2024. március 28. Csütörtök, Gedeon, Johanna.
 
ÚJságírók szárnypróbálgatásai (B.Kiss Andrea tehetséggondozó blogja)Forrás: B.Kiss Andrea
Utolsó módosítás: 2013-05-25 11:53:49
Úgy hozta az élet, hogy visszahívtak abba az iskolába, ahol tizenkét éve az újságírás mesterségét tanultam. Persze már nem hallgatónak, hanem tanárnak. Az idén végzett hallgatók közül néhányan komolyan gondolják az írást. Nekik szeretnék segíteni, megjelenési lehetõséget adni. Elsõként TERDIK TÜNDE írását közöljük:

Terdik Tünde vagyok - mondjuk úgy – a második x-en túl. Napokkal ezelõtt sikeres vizsgát tettem, mint újságíró és fotóriporter. A véletlen alakította így az életemet – vagy ,, véletlenek pedig nincsenek” – azt nem tudom megmondani, mint ahogy azt sem, hogy meddig maradok, és hova sodor az élet, de egy biztos: itt vagyok és írok. Fogadjátok szeretettel!

Velem mindig történik valami…



Ádámmal barátok voltuk, de már jó ideje, hogy nem beszéltünk egymással. Küldtem neki egy üzenetet.

-         Szia. Ha erre jársz, gyere be hozzám. Örülnék, ha nem hagynánk veszendõbe a barátságunkat!

Alig telt el néhány perc és hívott.

-         Óh szia! Nem gondoltam, hogy ilyen gyors leszel. Mi újság van veled?

-         Köszi jól vagyok, és te?

-         Én is jól vagyok, de még mindig egyedül. Tudod, ez nem megy ilyen könnyen. Nem járok szórakozni sehová sem. A gyereket nem tudom kire bízni, így aztán nehezen talál meg az igazi. Nem fog a helyembe jönni senki.

Mindketten nagyon örültünk, hogy ilyen hosszú idõ után újra egymásra találtunk. Már több mint egy órát beszélgettünk. Úgy látszik, a barátságunk töretlen maradt.

-         Mi van Nikivel? Együtt vagytok még?- kérdeztem érdeklõdve.

-         Nem vagyok vele. Már csak azért sem, mert nem ismerek semmilyen Nikit!

-         De Ádám! Együtt vagytok már legalább egy éve. Mi van veled?

-         Tamás vagyok.

-         Nem! Te Ádám vagy, hisz ez a Te számod. Nem értelek. (???????????????)

-         Tamás vagyok. Valószínû az elõzõ kollégám volt Ádám, akinek megkaptam a céges telefonját.

Eltelt vagy tíz perc, mire felfogtam, hogy mi történt. Nem hiszem el. Egy vadidegennek mondtam el, a legbelsõbb magánügyeimet…kattogott az agyam.

-         Akkor miért beszélünk már ennyi ideje, és miért hívtál? – kérdeztem a meghökkenésbõl felocsúdva.

Találkozás az ismeretlennel

Ez is csak velem történhet meg. Ilyen nincs. Nem járok sehova és mégis ismerkedek. Elárulta a vezeték nevét és megkért, hogy most azonnal, egy közösségi oldalon is keressük meg egymást. Olyan gyorsasággal még soha nem jutottam el a számítógépig, mint akkor. Türelmetlenül vártam, hogy a gép bekapcsoljon. Az adrenalin szintem úgy felpörgött, hogy a jelszavamat is elfelejtettem. Végül csak sikerült bejelölnünk egymást az iwiw-en. Egy velem hasonló korú, nagyon helyes pasas nézett vissza rám. Bár távolról készült a fotó, én mégis leszûrtem, hogy ez a "vadmotoros" kellemes hangú férfi pont az én esetem.
Megbeszéltünk egy találkozót két nap múlva a Kálvin tér parkolójában. Izgatottan készülõdtem. Felvettem a legjobb ruhám. Botladozó magas sarkúban, tökéletes frizurával, sminkkel vártam a lovagom. Annyit tudtam, hogy egy sötét színû autóval érkezik…és lám tõlem 20 méterre be is parkolt. A pulzusom 180 körül lüktetett. Izgatottságomat leplezve messzirõl mosolyogtam. Már-már közelebb is lépdeltem a tûsarkúmban, amikor kiszállt a kocsiból egy magas, kicsit kopaszodó enyhén túlsúlyos pasas. Azzal a lendülettel vissza is huppantam az autóm ülésére. A mosoly ráfagyott az arcomra. Lehet, hogy az egy régebbi fotó… tûnõdtem el csalódottan. Most mit tegyek? Beindítottam az autót és lassan lükvercbe megpróbáltam elsunnyogni. A visszapillantóból, észrevettem, hogy egy újabb fekete színû autó közeledik. Lehet, hogy tévedtem, a férfi, aki elõl menekülök nem is az, akire vártam?

Minden jó, ha jó a vége

Adok még egy esélyt a találkozásra. – morfondíroztam magamban. Lehet, hogy aki most kanyarodott be kicsit távolabb az lesz, akire én várok. Négyre beszéltük meg és már egy óra is eltelt, de lehet, hogy öt perc csak nekem tûnik ilyen hosszúnak.

Ezúttal óvatos leszek, csak akkor szállok ki a kocsiból, ha ráismerek Tamásra.

Igen! Õ az! Magas, barna, jóképû. Hmm…igen! Jó!!! A pulzusom újra az egekbe szökött. Kiszálltam a kocsiból…és mint a Hallywood-i filmekben az ,,elsõ látásra szerelem” , - már csak le kellett volna lassítani a mozgó képet – úgy közeledtünk egymás felé. Próbáltam egyensúlyozni a tûsarkúban, nehogy elessek és nevetségessé váljak.

Annyira lekötötte a figyelmemet az erõs koncentrálás, hogy észre sem vettem a mellettem elhaladó nõt, aki szinte sprintbe teszi meg a távot álmaim férfijához. Na, ez volt az a pillanat, amikor földbe gyökerezett a lábam. Majd 180 fokos fordulattal, mint aki ott felejtett valamit a kocsiba, visszatipegtem. Aztán úgy bepréseltem magam az anyós ülésbe, mintha oda ragasztottak volna. Miért nem vagyok én láthatatlan? Feladom! Ennyi stressz nekem mára elég! Épp, hogy magamhoz térek, amikor megcsörren a telefonom.

-         Szia. Bocs, hogy kések, de nagy volt a forgalom. Pár perc és ott vagyok.

-         Rendben. Én is most érkeztem, épp csak leparkoltam.

16.10 . Milyen fura, ez a röpke 10 perc óráknak tûnt. Szédületes gyorsasággal megigazítottam a sminkemet és mély lélegzetvétel után kiszálltam a kocsiból. Ebben a pillanatban újabb sötét színû autó tûnt fel. Nagyívben kanyarodott…, majd megállt…. Kinyílt az ajtó…

Õ az..! Ugyanolyan, mint a képen, kicsit jobb is talán... Egy szál rózsával a kezében, mosolyogva jött felém...

-         Szia. Tamás vagyok. Ne haragudj a késésért. Örülök, hogy nem mentél el.

-         Én is örülök. Viki vagyok.

-         A rózsát Neked hoztam, remélem nem hervadt el. Meg hívhatlak egy kávéra?

 

Hozzászólások
Még nem érkezett hozzászólás ehhez a témához.
Hasonló hírek 
Kedvenc hírek
Ön még nem rakott semmit a kedvencek közé!