Most sincs szerencsénk, mert a fehér ruhába öltözött, izmos fiatalember épp feketébe burkolózott, zaklatott lelkiállapotú hozzátartozókkal tárgyal. Akaratunk ellenére is halljuk, amint határozottan próbálja meggyõzni õket a boncolás szükségességérõl. Reméljük, hogy a felháborodott gyászolók távozása után tudunk beszélgetni, de tévedünk. Az ajtó újra nyílik, és egy nyolcvan év körüli bácsika sétál be a lányával, azzal a kéréssel, hogy szeretne elbúcsúzni a feleségétõl. A boncmester közli vele, hogy erre nincs lehetõség, majd a ravatalozóban elköszönhet az elhunyttól. Kisebb vita után az idõs férfi sarkon fordul, és átkozódva hagyja el az épületet. " Süljön ki a szemük! Hatvan évet éltem vele, és most annyit nem tehetek meg, hogy elköszönjek tõle" - visszhangzanak a kétségbeesett, keserû szavak. Ilyen felvezetéssel jutunk be végül, dél körül Kovács Lajos boncmesterhez. Azt mondja, ezek a jelenetek a mindennapokat tükrözik. Közben újabb hozzátartozók érkeznek, de õket már kollégája, Balogh Sándor fogadja, így aztán végre megkezdõdhet az interjú. Mivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, - hisz egy faluból származunk - elmondom neki, hogy hajdanán azt hallottam róla, orvosnak készül.

-          Hogyan lettél mégis boncmester? Mi ösztönzött?

-          Valóban orvos szerettem volna lenni, és tanulmányi eredményeim is lehetõvé tették, hogy egyetemre menjek, de akkoriban ezt anyagilag nem tudták volna finanszírozni a szüleim. Így hát, mivel a berettyóújfalui Arany János Gimnázium egészségügyi szakán tanultam, érettségi után, 1996-ban ápolóként helyezkedtem el itt a kórház belgyógyászatán. Következõ évben jött a lehetõség, hogy boncmesternek tanulhassak.

-          Úgy tudom, hogy a boncmesteri képesítést OKJ-s képzésben lehet megszerezni. Mik a feltételek, s hányan tanultak akkor boncmesternek?

-          Az OKJ-s képzés feltétele, hogy boncsegédként egy évet kell dolgozni a patológián. A vizsgákra a kiadott anyagokból kell felkészülni. Az írásbeli Budapesten, a gyakorlati és a szóbeli vizsgák Kecskeméten zajlottak. Amikor én tanultam, akkor tizenketten készültünk boncmesternek országos szinten.

-          Milyen volt az elsõ "munka"?

-          Boncsegédként történt az elsõ, és csak annyit tudok róla mondani, hogy furcsa érzés volt. Elõször megnéztem a boncolást, s a következõt már én csináltam meg. De soha nem voltam rosszul, és álmatlan éjszakáim sem voltak.

-          A kórházban hány boncmester van?

-          Ketten vagyunk. Balogh Sándor kollégám, és én. A munkánkat Dombi Imre fõorvos irányításával végezzük.

-          Nem lenne-e szükség utánpótlásra?

-          Nem tudom. Annyi biztos, hogy sokkal több halott van az utóbbi években, mint korábban. Mostanában 150-200 halottal több van évente, akit boncolni kell.

-          A boncolást tehát orvosi felügyelettel végzitek. Mi az, amit egyedül kell csinálnotok?

-          Azt tudni kell, hogy kórházunkban kórboncolás folyik, tehát minden szervet kiveszünk, és az orvos megnézi. A boncolást a patológussal együtt végezzük. A boncmester feladata, hogy a szerveket kivegye. Azokat pedig már az orvos boncolja. A halott öltöztetésénél, sminkelésénél már nincs ott az orvos.

-          Úgy tudom, hogy feladatotok a kórszövettani vizsgálatra vett anyagok rögzítése, tárolása is. Ez hogyan történik?

