Az a kollektív hajlam, amivel vakoknak tetetjük magunkat az olyan kockázatok felbukkanásakor, melyek gazdaságokat és civilizációkat dönthetnek romba.

Ma ez a kockázati vakság egy a 2008-as válságnál is nagyobb krízis kialakulásával fenyeget. Jeremy Leggett azt bizonygatja, hogy az energiaipar vezetõinek viselkedése, amivel fittyet hánynak a kockázatokra, globális összeomláshoz fog vezetni, és itt most nem pusztán az általuk táplált éghajlatváltozásról beszélünk. Leggett maga is az olaj- és a gáziparág teremtménye volt, a londoni Imperial College geológusaként munkáit olyan nagy társaságok finanszírozták, mint a BP vagy a Shell, szakterülete a palagáz-kitermelés volt. Tevékenysége során azonban felismerte a társadalom túlzott függését a fosszilis üzemanyagoktól és hangot is adott aggályainak. 1989-ben otthagyta az Imperial College-t és az éghajlatváltozás megállítása mellett kezdett kampányolni. Egy évtizeddel késõbb létrehozott egy napenergia hasznosításra fókuszáló vállalkozást, 2000-ben pedig részt vett egy megújuló energiaforrásokra irányuló befektetési alap létrehozásában.

Leggett végignézte az energia és a pénzügyi szektor vezéreinek tevékenységét a pénzügyi válság kiteljesedése és lecsengése alatt, miközben az olajárak rendíthetetlenül emelkedtek. A tapasztalatokból azt a következtetést szûrte le, hogy túl sokan hunynak szemet, vaknak és süketnek tettetve magukat az üzleti szféra és a kormányzatok legfelsõ köreiben a szisztematikus kockázatvállalással szemben. Ez a magukra erõltetett nyugalom azonban nagy veszélyeket hordoz, figyelmeztet Leggett.

Az elsõ és legnagyobb nem jelent meglepetést, mivel ez továbbra is az éghajlatváltozás. Sokkal több elégetetlen hagyományos fosszilis üzemanyaggal rendelkezünk, mint ami az éghajlat tönkretételéhez szükséges, ennek ellenére az energiaipar egyre-másra fedezi fel és fejleszti a nem hagyományos lelõhelyeket. Ilyen a palagáz, vagy a kátrányos homok, miközben figyelmen kívül hagyja az egyre fejlõdõ napenergiát.

A másik nagy veszélyforrás az olaj, szén és földgáz tartalékok túlértékelésébõl adódóan egy újabb buborék, egy úgynevezett "szénbuborék" kialakulása a tõkepiacokon. Ha a politikusok komolyan gondolják a globális felmelegedés 2 Celsius fokra történõ korlátozását, a kõolajszármazék lelõhelyek 60-80 százalékának kitermeletlenül kellene maradnia. Ez persze azt jelentené, hogy az olaj- és gázipari cégek értéke mélyrepülésbe kezdenének és sokan sok pénzt vesztenének, vonta le a következtetést Leggett, aki jelenleg a Carbon Tracker nevû pénzügyi agytröszt elnökeként ennek a kockázatnak a nyilvánvalóvá tételét tûzte ki céljául.

A Carbon Tracker figyelmeztetéseinek hatására már több pénzintézet is elkezdte kivonni befektetéseit a kõolajszármazékokból. Törekvéseiket erõsíti az IPCC legutóbbi jelentése. Leggett reméli, sikerül mindenkit rádöbbenteni arra, mennyire visszás egy olyan energiapiac, ami arra játszik, hogy az országok passzívak az éghajlatváltozással szemben, a befektetõk és a szabályzók pedig nem foglalkoznak a kockázatokkal, sõt azt is mondhatjuk, hogy nem létezik éghajlati politikai döntéshozás.

A harmadik kockázati tényezõ a palagáz termelésben rejlik, ami szintén egy buborékot, vagy akár egy Ponzi-sémát eredményezhet. A jelenlegi palafúrásokból történõ kitermelés gyors ütemben csökken, és hatalmas tõkére lesz szükség a helyettesítésükre. Leggett szerint ez sokakat meg fog lepni a döntéshozók közül is, akik abban a hitben élnek a rendelkezésükre bocsátott ismeretekbõl, hogy a palafúrásoknak alig vannak korlátai. Ha az Egyesült Államok palagáz fúrásai nem is képeznének buborékot, a kitermelés gazdaságtalan marad és megjelennek a környezeti hátulütõk. Texas államban egész városok kezdenek kifogyni a vízbõl, melyek eladták víztározóikat az úgynevezett hidraulikus törés, vagy fracking technológiához. Az még vitatott, hogy ugyanez a jelenség idõvel a világ más területein is felüti-e a fejét, Európa például földtanából adódóan is kevésbé lelkes a technológiával kapcsolatban.

A negyedik tényezõ, hogy az olaj kiürülésébõl adódó katasztrófát még mindig fenntartásokkal kezeljük. A legtöbb ember hisz az ipari mantrának, miszerint elegendõ olaj áll rendelkezésre az elkövetkezõ évtizedekre. Leggett ahhoz a kisebbséghez tartozik, ami nincs errõl meggyõzõdve. A nyersolaj kitermelés 2005-ben tetõzõdött, azóta az olajmezõk több mint évi 6 százalékos ütemben ürülnek a Nemzetközi Energia Ügynökség adatai szerint. Az Egyesült Államok által büszkén hirdetett napi 2 millió hordós új elõállítási kapacitás, ami a palafúrásokból keletkezett, koránt sem olyan nagy potenciál, ha figyelembe vesszük hogy a világ, amiben élünk, naponta 90 millió hordót fogyaszt el.

Leggett szerint a kockázatok feletti szemet hunyás, a modern gazdaságok olajfüggõségével társítva néhány éven belül a rendszer menthetetlen összeomlását fogja eredményezni, miközben elismeri, hogy a kisebbséget képviseli ebben a kérdésben, de rámutat arra a tényre is, hogy a pénzügyi válság felfutása elõtt is nagyon kevesen kongatták a vészharangokat. Ennek ellenére hiszi, hogy létezik egy arany középút, ha megfelelõ döntések születnek az IPCC legutóbbi figyelmeztetéseinek hatására. Ehhez a tiszta energiát termelõ iparra és stratégiákra kell fókuszálni, felgyorsítva fejlõdésüket, hasonlóan a II. Világháborúban lezajlott hatalmas mértékû mobilizáláshoz, ahelyett hogy kollektíven a homokba dugjuk a fejünket a zord tudományos kilátások hatására. Ha ez nem sikerül, akkor a kapitalizmus következõ nagy krízise fog rádöbbenteni minket a tényekre: a nagy áramszüneteket és az addig a tankhajóktól nyüzsgõ kikötõk ürességét nehéz lesz nem észrevenni.