Alig néhány nap, és meghúzzák a főiskolák, egyetemek idei, bűvös ponthatárait. Izgul a fél ország: a diák, hogy eleget tanult-e, egyáltalán érdemes volt-e kétszintűt tenni, és mikor jön már az az értesítő sms, hogy felvettek? A szülő is aggodalmaskodik, hogy mi lesz gyerek jövőjével, a nagyinak meg az a legfőbb problémája, hogy, lehet-e végre dicsekedni a zöldségesnél: egyetemista lett az unokám. 

Kétfajta pályaválasztó van. Az egyik – jómagam is – a szívére hallgat és elmegy bölcsésznek látástól Mikulásig olvasni, hogy legyen majd mivel eldicsekedni a munkaügyi központban, hogy röhögjenek rajta egy jó nagyot. A másikfajta meg inkább valami jól menő szakot választ, aztán hordhatja a felsőoktatás évei alatt a nehéz rabigát, hogy megküzdjön olyan tantárgyakkal, amit még legrosszabb álmában sem mert gondolni. 

Pedig az az igazság, hogy a diplomával tele a padlás, és nem nagyon keresnek mostanság latin-héber szakos nyelvészeket, de nem megy itt – pláne válság idején – az egyetemekről kiröppenő közgazdászoknak, médiaszakembereknek sem könnyen. A felvevő piac telítve, mindenki a maga közvetlen sarját védi, és kecsegtetve meghirdetnek itten-ottan olyan álláslehetőségeket, amire már rég ki van szemelve a maguk embere. 

Nézetem szerint nem könnyíti a helyzetet a bevezetett bolognai rendszer sem. Állítólag a műszaki területen bevált, hogy szimpla három év után is érvényesülni lehet a munkaerő piacon, de egy néprajzkutatónak – valljuk be – még egy színkitűnő oklevéllel sem megy könnyen, főleg, ha nem is folytathatja rögtön az egyetemet, mert a középfokú nyelvvizsgát – a korábbi öt év helyett – megkövetelték tőle már három év után. 

Ne feledjük, van egy harmadik féle pályaválasztó is. Talán ők vannak a legkevesebben, de felismerik, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodni a diplomához, hanem – ahogy ezt sokan mondják – tanulnak egy kézzel fogható szakmát. 

Nem könnyű a helyzet! De egy biztos: egyre többek felett lebeg az a bizonyos egzisztenciális kérdőjel a holnapot illetően…