Hogyan manipulálja a modern agrár-, feldolgozó- és vegyipar az érzékeinket? Miként használják ki az idõhiányban szenvedõ embert a gyors és ízletes ételeket kínáló áruházláncok? Meddig lehet terhelni még környezetünket, hogy kiszolgálja az egyre növekvõ élelmiszerkeresletet? – Globál menü címmel készült el az az ismeretterjesztõ film, amely megkísérel választ adni ezekre és más, hasonló kérdésekre a Médiatanács Kollányi Ágoston pályázatának köszönhetõen. Helyzetjelentés és kiútkeresés, Novák Tamás rendezésében.

- Sok film született már az élelmiszeripari manipulációkról, miben lesz más az Ön filmje?

- Az a kérdés foglalkoztatott, hogy hogyan lehet összebékíteni az egészséges táplálkozás iránti elvárásainkat a Föld növekvõ népessége okozta egyre nagyobb élelmiszerigénnyel. Lehet-e találni olyan középutat, amely a fenntartható gazdálkodást, az erõforrások megõrzését és a magas életszínvonalat is magában foglalja? Mekkora környezeti terhelést bír el a bolygó, milyen megoldási alternatívák jöhetnek szóba? A filmben igyekeztünk nemzetközi kitekintést adni, és nemcsak a magyar helyzetet elemezni. A film készítése során megtapasztalhattuk, hogy a hazai élelmiszeripar mennyire kicsi szelete a globális termelésnek, ami megerõsítette azt az elgondolásunkat, hogy globális nézõpontra érdemes törekednünk.

- Hogyan fogadták a stábot azok a nagyvállalatok, amelyeknek a termelését be kívánták mutatni a filmben?

- Voltak olyan multik, ahol be sem engedtek, és volt, ahol teljesen nyíltan vállalták a szereplést, sok magyar gyökerû cégnél is. Akadt olyan hely is, ahol azért nem engedtek csak be például a baromfitelepre, mert olyan gazdaságos a helykihasználásuk, hogyha oda idegen 2-3 ember megy be, az ijedségtõl és a szûkös helytõl egymásban tennének kárt az állatok – míg ha békén hagyjuk õket, rendben nevelkednek. Persze lehet mondani, hogy embertelenek ezek a körülmények. Számomra azonban az volt az egyik tanulsága ennek a filmnek, hogy muszáj tudomásul venni, hogy a nagyüzemi élelmiszertermelés megkerülhetetlen a hatékonysága és az ennek köszönhetõ alacsony ára miatt. Egyre nõ a kereslet a hús iránt, de a régi, békebeli, kapirgáló csirkéket tartó gazdálkodásért súlyos pluszpénzt kérnek a világpiacon, az életszínvonal viszont nem emelkedik olyan nagy mértékben, hogy az emberek egy jelentõs hányada áldozzon erre, ha a hipermarketben töredékáron is hozzájut az adott fajta húsához.

- Ezek szerint bele kell törõdnünk, hogy nincs alternatíva?

- Nem feltétlenül. Egyrészt gyakran hallani, hogy az élelmiszer-ipari lobbi mennyire átveri a fogyasztót, de az sokszor elsikkad, hogy a fogyasztónak is van felelõssége, hiszen õ az, aki tudatos fogyasztóvá válhat, az õ egészségéért nem a multik, hanem saját maga a felelõs. Senkit nem kényszerítenek például arra, hogy gyorséttermi ételekre költse a pénzét, amikor gyümölcsöt is vehet rajta. Vádolhatjuk a nagyüzemi termelést, de ha nem teremtünk rá keresletet, nem is lesz jelen a piacon. Valójában kapzsik és mohók vagyunk, attól leszünk betegek és elhízottak, akkor is eszünk húst, amikor nem kéne, és persze a pazarlás is óriási.

Érdekes volt egyébként az, hogy végeztettünk néhány saját vizsgálatot a „bio”-ként eladott, a „sima”, vegyszerrel kezelt kiskerti és a hipermarketes zöldségek tápértékérõl, vitamintartalmáról, hogy bemutassuk az éremnek két oldala van. Az jött ki ugyanis, hogy a nagy áruházláncokban árult marokkói paprikának például nagyobb a C-vitamin-tartalma, mint a hazai biopaprikának – ez az érték ugyanis a napfénytartamtól függ, és ezt sem szokták hangsúlyozni az egészségtudatos élettel foglalkozó ismertetõk. Ugyanígy a házivágásból származó kolbász lehet, hogy több baktériumot tartalmaz, mint ami a multik polcain fekszik, mert adott esetben akkurátusabban betartják a vonatkozó higiéniás elõírásokat.

A másik irány, ami kiutat mutathat a növekvõ élelmiszerigény okozta nyomás alól, az a jelenleg is folyó kísérletezés új élelmiszerfajták elõállítására. Forgattunk például a mûhús létrehozásán dolgozó egyik kutatócsoport Kaliforniában, amelynek a tagjai magyar gyökerekkel is rendelkeznek. Két ilyen nagy team van most, akik ezen a területen dolgoznak, és büszkék lehetünk arra, hogy hazai kötõdésû tudósok ezen a téren is a világ élvonalába tartoznak, mert ebben komoly perspektíva van. A genetikailag módosított élelmiszerek a termésátlag növelésével is az egyik megoldást kínálják a problémára, de itt rengeteg még a tisztázandó kérdés, hiszen egyszerûen idõ hiányában nem tudunk még megbízható eredményeket kapni az ilyen termékek hosszú távú hatásairól.

