lépcsõház és ki kellett üríteni az épületet. Közben az emberekhez is eljuthattak a hírek, mert szép lassan kezdtek szivárogni a terembõl. De közben játszani, úgy, hogy tudod mi történt, azt senkinek sem kívánom.

Voltál már hasonló helyzetben valaha?

Soha. Ez olyan lehetett, mint amikor a Titanic süllyedt, a zenekar meg játszott tovább. Én egy idõ után nem is tudtam folytatni, hanem leroskadtam, és a Fruzsi játszott aztán egyedül. De õ sem bírta sokáig. Brutális volt. Ott ültünk kb. egy órán keresztül, de megszólalni se nagyon tudtunk, és elindulni sem mertünk. Õ néha telefonált a többieknek, hogy õk merre vannak, és kijutottak-e.

A szervezõk közül találkoztál valakivel ott?

Á, dehogyis. Se bent, se kint. Ez általában így van különben. A bulikon szervezõvel te soha nem találkozol. Maximum a pultban, mert ma már mindenki játszani akar. Az is, aki a bulit szervezi. Pedig mindenkinek a saját feladatát kéne végezni. Olyan meg, hogy bárki is törõdne a fellépõkkel (tisztelet a kivételnek), végképp nagyon ritka, még olyan szinten sem, hogy hoznának nekünk egy italt. De ez sajnos általános. A magyar fellépõk még a nagy fesztiválokon is kuponnal állnak sorban az italért. Végül aztán lejutottunk, de az is elképesztõ volt. Én ennyi rendõrt még életemben nem láttam, és ez már valamikor éjfél után volt. A tér is tele volt emberrel, de minket szerencsére nagy nehezen átengedtek a Bajcsy felé. Szóval látni semmit sem láttunk, ott annyit hallottunk, amennyit a technikus mondott, amikor még játszottunk. A többit a telefonomon láttam az interneten. De hogy pontosan mi történt, nem tudom, de látva azt a tömeget már a bejáratnál, és amin keresztülmentem, amíg eljutottam a liftig, úgy gondolom szinte semmi sem kellett ahhoz, hogy valaki a földre kerüljön, fõleg a lépcsõkön. Abban a káoszban pedig ha már a földre kerültél, ennek a szerencsétlen három madárcsontú lánynak esélye sem lehetett.

A te lányod is ott volt ezek szerint?

Szerencsére nem. Nem is készültek oda különben. Az alapprobléma ebben az esetben is – eltekintve most a szervezési hiányosságoktól – az, hogy az emberek egyszerûen akkor érzik jól magukat, amikor tömeg van. Amikor csak úgy vannak és kellemesen el lehet férni, akkor benéznek, és mennek is tovább, mert hogy itt nincs semmi. Ez már így volt annak idején a Tilos az Á-ban is. Ott azért raktunk fel egy függönyt a bejáratnál, nehogy azon múljon, hogy bejönnek-e, mert mennyi ember van. Viszont ha ilyen nagy tömeg van, rálépnek a lábadra, meg sem tudsz mozdulni, akkor meg mindenki ezen háborog. Mégis ez kell nekik, ebben érzik jól magukat. Akkor jó egy buli, ha meg sem lehet moccanni. Persze azt se tagadjuk le, hogy hihetetlen energia van abban, amikor egy bulin egyszerre mozdul ekkora közönség. Pedig a tömeg mindig megöl. Sajnos most szó szerint. Én már többször végigéltem ezt, a Tilos az Á-s idõktõl kezdve. Az elején a haverok jönnek, meg akik tényleg azt szeretik, amit csinálsz. Aztán amikor felkapják és megjelenik a tömeg, na akkor ezek az emberek körbenéznek, hogy atyaúristen, kik vannak itt és eltûnnek. Mert ez onnantól már nem ugyanaz a történet. Marad a tömeg, amiben elvész az egyéniség, és annak már egész mást kell csinálnod. Nagy részének fogalma nincs, milyen zene szól és ki játszik, nem is azért jönnek, hanem a hype miatt. Akiknek pedig te ezt elkezdted csinálni, azok már rég nincsenek ott. Ezt húsz év alatt számtalanszor végigéltem. Mindig újra kellett kezdeni.

