Emlékszem, tizenhét évvel ezelõtt, amikor a lányom született, még híre-hamva sem volt a mobiltelefonnak, de vezetékes telefon is csupán egy volt a faluban a postai nyilvánoson kívül. Nõvérem a jól menõ vállalkozó szomszédhoz kérezkedett be, hogy felhívhasson a kórházban, megtudni, megvan-e a kis unokahúga. Anyukám és férjem pedig csupán akkor értesültek arról, hogy éjjel egy kislánnyal szaporodott a család, amikor reggel bejöttek hozzám látogatóba. Akkor bizony még el sem hittük volna, hogy újszülöttünknek már olyan természetes lesz a telefon, mint a levegõvétel.

Eltelt tizenhét év, és a faluban szinte minden háznál van telefon. Sõt! Telefonok. A legtöbb családban mindenkinek van saját mobilja. Lányom és kortársai már el sem tudják képzelni, hogy ne tudjanak hazaszólni bárhonnan is. A mi szüleink még két napot vártak arra, hogy megtudják, szerencsésen odaértünk-e a Balatonhoz, vagy a bakuci táborhoz. Mindezt ugyanis jobb híján képeslapon írtuk meg. Mint ahogy levélben osztottuk meg gondolatainkat is, hogy aztán napokig lessük a postás bácsit, hozza-e a választ. Gyermekeink pedig toll helyett a számítógép billentyûzetén pötyögik be mondandójukat, hogy a webkamera segítségével látható barátaikkal percek alatt eszmét cseréljenek, akár többszáz kilométer távolságból is.

Ma már csak emlék a telefon nélküli szabadság, a borítékba zárt lelki párbeszédek, szerelmi vallomások, ami úgy jutott eszembe, hogy a közelmúltban Budapestre indulva észrevettem, nincs nálam a mobilom. Bizony, ijedten rohantam vissza, magamhoz venni a biztonságot nyújtó készüléket, mert már számomra is elképzelhetetlen volt, hogy ne tudjak hazaszólni. Ekkor gondolkodtam el a fentieken. A boszorkányos technika olyan ügyesen elvarázsolt bennünket, úgy belopakodott a mindennapjainkba, hogy észre sem vesszük, mennyire fogságban tart minket. Csak akkor, ha véletlenül otthon hagyjuk a mobilunkat.