A szakértõ szerint a rendszer felépítése és a kiírások célkitûzései alapvetõen rendben vannak, az, hogy direkt úgy írják ki a feltételeket, hogy csak bizonyos kör számára legyen elérhetõ a pályázat, inkább a közbeszerzésekre jellemzõ. Ugyanakkor a pályázatíró cégek általában tudják, hogy melyik az a pályázat, ahol nem érdemes indulni, mert elõre el van döntve a nyertesek személye − állítja forrásunk.

Példaként a nagy turisztikai tendereket említette, de elõfordulnak hasonló furcsaságok a KEOP-pályázatoknál is. Gondoljunk csak bele, egy ilyen pályázat során igen komoly, néha több hónapos elõkészítõ munkára van szükség, ám a pályázat csak egy napig nyitott, utána a túl sok beérkezõ forrásigény miatt le is zárják − fogalmazott a szakember, majd hozzátette, hogy ilyen esetben "muszáj" a konkurenciánál elõbb megismerni a részletes feltételeket. Ezek után nem nevezte meglepõnek azt, hogy az utóbbi idõszakban több pályázatíró cég is bezárt, nem azért, mert nem tudják kitölteni megfelelõen a dokumentumokat, hanem mert nem jutottak idõben elegendõ információhoz. Más a helyzet az elbírálást igénylõ pályázatoknál: itt általában megvan a döntést hozó személy, megvan, hogy ki akar nyerni és milyen céllal, így hamar összefonódnak a szálak − fogalmazott forrásunk, aki szerint "bármit meg lehet oldani".

Másra költik, ha lehet

Az is általános probléma, hogy a nyertesek nem − vagy csak részben − arra használják a megszerzett pénzt, amire felvették. A túlárazást például nagyon egyszerû dolognak nevezte, mint mondta, rendkívül nehéz megbecsülni a szakértõi díjak vagy egyedi fejlesztések valós összegét. Ugyanakkor a gépi eszközöknél ezt már nehezebb végigvinni, hiszen valószínûleg hamar lebukik az a pályázó, aki papíron kétmillió forintot adott egy 300 ezer forintos számítógépért. Éppen ezért szerinte a túlárazás már egyre kevésbé jellemzõ, fõképp azért, mert ma már azt is meghatározzák egy kutatás-fejlesztési pályázatnál, hogy mennyi juttatást kaphat a képesítés nélküli és mennyit a képesített közremûködõ.

Forrásunk sokkal tipikusabbnak nevezte az ingatlanokkal elkövetett csalásokat, amikor a pénzt telephely vagy iroda kialakítására pályázza meg a vállalkozó, ám végül nyaralóként, lakóingatlanként használja azt. Ezt a fajta csalást viszonylag nehéz ellenõrizni, ám ha tele van használt pelenkával az adott ingatlan, akkor kilóg a lóláb. Olyan eset is elõfordult, hogy valaki egy költöztetõcéggel állapodott meg, hogy egy ellenõrzés idejére − melyet általában elõre bejelentenek − irodabútorokkal szereljék fel az adott ingatlant.

Nem várható pozitív fordulat

Nem meglepõek azok az esetek sem, amikor valaki felveszi az elõleget, aztán eltûnik. Bár a legtöbbször az elõleg lekötését valamiféle biztosítékhoz kötik (például ingatlan, jelzálog), egy kutatás-fejlesztési pályázatnál elõfordulhat, hogy a pályázó a több száz millió akár felét vagy negyedét is megkaphatja elõlegként. Ilyenkor a céget persze megtalálja a hatóság, de azzal sok mindent nem tudnak kezdeni, a tulajdonos pedig már rég elszökött − mondta forrásunk, aki szerint a magyar leleményesség kiapadhatatlan, így sokan vállalják a lebukás kockázatát is. Amennyiben valakit mégis csaláson érnek, úgy annak cégét akár öt évre is kizárhatják a támogatási rendszerbõl, ám a szakember szerint ez sem elrettentõ hatású, több olyan esetrõl hallott már, hogy valakinek akár 35 cége is volt, de sokszor nem jelent gondot az sem, ha például az anyósnak kell egy új vállalkozást alapítania.

A jövõvel kapcsolatban sem volt túl optimista a forrásunk, mint mondta, komoly változásokat nem vár, mivel hiába indulna be a gazdaság a következõ években, az ingyen pénzért mindig sokan fognak sorban állni. Az sem fogja visszavetni a korrupciót, hogy átalakítják a teljes uniós pályázati rendszert, hiszen a kapcsolatok ugyanúgy megmaradnak, mint a közremûködõ szervezetek, maximum más lesz a fejlécre nyomtatva.