Magyarország településeinek döntõ többségében mélységi vizet használnak (a védett mélységi víz több vízzáró réteggel elzárva, akár több 100 méterre a földfelszín alatt található), amelyhez kapcsolódó fõ problémával, az arzéntartalommal a vízügyi szakemberek az 1980-as évek legelején szembesültek. „Az Országos Közegészségügyi Intézet (jelenlegi neve: Országos Környezetegészségügyi Intézet) által végzet vizsgálat mutatta ki elõször, hogy elsõsorban az alföldi területeken a víz arzéntartalma meghaladta az akkori engedélyezett határértéket (50 mikrogramm/liter).

A szennyezés abban az idõben 70-80 települést érintett” – emlékezik vissza Licskó István a Vízi Közmû és Környezetmérnöki Kar címzetes egyetemi tanára. „Az akkori vezetés a szennyezést olyannyira eltitkolta a lakosság elõl, hogy az arzént még a szakmai tanácskozásokon is csak szervetlen mikro szennyezõként lehetett megemlíteni” – meséli az oktató, akitõl megtudjuk, hogy „a különbözõ víztisztítási technikákkal (például másik településrõl történõ arzénmentes víz átvezetésével) a 90-es évek elsõ felére sikerült valamennyi érintett településen elérni az akkori engedélyezett határérték alatti arzén mennyiséget. ”Éppen ezért érte „derült égbõl villámcsapásként” a magyar szakembereket az Egészségügyi Világszervezet nemzetközi toxikológusok javaslatára összeállított ajánlása (1993), amely „drasztikusan” 10 mikrogramm/literben állapította meg az ivóvíz egészségre még nem káros arzéntartalmát (a határértéket az Európai Unió 1998-ban elfogadta). Közel 400 magyarországi település lakossága vált újra veszélyeztetetté" – tudjuk meg.

A magyarországi ivóvízzel kapcsolatban jelentkezõ másik „az arzénnál is nagyobb veszélyt jelentõ” probléma az ammóniumion. A tisztítási folyamatoknál gyakran használt fertõtlenítõ szer, a klór hatását az ammóniumion ugyanis drasztikusan csökkenti, valamint a nitrifikáló mechanizmus során az ammóniumionok nitritté, valamint nitráttá alakulnak – ecseteli az egyetemi tanár. „A nitrit az oxigénnél jobban kötõdik a vér hemoglobinjához, és a csecsemõknél az ún. kék halált okozza (ez a 60-70-es években fordult elõ utoljára és kb. 50 csecsemõ halálát okozta), de a nagy nitrit- vagy nitráttartalmú vizek a felnõtt szervezetére is károsak” – figyelmeztet. Az Európai Uniótól átvett szabályozás a korábbi 2 milligramm/liter helyett ma már csupán 0,5 milligramm/liter ammóniumion „jelenlétet” engedélyezi. „A határérték csökkenés hazánkban kb. 800 települést érint” – derül ki.

„Az Európai Unió, az Ivóvízminõség-javító Program keretében, az ivóvíz károsanyag-tartalom határérték alá csökkentéséhez biztosít támogatást Magyarországnak” – halljuk a pozitív hírt Laky Dórától. „A 2004-es európai uniós csatlakozás elõtt (2001) hazánk egy kétlépcsõs határidõt kapott (az ivóvíz arzén tartalma 2006-ra 30 mikrogramm/liter, 2009-re 10 mikrogramm/liter alatti legyen), amit nem teljesített” – fûzi hozzá a Vízi Közmû és Környezetmérnöki Tanszék docense.

Licskó István szerint az ivóvíz minõsége mellett további problémák forrását jelentik a 40-50 évvel ezelõtt fõként azbeszt-cement csövekbõl készült vízhálózatok. „Egészségkárosító hatásuk nincs” – nyugtat meg az egyetemi oktató, „a csövek azonban könnyen sérülnek, eltörnek. A fém anyagú szerelvényekkel is probléma van, ugyanis a víz széndioxid tartalma felerõsíti a korróziójukat (rozsdás vízjelenség)” – tudjuk meg. „A teljes hálózat felújítása becslések szerint 3000 milliárd forintba kerülne, ezért eddig „tûzoltás folyt”, vagyis csak csõtöréskor cseréltek” – világít rá Licskó István. „Az Unió Magyarország esetében azonban engedélyezte, hogy az Ivóvízminõség-javító Programban elnyert pénzösszeg 20%-át a vízhálózat rekonstrukciójára fordítsák” – ismertetik a vízügyi szakemberek.