A Noise Night Life-ra túlnyomórészt tinédzserek jártak. Mennyiben volt ez más közönség?

Huszonegy éve vagyok az éjszakában és fiatalok mindig jöttek, de úgy, hogy fokozatosan cserélõdött ki a közönség.Viszont minden évben egyre fiatalabbak jöttek. Nagyjából a '89 után születetteknél kezdõdött az, hogy megjelent egy korábban egyáltalán nem tapasztalható generációs szakadék: ami régebben fiatalok és felnõttek között volt, az most fiatal és fiatal között van. A huszonévesek fényévekre vannak a tizenévesektõl, és nincs keveredés, ami pedig régebben természetes volt. Akkor a fiatalabbak örülhettek, hogy egyáltalán ott lehettek. Most? Örülhetünk, hogy egyáltalán ott lehetünk. Most nyilván a fejemhez vághatják azt, hogy miért vettem ebben egyáltalán részt. Miért játszottam ezeken a bulikon? Egyrészt ez a munkám, megyek, ha hívnak. Másrészt örökké érdekelt a kihívás, hogy tudok-e még mindig kommunikálni a fiatalokkal (mindig fiataloknak játszottam, csak közben õk mindig megöregedtek, és van úgy, hogy most már az õ gyerekeiknek játszom), valamint most én sem tudnék errõl mesélni. Én sem érteném, hogy mi is történik velük.

Az utolsó hét év már arrõl szólt, hogy jöttek a tinik, de nem egyenként, hanem szinte mint egy horda. Legelõször a drum&bass bulikon volt ez tapasztalható. Akik odáig ott voltak, körbenéztek, hogy mi ez az óvoda és mind elhúztak. Van itt viszont valami. A lányomon is láttam, hogy a gyerekkor náluk nagyjából kilenc-tízéves korig tartott. Emlékszem, az elsõ Félsziget Fesztiválon Erdélyben, valamikor 2003 környékén, ott tapasztaltam talán elõször. Állunk a pultban a Palikával [Dj Cadik], megy a buli, és azt látom a pult mellett, hogy két tizenegy-tizenkét éves gyerek ugrál ott, mint a gumilabda. Kérdeztem is tõlük, hogy na de gyerekek, a szüleitek hol vannak? Hááát, valamelyik rocksátorban. És ez nem most volt és nem is itt. Szóval nagyon gyorsan lesznek kamaszok, viszont nagyon késõn felnõttek, elnyúlhatnak a tinédzserévek akár tíz-tizenöt évig is. Spiró Györggyel olvastam egy interjút, aki az ELTE-n tanít, és pontosan errõl mesélt. Ha régen bement egy elõadóba, nõket és férfiakat látott. Most meg gyerekeket. Aztán hogy mikor lesznek önellátóak? Van úgy, hogy csak harminc fölött.

Ez utóbbi azért már a korábbi generációknál is érezhetõen kitolódott.

Így van, de az én generációm még sokkal késõbb érett, kb. a középiskolás kor végén. Az egész korszak tartott három-négy évig, és az egyetemen tényleg felnõtteket láthattál már. Viszont ma már a zenehallgatás is korosztálytól függ, és a tiniknek borzasztó gyorsan változik az ízlésük, néhány hónap alatt végigmennek mindenen. Ráadásul régebben a tudás horizontális volt, és ezek összeadódtak, ma pedig a tudás vertikális. Mindig csak egy dolog létezik számukra, és ezek nem összeadódnak, hanem kioltják egymást. Ami elõtte volt, az meg van tagadva, törlõdik a memóriából. Ezért is van az, hogy ilyen tömegek vannak, mert mindig kizárólag csak egy valami érdekli õket. De nem ám úgy, hogy csak elektrót hallgatnak, hanem kizárólag abba az egyetlen buliba járnak. A többi szóba sem kerül. Az elektro bulikat elõször a Lollipop, majd a Kollektiva és néhány dj építette fel. Az elején még ezeken is idõsebb közönség volt. Aztán amikor ide is bevonultak a tinik - nekik akkor meg csak a Kollektiva létezett -, velük is ugyanaz történt, mint évekkel elõtte a d&b szcénában. Az idõsebbek elmenekültek. A Merlinben voltak fõleg a bulijaik már akkor is, és emlékszem, amikor elõször játszottam náluk, talán Alex Metric volt a vendég aznap. Én kezdtem az elején, és amikor tízkor kinyitották az ajtókat beözönlött háromszáz tini és azonnal vadul ropták az elsõ zenétõl kezdve. Hihetetlen volt, mert különben a városban egy óra elõtt sehol sem történik semmi. Viszont lehet, hogy háromra már kiürül a hely.