A modern élelmiszeripar kihívásaival kapcsolatban, legyen az génmódosítás vagy hormonkezelés, próbáltunk megszólaltatni a filmben pro és kontra szakértõket is, köztük nagyon sok külföldi szakértõt is, és egyértelmûen látszott, hogy még nincs konszenzus a témában. Egyszerûen egy sötét szobában járkálunk, amikor a modern élelmiszeripart próbáljuk szabályozni. Az biztos, hogy hatalmas kihívások elõtt van a világ, azzal kapcsolatban, hogy mit fogunk enni harminc év múlva.

- Milyen felismerésben volt része a forgatás alatt, amely ön szerint igazán jellemzi a témát?

- Egyrészt azt emelném ki, hogy óriási a tõkekoncentráció, hatalmas pénzek mozognak az iparágban. Vannak magyar vállalatok, amelyek a teljes vertikumot felölelik, de ezek is eltörpülnek az igazi nagy nemzetközi konglomerátumokhoz képest. Egy másik jellegzetesség, hogy milyen égetõ az igény a hatékonyság fokozására, a több hús elõállítására.

Emellett pedig fontos megemlíteni, hogy mennyire komplex rendszert alkot a feldolgozó-, az élelmiszer-, az agráripar, a természet- és környezetvédelem, a szociális vonatkozások és így tovább. A bezárkózás nem megoldás, példa erre az unió és Amerika között megkötendõ szabadkereskedelmi egyezmény, amely ha nem jön létre, az USA megköti egy ázsiai országgal, és a világ fejlõdik tovább, az áruk áramlása áttevõdik, Európa pedig elszigetelõdik. Ha pedig ez létrejön, az európai élelmiszer-ipari szabályozás még lazább lesz. Meg kell találni azokat a pontokat, amelyek mindkét fél számára vállalhatóak, ez is egy kritikus feladat.

Az is egyértelmûvé vált számomra, hogy az elkövetkezõ 10-20 évben ez lesz az egyik legjobban fejlõdõ szektor a gazdaságban. A világ népessége egyre nõ, a fejlõdõ országokban – mint Kína, India, Brazília– a GDP-vel együtt nõ a húsfogyasztás, ami hatalmas terhet jelent a mezõgazdaságnak, az élelmiszeriparnak, és egyben óriási környezeti terhet jelent a Földnek is.

Ahol szûkösek az agrárerõforrások, mint Koreában, Izraelben, már ma is high tech iparnak számít a mezõgazdaság – például olyan chipeket ültetnek az állatokba, amelyek jelzik, ha egy kórokozó megtámadja a szervezetüket vagy a növények testébe érzékelõket telepítenek és a kapott jelzések alapján öntözik a szükséges vizet, tápanyagokat. Bízom ezért benne, hogy a Föld, rajta az emberekkel képes lesz eltartani magát, példa erre a II. világháború utáni népességrobbanás, amit követni bírt a terméshozam-növekedés és a húsipar. De le kell számolni az illúzióval, hogy ezt a holdfényben legelészõ háztáji sertésekkel megoldhatjuk.

- A Médiatanács kiírása tette lehetõvé, hogy elkészítsék ezt a filmet. Mi a tapasztalata, mennyire tudnak egymáshoz illeszkedni a mecenatúrás pályázati célok és a rendezõi elképzelések?

- Hálásak vagyunk, hogy egyáltalán meg tudtuk csinálni a filmet. Reméljük, hogy a befektetés megtérül azáltal, hogy a nézõk igényes és sok szempontból körüljárt témával foglalkozó filmet láthatnak, amely felnyitja a szemüket néhány eddig kevéssé reflektorfényben lévõ szempontra. Az együttmûködésünk a Médiatanáccsal problémamentesen mûködött, abban is egyetértettünk, hogy érdemes angol feliratot készíteni a filmhez, mert az a globális szemlélet miatt valószínûleg érdeklõdésre tarthat számot külföldön is.

- Változott valami Önben a film által körbejárt témák hatására?

- Igen. Már elfogadom azt, hogy szükség van erre a fajta iparágra, enélkül egyszerûen nem mûködik a világ, finomítani azonban mindig lehet rajta. Ha keményen fogalmazok, akkor ha – a mostani helyzet alapján – komolyan bioélelmezésre akarnánk alapozni, az egyúttal azt is jelentené, hogy halálra ítélnénk ötmilliárd embert, ami elfogadhatatlan.

Persze az is világossá vált, hogy a hagyományos húsfogyasztás hatalmas luxus és hosszútávon nem tûnik fenntarthatónak. Abba is beleláttam, hogy a táplálékkiegészítõ-üzlet és a vitaminbiznisz hatalmas, és szükségtelenül ösztönöz sokszor értelmetlen fogyasztásra. Nem ugyanaz, ha megeszem egy sárgarépát, mint ha bekapok egy B-vitamin-kapszulát, nem ugyanaz a halevés és az omega-3 zsírsav-bevitel. Lehet, hogy túladagolom magam a célzott vitaminokkal, aminek konkrét, káros egészségügyi hatásai lesznek a szervezetemre nézve. Elképesztõ tény, hogy egy németországi kutatás szerint többen halnak meg vitamintúladagolás következtében, mint autóbalesetben. És bármennyire bizarr, de most már simán megenném a mûhúst is.