„A kormány a program elsõ lépéseként a hazai ivóvíz-minõség pontos feltérképezését határozta meg, ami „sajnos a mai napig nem valósult meg”– tudatosítja Licskó István. „Jelenleg is egy egészségügyi program keretében az 1998-99-ben végzett vízminõségi felmérést veszik alapul, amit az Országos Környezetegészségügyi Intézet a vízügyi szakemberek kihagyásával valósított meg”– nyomatékosítja Licskó István, aki szerint az eredmény így „féloldalas lett”. „Az OKI a fogyasztók csapjából kifolyt vízminõségét mérte, míg a beavatkozást a nyers víz, a forrásoldal igényel” – magyarázza.

„A veszélyeztetett területek listáját napjainkig már háromszor módosították (települések kerültek le és fel), ugyanis a helyi önkormányzatok attól függõen mûködtették a kútjaikat (általában egy település több, különbözõ vízminõségû kútból nyeri az ivóvizet), hogy részt kívántak-e venni a projektben vagy sem” – tudjuk meg a részleteket. Mára már az érintett önkormányzatok mindegyike valamilyen szinten „lépett” az ivóvízminõség-javítás irányában, de ehhez több, mint egy évtizednek kellett eltelnie. „Számos településen a szennyvízelvezetõ és -tisztító rendszer kiépítése egybeesett az ivóvízjavító programmal. Az elõbbi költségvetése többszöröse az ivóvíztisztító rendszernek, az önkormányzatoknak mégis mindig elegendõ önrészük volt rá” – fûzi hozzá. „Eddig is ilyen vizet ittunk és nem lett semmi bajunk” – idézi Laky Dóra a helyi döntéshozóktól oly sokszor hallott mondatot. „Az érintett önkormányzatok gyakran azzal is érvelnek, hogy a lakosság kevés arzént tartalmazó tengeri eredetû élelmiszert eszik, ezért sem probléma, ha a vízzel többet visznek be. A lényeges különbség az, hogy az élelmiszerek szerves arzént, a víz pedig a toxikusabb hatású szervetlen arzént tartalmazza” – hívja fel a figyelmet Laky Dóra. „Kutatások bizonyítják, hogy a 10 mikrogramm/liternél nagyobb arzén tartalmú vizet rendszeresen fogyasztó nõk körében például lényegesen magasabb a spontán vetélések száma” – nyomatékosítja.

Magyarország a mai napig az elnyerhetõ támogatás csupán 10-15% -át használta fel. Ennek oka, hogy az önkormányzatok a helyi ügyekben teljes joggal dönthetnek. A pályázási kedvüket sajnálatos módon csökkentette, hogy az EU a támogatás feltételéül szabta: a kiépített rendszerek 30 éves élettartalma alatt a lakosságtól beszedett amortizációs pénzt „a késõbbi fejlesztésekre kell tartalékolni. A vízdíjban már a rendszerváltástól számítva megjelent ez a költség, de a mûködtetõ mindezidáig másra költötte el” – jegyzik meg a vízügyi szakemberek.

A kormány 2011-ben látta be, hogy az Ivóvízminõség-javító Program veszélybe került. Az önrészt mindenkitõl átvállalta, továbbá 2012-ben bizonyos érintett területek önkormányzataitól megvonta a döntés jogát és decemberben megindította a honvédségi zacskós vízosztást, illetve a lajtos kocsis vízellátást” – idézik fel az eseményeket megkérdezett szakembereink, akik szerint elképzelhetõ, hogy késõn jött a határozott lépés. „Rengeteg helyen még a tervezés sem indult meg, miközben a rendszereknek legkésõbb 2015. június 30-ig mûködésbe kellene lépniük (a pénzügyi elszámolás dátumául 2015. dec. 31-ét jelölte ki az EU)” – szögezik le.

Sokan abban reménykednek, hogy „az Európai Unió kivételt tesz és engedélyezni fogja, hogy Magyarország a megnyert pénzösszeget a következõ hét éves periódusban használja fel.” A szakemberek szerint azonban ez még kérdéses. Ami biztos, hogy Magyarország valamennyi településén biztosítani kell a megfelelõ minõségû ivóvizet, hiszen amíg ez nem történik meg, az EU akár kötelezettségszegési eljárást is indíthat Magyarország ellen.