Késõbb, amikor a Kollektiva megpróbált reagálni a 18-as karikával, és a tiniket már nem engedték be, csak a türelmesebbek maradtak, és várták meg az áradat végét. Na ekkor került képbe a Robotrock. Õk már elõtte is próbálkoztak néhány kisebb bulival a Desperadosban. Volt úgy, hogy már 39 ember is elment ezekre. Mert amíg a Kollektíva tarolt a tiniknél, addig esélyük sem volt. Emlékszem, az elsõ buli, ahova meghívtak, az még a Kuplungban volt, TMX-szel (Kollektiva) játszottunk és annyi ember volt, hogy a bejárattól a pultig félóra volt, mire beértem. Neki ezen az estén lett szerintem végleg elege ebbõl a közönségbõl: egyrészt a pultból ellopták mindenét, másrészt tényleg szinte kezelhetetlenek voltak ott a fiatalok. Ebbõl lett aztán a Noise Night Life. Ez lett a sorozat neve. Ezek a bulik már a Dürer–kertben voltak. Tehát ezek a gyerekek (N.N.L. / Robotrock) ezt a szcénát készen kapták. Nulla munkával és nulla befektetéssel. Beleültek a tutiba. Ezt viszont nem megbecsülték, hanem ezzel visszaéltek. Sajnos úgy is viselkedtek. Elszálltak maguktól. Szárnyaltak. Minden tini most már ezekre a bulikra akart bejutni. Mindent vittek. A bankot is. Mindegyik bulin csak egyre többen lettek. De nekik még ez sem volt elég.

Ez a fajta csordaszellem, amirõl az elõbb beszéltél, azért már korábban is létezett, nem?

Persze, de nem ilyen erõsen. A lányom osztályában néhány éve összesen négy olyan gyerek volt, akiknek még együtt voltak a szüleik. Amikor én voltam annyi idõs, akkor meg négy olyan lehetett, akiknek elváltak, tehát ez is teljesen megfordult. A család mára gyakorlatilag felbomlott, és a fiataloknak már a saját közösségük lett a legfontosabb. Szinte csak egymás között érzik magukat otthon. Az iskola sem nagyon tud mit kezdeni velük. A szórakoztatás pedig valahol ott csúszott el, amikor elõször beengedték a tiniket a bulikba. Sehol a világon nincs ilyen, hogy a tizenhárom-tizenhét éves korosztály ilyen mennyiségben ott van az éjszakában. Mivel persze ez is globális probléma, megpróbálnak megoldást találni erre máshol is. Van, ahol beengedik õket, de ott például a sorban nem lehetnek csapatostól, hanem csak egyenként, és ha bemehetnek, akkor két hatalmas jelet kapnak a kezükre, hogy a pultban még véletlenül se kaphassanak alkoholt. Viszont ha itt most mindenhonnét kitiltják a tizennyolc év alattiakat, nem szervezõbrigádok vagy dj-k, hanem mûfajok fogják elveszíteni szinte teljesen a közönségüket, mivel ahogy már említettem, ma már korosztályonként hallgatnak zenét a fiatalok. Ezt a fiatal közönséget nem véletlenül elégelték meg a Dürer-kertben és más helyeken. Nemcsak azért, mert több kárt okoztak a berendezésben és tönkretettek mindent, vagy mert túl sokan voltak, hanem fõleg azért, mert nem fogyasztottak semmit, amit a pultban lehet kapni. Megjegyezném, azért az kicsit furcsa, ha erre panaszkodnak, mivel alkoholt eleve nem is szolgálhatnának ki nekik. Talán ezért is érkeznek sokan eleve részegen.