-          Boncolás során az orvos látja az elváltozást. Ebbõl formalinos üvegbe szövetmintát vesz, amit majd a laborasszisztensek feldolgoznak. Késõbb az orvos ebbõl állapítja meg a betegség, a halál okát. Ezt a mintát egészen addig tároljuk, amíg meg nem születik az eredmény. Vitás esetekben ezt a mintát újra használni tudják, egészen a végeredményig. Aztán megsemmisítjük.

-          Milyen etikai, jogi normákat kell betartanotok?

-          Természetes, hogy senkinek nem beszélünk arról, hogy kit boncoltunk, nem mesélünk el részleteket, és nem adunk ki adatokat.

-          Boncolás elõtt milyen feladatokat kell elvégezni?

-          A halott adatait, kórlapját, diagnózisát kell megnézni.

-          Meséld el, hogyan történik a boncolás! A holttest felnyitásától egészen a végtisztességhez való elõkészítésig.

-          Elõveszem a hûtõbõl a halottat, aki meztelenül van, csupán a kezén és a lábán van névcédula, ami alapján beazonosítom. Megmosom, megmérem a hosszát. Ezt mindig meg kell tenni. Elõször a testet nyitom meg, és sorra kiveszem a szerveket. Tálcára teszem õket. Ez egy folyamatos munka. Amíg én kiveszek egy szervet, addig a patológus orvos már boncolja is az elõzõ szervet. A test után következik a koponya felnyitása. Az agyat is ki kell venni. A szervek súlyát is rögzíteni kell, tehát mindent le kell mérnünk. Fotózni csak akkor szoktunk, ha különleges elváltozást találunk. Amikor végzünk, visszateszem a szerveket a testbe. A tévhittel ellentétben minden visszakerül a hasüregbe, persze nem az eredeti állapot szerint. Ezután rekonstruálom a halottat, tehát összevarrom, majd ismét lemosom, és visszateszem a hûtõbe. Az öltöztetést csak a szállítás elõtt végzem. Azt tudni kell, hogy másodállásban vállalkozók vagyunk a kollégámmal együtt, és a halott öltöztetést, borotválást, sminkelést ebben a vállalkozásban csináljuk. Tudjuk, hogy kit mikor szállítanak el, és azt munkaidõ elõtt, vagy munkaidõn túl tesszük rendbe. A hozzátartozókkal is nekünk kell tárgyalnunk.

-          Vannak-e megrázó esetek? Például amikor csecsemõt, kisgyereket kell boncolnotok?

-          Azt mondhatom, hogy megrázó eset nincs. Minden halottat ugyanúgy kezelünk. Persze azért egy kisgyerek holttesténél elgondolkodik az ember, hogy miért kellett még meghalnia. Azért az teljesen más, mint mondjuk egy idõs emberholtteste.

-          Gyilkosságban, balesetben elhunytak esetében mi a teendõ?

-          Ilyenekkel mi itt nem találkozunk, mivel ezeket a rendõrség vizsgálja. Igazságügyi orvos szakértõ feladata az ilyen holttestek boncolása. Legközelebb Debrecenben foglalkoznak ilyen esetekkel.

-          Exhumálásban vettél-e már részt?

-          Nem, mivel ez is az elõzõ kategóriába tartozik.

-          Naponta hány boncolást lehet végezni? Van-e ennek valami szabálya?

-          Nincs limit. De legtöbb a napi hat, mert Dombi fõorvos egyedül végzi a patológusi feladatokat, és neki még adminisztrálni is kell minden egyes boncolás után, így képtelenség ennél többet megcsinálni.

-          Mennyi halottat tudtok tárolni egyszerre?

-          Tizenkét férõhelyünk van, és elõfordul, hogy megtelik. Ha ennél több van, akkor a helyi ravatalozókban helyezzük el az elhunytat addig, amíg itt nem szabadul fel hely.

-          Gondolom, sok ismerõst is boncoltál már. Ilyenkor mire gondolsz?

-          Nekem ez a munkám. Munkadarabnak tekintem a holttestet, bárki is az. Ezen mi nem lelkizhetünk, hiszen akkor nem tudnánk itt dolgozni.

-          Mi van akkor, ha elhunyt családtag, rokon várakozik boncolásra?

