A temetõ öntött- és kovácsoltvas sírkerítései rokoníthatóak a Várad lakóházainak erkélyein, lépcsõházain, körfolyosóin és kapuin látható díszítményekkel, amelyek a helyi, fõleg a szecessziós vasmûvesség remekei. (A 19. század utolsó negyedében, az iparmûvészetben is egyre érezhetõbben jelentkezett az a törekvés, hogy a gépi termékek mellett a kézmûves technikák kerüljenek elõtérbe. Ezzel egy idõben egy új mûvészeti irányzat megteremtésének a gondolata is kezd megszületni. Ez lesz a szecesszió, a századforduló irányzata. Ipar-és képzõmûvészeti valamint irodalmi irányzatként igyekezett historizmus - és eklektikaellenes mozgalommá válni. Fõbb jellemzõi a lendületes, kígyózó vonalvezetés és a nagyfokú stilizálás. Az építészetben a történelmi formák, az eklektika szorító kötöttségeitõl elszakadva, egységes stílusra törekedett). A sírkerítések az említett épület-díszítményekkel egy idõben és esetenként egyazon mûhelyben, a 19. század végén és a 20. század elején készültek. A nagy alapterületû családi sírhelyek kialakítása a polgárosodó város temetkezési szokásának egyik jellemzõ vonása. Az igényes munkával készült síremlékek és sírkerítések már több mint egy évszázada meghatározzák a temetõ arculatát. A sírkerítések általában stilizált vagy hûen megformált növény, de fõleg virágdíszítést kaptak. Ez az ornamentika nem egy önmagában való díszítés csupán, hanem majd minden esetben az elmúlással kapcsolatos jelentést hordoz. A növényszimbolika egy olyan jelrendszer, amelyben a növény (levél, inda, rügy, pálmaág és a virág) egy egységes gondolati, eszmei tartalmat hordoz. A többi sírjelhez hasonlóan meghatározható üzenetet közvetítenek, kifejezik a gyászt, az elmúlást, az újjászületésbe és a túlvilági életbe vetett hitet.

A leggyakrabban használt motívum a virág. A temetõi kinyílt virág általában a halálon való diadalt jelképezi és bizalmat a paradicsomi boldogságban, a bimbó pedig a jövõ, a túlvilági élet rejtett lehetõségének a szimbóluma.

A 19. század utolsó  negyedében készült sírkerítések legjellemzõbb díszítménye a liliom. Ezt az õsi motívumot a késõbbiekben is mindig használják, a legtöbb sírkerítésen ezt láthatjuk. Ez az az idõszak, amikor az öntöttvas díszítményeket egyre nagyobb mértékben használják. A sírkerítések nagy része is öntvény.( pl. a Rulikowski sírhely kerítése is). A kovácsoltvas liliomdíszítések sokfélesége nem ment a formaszépség, a minõség rovására. A sírkerítéseken a heraldikából átvett, háromszirmú stilizált formája jelenik meg. Ez a jelkép, szimbolizálja a fényt, az életet, a szûzies tisztaságot, a termékenységet és a reményt. A szent sír liliommal volt díszítve. Ott van Szûz Mária kezében a tisztaság az áldozatvállalás, a szeplõtlenség szimbólumaként. A kereszten lévõ Jézus, és az Isten kegyelmének az allegóriája. Szent József és az angyalok attribútuma is.

A 20. század elején készült sírkerítéseket a lendületesvonalvezetés, a szabadon áramló formák és a növényi ornamentika színvonalas, a kompozíciók háromdimenziós ábrázolása jellemez. Ez már a szecesszió vasmûvességének könnyen tetten érhetõ, jelentõs értékû sírkerítései. A díszmûkovácsolás ezen darabjai Várad szecessziós épületdíszítményeivel mutatnak közeli rokonságot. Egy-egy esetben az azonos mûhelybõl kikerült munkák is nyomon követhetõek. A szecessziós növényornamentikát domborítással igyekezett a mester hûen megformálni. A stilizált virágdíszítmények ekkor új formát kapnak, a kerítéseket zsúfoltabb, burjánzó díszítmény tölti ki.

A 18. század közepétõl a városi polgárság egyre gyakrabban használja sírjelként a rózsát. Ott láthatjuk a temetõ sírkerítésein is, stilizált vagy formahû változatait. A domborítással formált, kinyílt vagy bimbós, három dimenzióba lépõ rózsa- ábrázolások a szecessziós díszmûkovácsolás legszebb darabjai.