Azt is látni, hogy a '89 után született korosztály nemhogy zenére nem költ, de semmilyen kultúrára. Az egy dolog, hogy zenét, dvd-t, könyvet nem vesznek, de már a bulikért sem szeretnének fizetni. Ezért a klubok szempontjából az a legnagyobb probléma velük, hogy egyszerûen nincs pénzük, és három-négyszáz fõs idõsebb közönség fogyasztásban kenterbe ver akár két-háromezer tizenévest is. Szóval nem véletlenül nem szerették meg ezt a korosztályt a klubokban. Ez már hat-hét éve is így volt.

A West-Balkánon kívül a végén már nem is nagyon volt hely, ahová mehettek volna.

Ez így van, fõleg miután már három-négyezer ember volt a bulikon. Nincs ma Budapesten ekkora tömeget befogadó szórakozóhely elérhetõ áron, hogy a bérleti díjra ne menjen rá a gatyád is. Azt is tudni kell, hogy ezen a nyáron csináltak õk pár olyan bulit a Dürer-kertben, ahol a jegyár kétezer forint körül volt, és el is bukták majdnem mindet. Ekkora összeget már nem hajlandó vagy nem tud kifizetni ez a közönség. De még a decemberi Stúdióban rendezett új sorozatuk, a We Love The Noise sem volt nyereséges. Drága volt a belépõ. Az Almássy tér pedig? Hagyjuk. Szóval így jutottak el a West Balkán-hoz, ahol szegény Gyõzõ [Szalontai Gyõzõ, a West-Balkán társtulajdonosa] elmondása szerint hihetetlen agresszívak voltak. Mindenképpen itt akarták megtartani a rendezvényt. Õ nem akarta ezt, úgy félt ettõl a bulitól, mint a tûztõl. Csak sajnos a kényszer nagy úr. Nagyon súlyos pénzeket kell fizetnie havonta úgy, hogy még mindig nincs kész a hely. De ha már itt tartunk, ezen a téren mi is történt az elmúlt húsz év alatt? Ki épített az egyetlen A38-on kívül bármit a városban, ami hasonlít egy klubra? A Corvintetõ már közelített, de tulajdonképpen kocsmák vannak, ahol lehet játszani, meg mondjuk a Merlin, ami színház, vagy néhány éve a Dürer-kert, és néhány hónapja a Szikra, de az is mozi. De hol vannak a klubok? Ami volt, az is csak leépült. Pont a WB lett volna egy másik hely, amibe irgalmatlan pénz és energia ment bele, és mégis ez lett belõle. Ki segített nekik? Aztán. Hol is voltak az újságírók (tisztelet itt is a kivételnek) meg a riporterek és a médiamunkások idáig? Hol tudtál meg rólunk és errõl a világról bármit is? Kizárólag az interneten. Normális országokban az internet a nyilvánosságnak csak egy szelete, a rádió, a tévé meg a többi információforrás mellett. Nálunk viszont ez a szcéna csak az interneten jelenik meg, sehol máshol. Ezért nem találsz hiteles információt sohasem. Láttuk ugye, hogy mi zúdult ránk néhány órával a borzalom után a közösségi oldalakon... Párszor megszólalóként meghívtak még korábban néhány mûsorba. Mindig azt mondták nekem, miután megkérdeztem tõlük, miért nem foglalkoznak ezzel a színtérrel igazán, hogy odafennt azt mondták nekik, mert ez kábítószeres zene. Akkor most nyitnék egy zárójelet: most olvasom Miles Davis életrajzát, ott akkor mindenki heroinon volt. Freud? Õ volt az elsõ Európában, aki kipróbálta a kokaint. Woodstock? Tömeges kísérlet volt az LSD tesztelésére. Visszamehetünk egészen a sámánokig akár. Az irodalmi példákat már nem is említem. Viszont ha bekapcsolod például a tévét, szinte mindegyik adón ezeket a zenéket hallod a háttérben, úgy a reklámokban, mint a fõcímek alatt, akár a kereskedelmi adókban, a Eurosporttól kezdve szinte mindenhol. A Hír TV Célpont címû mûsorában vannak például a legzúzósabbak: Aphex Twin, Coil, nem is értem, azok a nézõk hogy tudják ezeket a zenéket elviselni. Ha azt mondják, hogy ez kábítószeres zene, rendben van, de akkor ne is használják. Viszont magasról leszarni azokat, akik ezt a zenét csinálják, ez így álszent dolog. Az végülis nem probléma, hogy mindegyik tévé kábítószeres zenét sugároz? Halló Médiatanács! Nem kéne mindegyik körmére nézni?

