Alig néhány nap, és meghúzzák a fõiskolák, egyetemek idei, bûvös ponthatárait. Izgul a fél ország: a diák, hogy eleget tanult-e, egyáltalán érdemes volt-e kétszintût tenni, és mikor jön már az az értesítõ sms, hogy felvettek? A szülõ is aggodalmaskodik, hogy mi lesz gyerek jövõjével, a nagyinak meg az a legfõbb problémája, hogy, lehet-e végre dicsekedni a zöldségesnél: egyetemista lett az unokám. 

Kétfajta pályaválasztó van. Az egyik – jómagam is – a szívére hallgat és elmegy bölcsésznek látástól Mikulásig olvasni, hogy legyen majd mivel eldicsekedni a munkaügyi központban, hogy röhögjenek rajta egy jó nagyot. A másikfajta meg inkább valami jól menõ szakot választ, aztán hordhatja a felsõoktatás évei alatt a nehéz rabigát, hogy megküzdjön olyan tantárgyakkal, amit még legrosszabb álmában sem mert gondolni. 

Pedig az az igazság, hogy a diplomával tele a padlás, és nem nagyon keresnek mostanság latin-héber szakos nyelvészeket, de nem megy itt – pláne válság idején – az egyetemekrõl kiröppenõ közgazdászoknak, médiaszakembereknek sem könnyen. A felvevõ piac telítve, mindenki a maga közvetlen sarját védi, és kecsegtetve meghirdetnek itten-ottan olyan álláslehetõségeket, amire már rég ki van szemelve a maguk embere. 

Nézetem szerint nem könnyíti a helyzetet a bevezetett bolognai rendszer sem. Állítólag a mûszaki területen bevált, hogy szimpla három év után is érvényesülni lehet a munkaerõ piacon, de egy néprajzkutatónak – valljuk be – még egy színkitûnõ oklevéllel sem megy könnyen, fõleg, ha nem is folytathatja rögtön az egyetemet, mert a középfokú nyelvvizsgát – a korábbi öt év helyett – megkövetelték tõle már három év után. 

Ne feledjük, van egy harmadik féle pályaválasztó is. Talán õk vannak a legkevesebben, de felismerik, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodni a diplomához, hanem – ahogy ezt sokan mondják – tanulnak egy kézzel fogható szakmát. 

Nem könnyû a helyzet! De egy biztos: egyre többek felett lebeg az a bizonyos egzisztenciális kérdõjel a holnapot illetõen…