Talán az a baj, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez az egész kis színjáték, aminek pár évtizedig a szereplői lehetünk: véges. Születésünktől a halálunkig tart, és ez alól nincs kivétel. Ráadásul olyan jól meg van tervezve ez az egész, hogy senki nem tudhatja, neki huszonöt, negyvenkettő vagy éppen kilencvenkilenc évet szántak-e az égiek.

Ennek ellenére mindig valami saját magunk által felállított célbólyákban bízunk. Ráérek majd, ha levizsgázok, ha kész lesz a házunk, ha összeházasodunk, a megvesszük ezt, vagy azt, ha túl leszek ezen, vagy azon. Pedig az életünk folyamat. Ha valami véget ér benne, egy másik valami elkezdődik. Épp ezért hiába pörgetjük magunkat, hiába futunk versenyt az idővel, attól nem lesz jobb. A mindennapokban kell megteremtenünk a szabadidőt a pihenésre, a beszélgetésre, a nyugalmat és szeretetet nyújtó pillanatokra. Úgy kell élni, hogy ha két perc múlva vége, akkor is legyen mire emlékeznie családtagjainknak és barátainknak. Igazán maradandó emlékeket pedig csak az egymással megélt boldog események hagynak.

Ezek a gondolatok akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor hallottam a hírt, hogy egy kedves, fiatal nő - akivel tavaly interjút készítettem - meghalt a szomszéd településen. Az jutott eszembe, neki vajon hányan mondták, hogy "na, majd beszélünk".