Mi lett volna másként, ha a média foglalkozik a színtérrel?

Talán most nem csodálkoznának ennyire. Hát persze, hogy nem értenek semmit: kíváncsi volt bárki is, hogy mi történt velünk itt az elmúlt húsz évben? Szinte senkit sem érdekelt. Most meg minden szennyet belénk törölnek? Most meg már jobb lenne inkább az egészet leradírozni? Ezt az egész mostani helyzetet nagyon méltatlannak érzem, hogy egy ilyen borzalom kapcsán kerülünk szóba egyáltalán. Szégyen. Pedig tudom, hogy ez Bulvárország. Jobbra nem számíthatunk. Most majd biztosan rend lesz, pedig itt is csak ugyanaz fog történni, mint más szinteken: hatalomkoncentráció.

A jelenleg ismert intézkedéseknek milyen hosszú távú következményei lesznek szerinted?

Budapest bezár. Most nyilván jó magyar szokás szerint ismét átesünk a ló túlsó oldalára. Azt látni, hogy már maguktól zárnak be a helyek, pedig így se volt sok. Nem látni a folytatást. Mint már említettem, a városban az A38 az szinte az egyedüli olyan hely, ami hasonlít egy rendes klubhoz, az összes többi hely tulajdonképpen kocsma vagy színház vagy mozi. Az, hogy a West-Balkánban háromszáz fõre volt engedély, ez nonszensz. Hogy lehetne mûködõképesen fenntartani így egy háromezer négyzetméteres helyet? Az igaz, hogy a hely nem volt kész, de mi különben is hihetetlen körülmények között dolgoztunk, és most ezek után rajtunk vernek el mindent? Mert nyilván ennek a kultúrának a felszíne az marad, gondolok itt a diszkókra. Abba nyilván beletettek elég pénzt, hogy rendezett körülmények között lehet szórakozni. Viszont az egésznek a mélyén, az a néhány hely, ami maradt, most azokat is ellehetetlenítenék. Pedig a külföldiek például ezeket imádják, ez volt Budapest sava-borsa: a romkocsmák és egyebek, mert ilyen nem nagyon van máshol. Sok külföldi klubturista direkt ezért jött a városba. Ami most látszik, az tarthatatlan lesz egy idõ után. Mert mit fognak csinálni azokkal, akik szórakozni szeretnének? Az utcán fognak várni, hogy beengedjék õket, ha valaki hajlandó lesz egyáltalán kijönni, miután nagy nehezen bejutott arra a pár helyre? Tényleg az utca lesz erre az ideális helyszín? És én most nem is a fiatalokra gondolok. Mindenkire.

Szerinted mit kéne akkor csinálni ebben a helyzetben?

Fogalmam sincs. Körülbelül mintha most huszonöt évet rántottak volna vissza az idõ kerekén. De visszatérve a fiatalokra. Talán le kellene vinni a tizennyolcas korhatárt tizenhat évre. Nagyon el kéne gondolkozni, mit lehet tenni most ezután velük. Igazából a legfontosabb velük kapcsolatban a bizalom. Ha megbízhatsz benne és mindig megmondja az igazat, hogy hol van és mit csinál, akkor ez mûködik. Sõt: csak úgy mûködik. Pedig nagyon sokat lehet tanulni is a fiataloktól. Mint én a lányomtól. De az igazság az, hogy ezzel a generációval sem törõdött senki. Hogy mit kellene csinálni velük? Vigyázni rájuk. Beszélgetni velük. Fõleg otthon. De az iskola sem tudja a megoldást. Maradtak egymásnak. Csak sokkal agresszívabbak, fõleg mentálisan.