-          Szerencsére ketten vagyunk, így megoldható, hogy az én hozzátartozómat a kollégám boncolja, az övét pedig én.

-          Volt-e már problémád a hozzátartozókkal?

-          Nem volt. Az ilyen kis jelenetek, amiket láttatok, mindennaposak, de pereskedésre még nem volt példa. Sokan tiltakoznak a boncolás ellen, és nehezen értik meg, hogy a hozzátartozónak ebbe nincs beleszólása. Csak azt nem kötelezõ felboncolni, akinek a halál oka tisztázott. Egyébként boncolni kell függetlenül attól, hogy otthon vagy a kórházban halt meg az illetõ.

-          A magánéletedre kihat-e a munkád? A feleséged hogyan fogadta, hogy napról napra halottakkal bánsz? Este megkérdezi, hogy "no, drágám, ma milyen napod volt"?

-          Nem okoz gondot. A feleségem elfogadta, hogy ez a munkám, de nem beszélünk róla. Biztos vannak nõk, akiket zavarna, hogy a párjuk boncmester, mint ahogy vannak a férfiak között is olyanok, akik egyszerûen nem fognak velem kezet.

-          Baráti társaságban, családi körben szoktak-e kérdezõsködni tõled? Egyáltalán mennyit mesélsz a munkádról?

-          Nem nagyon szoktak kérdezõsködni. Inkább, ha felhozódik a foglalkozásom, szörnyülködnek rajta, hogy õk ezt nem bírnák csinálni. Azt is tudom, hogy vannak, akik "hullásnak", "tepsisnek" neveznek.

-          Mit jelent számodra a halál? Hiszel-e a szellemekben, a túlvilágban, vagy a reinkarnációban?

-          Nem hiszek ezekben. Úgy gondolom, hogy a halállal véget ér az emberi élet.

-          Volt olyan, hogy féltél, vagy iszonyodtál?

-          Nem. Még csak nem is álmodtam soha halottal, vagy a munkámmal.

-          Úgy gondolom, hogy ilyen munkavégzés után nem sok olyan dolog lehet, amin meghatódsz, ami érzékenyen érint. Elõfordul-e mégis?

-          Mi ugyanolyan érzõ emberek vagyunk, mint mások. Nekünk is vannak érzéseink attól függetlenül, hogy ezt a munkát végezzük. Én is el tudok érzékenyülni adott esetben.

-          Milyen embernek tartod magad a bonctermen kívül? Mennyire keményített meg ez a munka?

-          Hogy milyen ember vagyok, azt talán másoktól kellene megkérdezni. De nem hinném, hogy megkeményített a munkám. Bár abban azért biztos vagyok, hogy késõbb lesz majd valami lélektani hatása ennek a munkának, hiszen azért mégsem egy szokványos foglalkozás ez. Úgy gondolom, hogy idõvel minden munkába belefásul az ember. Én is már tizenkét éve dolgozok itt. Biztos, hogy majd kihat rám idõsebb koromra.

-          Hogyan kapcsolódsz ki? Mi az, ami felüdít?

-          Sportolok. Hobbi testépítõ vagyok, és thaiboxolok. A sport kikapcsol, és remek feszültségoldó. Továbbá ehhez a munkához jó fizikai erõnlét is szükséges.

-          Ezek szerint mégis csak van benned feszültség a munkád során?

-          A feszültség nem a munka miatt keletkezik, hanem a kollektíva miatt. A boncmesterek és az asszisztencia között ugyanis van egy szakadék. De ez az ellentét országszerte jellemzõ. Tény, hogy régen a boncmesterség borravalós szakma volt. De ma már, mint említettem, vállalkozásban, munkaidõn túl végezzük a halott öltöztetést. Még sem nézik jó szemmel.

-          A fizetésed arányban áll a végzett munkával? Elégedett vagy?

-          A fizetésem minimálbér, de errõl senki nem tehet. A kórház azonban korrekt, és a vállalkozás lehetõségével segít. Szeretem csinálni ezt a munkát, és elégedett vagyok. Mi hárman - Dombi fõorvos, Balogh Sándor kollégám és én - nagyon jó kollektívát alkotunk.

