Sok idős embertől hallottam, hogy háború idején az idegen országban fogságba esett katona üzenetét évek múlva vitte el családjához szerencsésen hazaérkező társa. Pedig hosszú, gyötrelmes úton ért otthonába maga az üzenetvivő is, még sem feledte, hogy bajtársáról csak általa értesülnek szerettei. Elment hát megkeresni a bizonyos családot, akár másik faluba is, habár a közlekedés korántsem volt olyan egyszerű, mint napjainkban. De az adott szó kötelezte. �Hány nő várakozott évekig szerelmére, férjére. Nem volt telefon, a posta is bizonytalanul működött, csak az érzéseikre támaszkodhattak. De vártak, várakoztak türelmesen, hiszen megfogadták. �Hány árván maradt gyermekről gondoskodtak családtagok, barátok, mert egykor ígéretet tettek erre a halálos ágyon fekvőnek. Ez alól pedig nem lehetett kitérni semmilyen körülmény között. A belső hang nem engedett ellenvetést.

Soha nem felejtem el egyik barátom nagymamájának történetét. Szerelme nem vehette el őt feleségül, mert szegénylány volt, s a módosabb fiú szülei ellenezték a házasságot. Mégsem keresett egyikőjük sem mást. Megfogadták, ha kell, bármeddig várnak egymásra. Tíz kerek esztendő telt el fiatalságukból, amikor a legény édesanyja meghalt. Akkor megkeresték egymást, összeházasodtak és nagy, összetartó családot alapítottak. A várakozás évtizede alatt egyikőjük sem gondolta meg magát.

Bizony, ma mindent írásba kell adni. Átvételi, adás-vételi, bérleti, sőt házassági szerződések születnek, hiszen a kimondott szó elszáll a felhők fölé, és alig akad ember, akinek emiatt lelkifurdalása lenne. Elfelejtjük átadni a félórája ránk bízott üzeneteket, s nyafogunk, hogy milyen nehéz eltartani egy, két, maximum három gyerekünket. Nem hogy még a máséról is gondoskodjunk! No, és megnézném, hogy hány fiatal várna egymásra tíz évet teljes bizalommal, pusztán az egymásnak adott szó erejében bízva.

Úgy tűnik, mára értékét vesztette a becsületszó, a fogadalom és a bizalom is. És eltűntek azok az emberek is, akiknek mindez annyira fontos volt.