A Noise Night Life-ot utólag sokan bírálják, te hogy láttad õket?

Elõször is. Nagyon nem szeretek saját fészekbe piszkítani. Sosem tettem. Viszont most teleszarták az egészet. Ki kell takarítani. Úgyhogy inkább tisztázzunk pár dolgot. Elõször is, nehogy valaki azt gondolja, hogy mindezt, amikrõl most beszélni fogok, az vezérli, hogy jönnek a fiatalok (21 éve jönnek a fiatalok) és én biztos féltem a poziciómat. Sohasem féltettem. Sõt. Örültem, ha feltûntek a tehetségek, akiben megvolt az alázat, a kitartás, a bátorság és a tisztelet. Sok nevet tudnék most felsorolni, de nem szeretnék senkit sem kihagyni. Ma is itt vannak közöttünk. Egyedül mindent nehezebb. Ezt mindig elfelejtik a fiatalok vagy eszükbe sem jut, mert ma csak a pénz és az ego számít. Azt hiszik, hogy a verseny a legfontosabb. Fontos az is, de az együttmûködés még fontosabb. Azt sohasem írhatja felül a verseny. Ezek a gyerekek december közepén összevesztek egymással, röpke egy év után. [Errõl a Robotrock álláspontja ebben a cikkünkben olvasható - a szerk.] Nálunk mindig gyorsan osztódnak a brigádok. Kecskés Tamás vitte tovább a NNL-t, és csinálta a mega bulikat, a Robotrockerek pedig nem játszhattak itt többet. Ki lettek rúgva. Vagy õk rúgták ki magukat. Aztán gyorsan beleordították a rajongóik fülébe, hogy jéé, van dubstep is. Amin szintén jópár ember dolgozott évekig, hogy ma kockázat nélkül el lehet hívni bárkit külföldrõl. Ismét készen volt valami, amit gyorsan lenyúlhattak. Otherside. [A Robotrock által indított dubstep bulisorozat neve - a szerk.] Pontos.

Amióta internet van, nem nyilvánultam meg fórumokon vagy közösségi oldalakon soha, de most az egyszer igen. Amikor azt hallottam, hogy ezek a gyerekek azt mondják, hogy õk most olyan helyzetben vannak a városban, hogy bármit megtehetnek. Na, akkor beszóltam nekik, hogy mire föl ez a hihetetlen nagy arc? Ismét munka nélkül jutottatok valamihez. Hol voltak idáig? Az elmúlt hat év alatt mit tettetek ezért a mûfajért? Ismét nem úttörõk voltak, hanem követõk. Megérkeznek egy laptoppal. Könnyû. Vittek fel a harmadikra lift nélkül két táska bakelitet vagy cd-t? Akkor a zenének súlya van. Különben még a laptop rendben is lenne, ha mint tárház használnák és akár Seratóval õk mixelnének. Ugyanis ma már nem az a kérdés, hogy mirõl játszol, cd-rõl vagy bakelitrõl, hanem hogy te játszol-e egyáltalán, és nem egy szoftver. Úgy nincs hiba. Hiba nélkül nincs ember. Így még az egyéniség sem jön át. Viszont még azzal is lehetne kreatívnak lenni, sõt még több is lehet, mint a dj. Sávonként ott a buliban összerakni több zenébõl az adott pillanatban. Csak azt úgy is kéne használni. Nem arra, hogy elfedni a nemtudást. Talán életükben nem mixeltek össze két zenét. Ahhoz viszont nagyfiúk voltak, hogy szinte mindenhol, ahol megfordultak, tönkre vágták a pultot, a lejátszóktól a potmétereken át szinte mindent. Kõ kövön nem maradt. Volt, ahonnan ezért zavarták el õket az elsõ bulijuk után. Láttam, hogy már a Robotrock is kitette a 18+ táblát. Már most elegük lenne a közönségükbõl? Vagy ez is csak marketing? Az.

