Drága Berettyóújfalusiak,

Az élet újabb nagy ajándéka számomra, hogy megélhettem azt is, hogy szülõvárosomban, 97 éves koromban, kedves családi légkörben mondhatom el Berettyóújfalviságom. Ez az együttlét szinte része annak a történelmi alakulásnak, amely most mindannyiunk számára reményt adó.

És nagyon meghatározó az, hogy ebben a biztató jelenben éppen gyermekkorom emlékei támadnak fel elevenen. Édesapámat fél éves koromban hívták be katonának, ahol, mint zászlós Przemysl-nél orosz fogságba esett. Külön hangsúlyt kap az is, hogy mindaz, amit most, önöknek elmondani akarok, az évtizedek során nagyon sokszor idézõdött fel bennem. És az is különleges, hogy e gyermekkori emlék némiképpen nemzeti problémánkat is érinti.

Tehát: Négy és fél éves vagyok. Egyedül otthon, mert az édesanyám még nem jött haza az iskolából, ahol tanított, és a lakásunknak a nagy kertje végében folyó Berettyó partján õdöngtem, amely a református templom közeli utcájában volt. Majd bementem a lakásba és egy nagy széket abba a szobába cipeltem, melynek ablakai az utcára néztek. Az ablakból kinézve édesanyám jövetelére vártam. Rövid idõ múltán az ablak elõtt megállt egy lovas kocsi és a kocsis a bakról leszállva, a hátsó ülésen fekvõ sápadt embert a vállára vette, majd az ablakom alatti falnak támasztva hagyta ott.

Ez az egész jelenet bennem egy olyan megdöbbentõ érzést váltott ki, hogy amikor édesanyám nem sokkal azután hazajött, én nem tudtam neki ezt elmondani, és azután sem.

Hogy most nagy szavakat használjak, bennem a gyermekkor ezzel véget ért. Az ezt követõ napon megjelentek Berettyóújfaluban a román katonák. Azt most már, mint felnõtt állapítom meg, hogy az az ember, akit a ház falának támasztott a kocsis, egy fiatal magyar katona volt, aki önkéntesként harcolt Berettyóújfalu határában vívott reménytelen küzdelemben, mert az akkori kormány a rendes magyar hadsereget feloszlatta és a Berettyóújfalu alatt vívott küzdelemben fiatal önkéntesek vívták élet-halál harcukat.Tudjuk jól, hogy ennek a küzdelemnek a végét Magyarország máig tartó megcsonkítása követte. Bennem ma már megnyugvást kelt az, hogy a jelenlegi helyzet mintha a kibontakozás felé vezetne.

Igen nagy öröm számomra most az, hogy Berettyóújfalu városa irányomban ilyen megtisztelõ és lelkesítõ módon, ezzel a nemzeti ranggal a magyar élet szerves részévé emelt.

Végezetül pedig mindnyájunk nevében köszönetet kell mondanom azért, hogy Berettyóújfalu így családjába fogadott.

Berettyóújfalu, 2011. május 28.

Mély tisztelettel: Cs. Erdõs Tibor festõmûvész