A víztisztító rendszerek kialakításakor az önkormányzat, mint tulajdonos pályázhat, a kialakított rendszert azonban egy üzemeltetõ használja – hívják fel a figyelmet egy újabb „furcsaságra”. Az Ivóvízminõség-javító Program egyetlen kikötése, hogy a vízminõségi paramétereket betartsák, amire a kivitelezõ cégnek garanciát kell vállalnia. A vízügyi szakemberek kezdettõl fogva kifogásolták, hogy „aki megnyeri, azt csinál, amit akar.” Licskó Istvántól megtudjuk, hogy „a program résztvevõi több alkalommal keresték fel Vízi Közmû és Környezetmérnöki Tanszéket. „Az esetek többségében akkor fordulnak hozzánk, amikor az új rendszer nem mûködik megfelelõen. Jó volna, ha már a kivitelezés megkezdése elõtt minél gyakrabban kérnék ki a véleményünket” – magyarázza.

Napjainkban egyre több ember fogyaszt ásványvizet, illetve tisztított csapvizet. A megkérdezett szakemberek azonban óvatosságra intenek. „Az otthonokban használt víztisztítók kiszûrik a klórt, ezért ha fogyasztás elõtt sokáig „pang”, vagyis áll a víz a tisztítókancsóban, elszaporodhatnak benne a mikroorganizmusok. Bizonyos típusú vízszûrõk töltete egészségre káros ezüstöt tartalmaz, ami belekerülhet az átszûrt vízbe is” – ismerteti Laky Dóra, hangsúlyozva, hogy „nehéz tényleg jó és biztonságos megoldást találni. Lényeges, hogy a töltetet ne az eltelt idõ, hanem az átszûrt vízmennyiség alapján cseréljük” – kapjuk a jó tanácsot.

„Az ásványvizek tisztításakor nem alkalmaznak vegyszeres kezelést, vagyis hiányoznak a fertõtlenítõszerek, amelyek biztosítani tudnák, hogy tovább megmaradjon a víz jó minõsége” – fûzi tovább a gondolatot Licskó István. A címzetes egyetemi tanár szerint a veszélyt itt is a hosszú tárolás jelentheti. „Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig áll a boltok polcán, ahol a meleg hatására mikrobiológiai folyamatok indulhatnak be” – vélekedik a szakember, akinek meggyõzõdése, hogy „a vízmû vállalatok feladata biztosítani a lakosság igényeit kielégítõ, jó minõségû vizet.”

Az arzén kémiai (vegyszer adagolás) és fizikai (felületen történõ megkötés és szûrés) módszerekkel együttesen távolítható el. Az ammóniumion kiszûrése kémiai vagy biológiai úton történhet. A vegyszeres megoldások mellett szól a kiszámíthatóságuk. „Tudjuk, milyen káros hatásaik vannak, és ezeket hogyan lehet kiküszöbölni. A biológiai megoldások mellékhatásait azonban még nem ismerjük teljes mértékben” – vallják be az oktatók. „A Vízi Közmû és Környezetmérnöki Tanszék „közel tíz éve nyújt be pályázatokat a mikrobiológiai ammóniumion eltávolítás és a lejátszódó folyamatok vizsgálatára, de támogatást mindeddig nem kapott.”

„Ma már elsõdleges kérdés nem az, hogy a vízmû telepen sikerül-e megtisztítani a vizet, hanem az, hogy a tisztított víz több napos, akár hetes tartózkodási idõ (az az idõ, amennyit a hálózatban „várakozik” a víz) után is megfelelõ minõségben jut-e a fogyasztóhoz” – hangsúlyozzák a szakemberek. „A szerves anyagokban gazdag mélységi vizekben, oxigéntõl elzártan, a mikrobiológiai tevékenység elhanyagolható, éppen ezért a felszínre kerülve mikroorganizmusok kezdenek el bennük szaporodni. Annak érdekében, hogy a hálózatban a mikroorganizmusok túlzott mértékû elszaporodását megakadályozzuk, a tisztítótelepet elhagyó vízbe, a hálózatba bocsátás elõtt minden esetben célszerû fertõtlenítõszert adagolni” – nyomatékosítják.

Az Ivóvízminõség-javító Program keretében a magyar kormány és az Európai Unió a magas költségigényû víztisztítók létesítéséhez nyújt anyagi támogatást. A programban eredetileg az összköltség 60-70%-át az EU, további 20-25% a magyar állam vállalta magára, ennek megfelelõen a pályázó önkormányzatoknak a maradék 10-15%-nyi önrésszel kellett rendelkezniük. „A magyar kormány kérésére az Európai Unió az arzén mellett káros komponensé nyilvánította az ammóniumiont is, és kizárólag Magyarországon az Ivóvízminõség-javító Program keretében uniós támogatás alá helyezte. A támogatást az érintett települések önkormányzatai pályázat útján nyerhetik el.