De ez nem csak egyszerûen egy másik szemlélet jele? Õk üzletnek tekintik a bulikat és úgy is kezelik ezeket.

Pontosan, éppen ezért még véletlenül sem mondanám ezekre a gyerekekre, hogy dj-k. Õk marketing szakemberek. Nekik semmi más nem számít. Ehhez értenek: olyan videót összevágni, amiben van úgy, hogy nem is a saját bulijukon készült felvételek vannak, viszont úgy adják el, mintha az övék lenne. Hazugság az egész. Egy nagy lufi. Tele féreggel. De nem az állatok. Csak egy vírus. Ezzel manipulálják például a Facebook-rajongótáboruk szaporulatát, vagy a meghívókat a bulikra. Csodálkoztok, hogy 70 ezer visszajelzés jön, és a hetvenéves nagymama is visszaír, hogy sajnos nem tud jönni a rendezvényre, mert az unokáját pelenkázza akkor? De a tömeg jön újra, mert ez úgy mûködik, hogy az emberek általában mások ítélete alapján választanak, és amit a többiek választanak, az kívánatossá válik az õ számukra is. Ennyien mennek? Akkor nekem is ott kell lenni! Ez a gonosz trükk. Illegál is. A számok bûvöletében élnek. De nem csak õk. Ma már szerte a világban a fiatalok úgy próbálnak meg híresek lenni, hogy felrakják a megosztóra a videójukat, azt meghekkelik, és rögtön millióról indul a számláló. Illúzióvilág. Itt a legújabb példája: Japánban több ezer fiatal õrjöng a koncerten, pedig az énekes nincs is ott. 3D-ben látják. Nem hihetsz ma már el szinte semmit. Sõt. Nekem se higgyetek. Addig semmiképpen sem, amíg nem gondolkoztok el rajta. Járjatok utána. Informálódjatok. Vitatkozzatok. Érveljetek.

Egyébként, amikor az a szóváltás történt a Facebookon, rövid idõ múlva láttam, hogy Kecskés Tamás is kiírt valamit: "Élni és élni hagyni". Talált. Kitalált. Hátborzongató. Csak azt a három lányt nem hagyták. Nem volt elég figyelmeztetés számukra, hogy azon a szombaton ismét kiderült, hogy nagyon magasról lehet a legnagyobbat zuhanni? De hogy ennek ez lett a következménye, az katasztrófa. Mindenkinek. A legfelháborítóbb, ami a tragédia után történt. Miután a volt barátjukat (K.T.) elvitték a fogdába, a Robotrockerek rögvest az összes buliját lenyúlták. Kecskére káposztát. Pesten amit csak tudtak, de a vidéki fellépéseit is, ahova meghívása volt. Helyettes szomjazók. Õk még a gyászból is üzletet csináltak. Kegyelet? Márványtábla? Megrendülés? Ugyan már! Még örülnek is, hogy ebbõl már kimaradtak, mert addigra szakítottak. De még mindig nem eleget. Még most is minden vidéki bulijukat úgy hirdetik, hogy õk csinálják a legnagyobb, három-négyezres bulikat Pesten. Na, most amikor marketing van, akkor õk a Noise Night Life, amikor meg a felelõsségrõl van szó, akkor meg semmi közük hozzá? Pedig ez a "mi most mindent megtehetünk" mentalitás miatt történt a tragédia. Még mindig nem fogták fel mi történt? A legkártékonyabb brigád az elmúlt 21 év alatt, akik csak megfordultak a városban. Viszont azzal nem számolnak, hogy az utánuk következõ generáció, fõleg ha még agresszívabb lesz, egy pillanat alatt el fogja taposni õket. Sajnos kevesen gondolkoznak távlatokban. Lehetõleg most azonnal mindent. Húsz év és sok ember munkája ment itt most tönkre, néhány pillanat alatt. Lehet elölrõl kezdeni mindent. Mindenkinek. De mondhatok én most bármit. Három családnak már nem segít semmi. Elkéstünk. Bocsánat.