-          Szoktatok-e védõoltásokat kapni?

-          Persze. Törvény írja elõ. És természetes, hogy fertõzõ betegek esetén oltást kapunk, és fokozottabban beöltözünk a munkához. De a közhiedelemmel ellentétben nincs olyan, hogy vérfertõzés vagy hullafertõzés.

-          Azt mondják, minden munkának vannak pozitívumai. A boncmesterségnél mi az?

-          A hozzátartozók általában megköszönik a munkánkat. Ritka az, hogy valaki elégedetlenül távozik. Elõfordult már, hogy újságban köszönetet mondtak, vagy késõbb egy üveg borral kedveskedtek. A hozzátartozóknak sem mindegy, hogy a ravatalon milyen állapotban látják viszont utoljára a számukra kedves családtagot. A kollégámmal együtt mindent az elõírás szerint végzünk. Vannak, ahol ezt lazán veszik. Mi normálisan öltöztetjük fel az elhunytat.

-          Elõfordult-e, hogy haragosodat kellett boncolnod? Ilyenkor éreztél-e esetleg bosszút, vagy elégtételt?

-          Nem volt még ilyen. De egyébként akkor sem tennék semmit, hiszen a végtisztesség mindenkit megillet.

-          Volt olyan, hogy úgy érezted, nem csinálod tovább?

-          Nem volt. Szeretem ezt a munkát.

-          Annyi beteg, illetve egészséges szervet láttál már. Gondolom, sokszor már te magad is felismered a betegséget vagy a halál okát?

-          Ez a patológus orvos feladata, de nyilván ennyi rutinnal már én is felismerek bizonyos betegségeket.

-          Milyen a kapcsolatod a kórházi dolgozókkal? Milyen rang boncmesternek lenni?

-          Jó a kapcsolatom a kollégákkal. Az pedig, hogy ki hová rangsorolja a boncmesterséget, változó. Van, aki lenézi ezt a szakmát, alja munkának tartja. Sokaktól hallom, hogy boncmester bárki lehet. De vannak, akik elismerik.

-          Volt-e valami extrém eseted?

-          Elõfordult már, hogy 260 kg-os halottat kellett lehozni az osztályról. Õt bizony csak ággyal együtt tudtuk ideszállítani.

-          Szoktatok-e poénkodni, viccelõdni munka közben?

-          Nem. A boncteremben tilos a viccelõdés, hiszen ott egy emberrõl van szó. A halottat is megilleti az emberi méltóság. Szoktak idõnként tûzoltók vagy tanuló nõvérek bejönni, megnézni egy boncolást, és a fõorvos úr azonnal rendre inti, aki megpróbálja humorosra venni a dolgot közülük.

-          Temetéseken más szemmel nézed-e a halottat, a szertartást?

-          Bizonyára más szemmel. De ha jó ismerõst temetnek, ugyanúgy sajnálom, elérzékenyülök, mint más.

-          Úgy tudom, a boncmesteri találkozókat mindig a berettyóújfalui kórház szervezi meg. Hány boncmester van az országban?

-          Megközelítõleg kétszázan lehetünk.

-          Vannak-e nõk a szakmában?

-          Kettõrõl tudok.

-          Hasznosak-e ezek a találkozók?

-          Szakmailag nagyon hasznosak, hiszen meg tudjuk vitatni a tapasztalatokat. Új ismereteket oszthatunk meg egymással.

Az idõ gyorsan eltelt. Minden kérdésünkre választ kaptunk, ezért elköszönünk. Kovács Lajost is várják már. Most szakmai megbeszélésre hívják. Futtában még engedélyt kérünk Dombi fõorvostól a fotózásra, aki a hétfõi boncoláson ad erre lehetõséget. Az ajtón kilépve egy hullaszállító autóval találjuk szembe magunkat, amibõl két férfi egy koporsót húz elõ. A ma felboncoltak közül valakit hazavisznek, hogy annak rendje, s módja szerint eltemethessék.

Az interjút készítette: B. Kiss Andrea