A rózsa Isten jelképe, Szûz Mária virága, önfeláldozó szeretetének a jele. A virág öt szirma Jézus öt sebének, értünk hullatott vérének a szimbóluma. A sírkerítéseken ez a virág – mint több más díszítmény is – a távoli, a megfoghatatlan, a titkos jövõ jelképe. Árpád- házi Szent Erzsébet jelképe is a rózsa.

A sírkerítések stilizált négyszirmú virág ábrázolása a keresztre utal, a megváltás és a feltámadás hitét hirdeti.

A mesterien megformált pálmalevelek a halhatatlanság reményének, a halál feletti gyõzelemnek a jele a temetõk sírkerítésein. Minden leveles ág az eljövendõ új életet hírdeti.

A sírkerítések érdekes dísze a ritkábban használt napraforgó virág. Mivel ez a virág mindig a Nap felé fordul, a keresztény szimbolikában az Isten felé forduló lélek, az engedelmesség jelképe. Itt meg kell említeni, hogy az ismert Lévai Márton mûhelyében készült, szépen kidolgozott napraforgó mellett, egy másik virágábrázoláson, a lélek szimbólumaként egy pillangó is odakerült.

A sírkerítések oszlopai szintén az öntõ – és kovács szakma igényes munkával készült darabjai. Az oszlopfõk olyan díszítményt kaptak, amelye szinte minden estben jelképként egy-egy mondanivalót közvetítenek. A ritkábban használtak közt van egy lepellel letakart urna motívum, az 1902-ben elhunyt városi fõmérnök, Busch Dávid öntöttvas sírkerítésén. Az urna Krisztus sírját, a lepel pedig a feltárásra váró, a sejtelmes jövõt szimbolizálja.  Az oszlopokon látható bimbó, a gyakran használt rügy (fenyõtoboz, mákgubó) vagy kinyílt kelyhû virág az eljövendõ jövõ rejtett lehetõségének jelképe. Az oszlopokon lévõ gömb pedig a túlvilágot, a teljességet jelenti.

Gyakran használt díszítõelem – fõleg a sírkerítések ajtóin –  az ún. olaszkoszorú. A körforma a végtelenséget, az örökké körbefutó létet, az örökkévalóságot, a világmindenséget, és a halhatatlanságot jelképezi. Az esetenként a rajtuk lévõ szalag szintén a halhatatlanság, a tökéletesség utáni vágy motívuma.

A sírkerítések egy másik – késõbbi - csoportja szakít a dús növényornamentika használatával vagy egészen visszafogottan jeleníti meg. Ezeken a munkákon továbbra is megmarad a szecessziós, lendületes, hullámzó vonalvezetés. A szalagszerû, szeszéjesen lüktetõ hajlítások még a növényi indákat sejtetik, néhány még levélben végzõdik, de a gazdagon kimunkált virágdíszek elmaradnak. A szecesszió mindent elsodorni szándékozó, kötöttség nélküli lendülete marad csak az uralkodó.

Elõrehaladva az idõben, a vonalak kiegyenesednek, a sírkerítések minden dísze geometrikusformát kap. Az elegáns körök és rombuszok letisztult alakja uralja a kerítések síkját. Itt is az anyag – és munkaminõség elsõdleges követelmény volt, maradandó alkotást készítettek.

A korabeli mûhelyek, mint a Kalla András - vagy a Markutz József – féle és az ismert sírkõfaragók Veiszlovits és fia, a Lévai vagy Bródi feltüntették nevüket a kerítéseken (a sírköveken szintén). Vállalták munkájukat, amit a korabeli ízlésnek megfelelõen és kifogástalan minõségben végeztek. Õk még a hevített fém mûvészi minõségben alkotó mesterei voltak. Igazi kovácsmunka került ki a kezeikbõl, tûzihegesztéssel, bilincseléssel és szegecseléssel fogták össze az anyagot. Ma, már nem minden esetben követik a szakma értékadó követelményeit az egyre divatosabbá váló „kovácsolt” munkák kivitelezésekkor.

A Rulikowski temetõ sírkerítései is fogynak, pusztulnak. Minden hagyományos temetõi emlék elvesztésével múltbeli örökségünk lesz szerényebb. A hagyományait ápoló, értékeit védõ közösségek identitástudata kevésbé sérül.  A meg- és – itt maradt várad magyarság temetkezési hagyatéka már csak ebben a temetõben maradt meg. Ha, meg tudjuk õrizni a Rulikowski temetõ értékeit a valahova tartozás biztonságos érzésével  járhatunk ott.