A magyar mélyellenállás és kitartás, a különféle rendszerek bomlasztásának egyik, és mondhatni örök jelképe a disznó. Pontosabban a disznóvágás. Nem a pálinkafõzés, még csak nem is a fekete dohány. Hanem a röfögõ, rózsaszín négylábú, amelynek nincs haszontalan porcikája. Gondoljunk csak bele, hogy a legendás Tanú címû film egyik központi jelenete a titkos disznóvágás, és annak minden következménye. De nemcsak az ötvenes évek sötét bugyraiban tartott ki a röfik mellett a hazai lakosság – egyszerûen nem szerettek volna éhezni –, hanem a mai napig. Régen nincs már a klasszikus téeszvilág, ahol nagyszerûen mûködött a háztáji, aminek a tehenérõl az a vicc járta, hogy a szája a közösben, a tõgye otthon. Biztosan sokkal kevesebb sertés röfög az ólban, mint egykoron, ehhez nem kell agrárstatisztika, elég végigmenni a falvakon vagy a falusias külvárosokon és beleszagolni a levegõbe. Mindazonáltal fogalmam sincs, honnan szedik azokat a statisztikákat, amiket közölni szoktunk mi is, hogy összesen mennyi ilyen-olyan haszonállat van Magyarországon. Jóapám mesélte, hogy a terméshozamról adandó jelentéseket a megyeháza tornyába felmászva becsülték meg – sose szólt senki, hogy nem stimmel.

Node visszatérve a jelenbe. Lehet itt ilyen-olyan adó, hivatalok, újabb és újabb ötletek, a fekete disznóvágás ma is virul. Ma három mobilhívással lehet keríteni megfelelõ címet, ahol vagy rendelésre vagy megadott idõpontban vágnak, van kilóára és feldolgozási díja a jószágnak. Vannak, akik ezt kicsiben csinálják, és második lépcsõben, azaz megveszik a sertést valahol, és úgy adják darabokban, feldolgozva tovább, van, aki maga nevelte jószágot vág le. De egy biztos, itt az áfa, szja, akármi nem teszi be a lábát az ügyletbe. És a leánykori nevén a Köjál se, és nem hallottam róla, hogy tömeges halál lett volna a nem megfelelõ feldolgozási körülmények miatt. Jobban megbízom a sufnituningos sertésvágásban, mint abban, ami kijön az üzemekbõl – élelmiszeripari mérnökökkel jártam egy évfolyamra, horror volt, amiket meséltek.

Egyszóval, mint a Tanú filmben, ma is vágják a röfiket, és bár már nem lóg Kalasnyikov a hatóság embereinek nyakában, ugyanúgy nem mennek semmire, mint akkor. Nagy kérdés persze, hogy ez akkora baj lenne, vagy sem. Feketegazdaság – mondják. Az, tényleg. De egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ha ezek az adóforintok meglennének és bekerülnének a nagy költségvetési rendszerbe, attól nekünk jobb lenne. Így legalább ezek a családok, meg a vásárlóik jobban élnek vagy megélnek, míg arra várni, hogy jobbra fordítsa a sorsukat bármilyen kormány, mielõtt megõszülünk, és már mindegy lesz, hát nem mondom, hogy hiábavaló, de legalábbis optimistának kell lenni hozzá.

Bizonyos vagyok benne, hogy sok magyar család önfenntartó ösztöne és tehetsége, találékonysága nélkül a magyar vidék már rég megborult volna. Senki nem gondolja komolyan, hogy a kimutatható jövedelmekbõl el lehet létezni ott, a semmi peremén. Ezért szeretjük mi a röfiket is – még ha nem is kérdezzük meg õket, akarják e feláldozni magukat a civil kurázsi oltárán.