Háromféle vészhelyzet létezik a levegõben, az elsõ számúnál kevesebb, mint öt perc van a leszállásig, a másodiknál 5 és 20 perc közötti az idõintervallum, a harmadik, amikor valami más okból, például egy kismama rosszulléte vagy valamilyen technikai probléma miatt kell megszakítani a repülést és a legközelebbi reptéren landolni. Ez utóbbinál a legegyszerûbb a dolgunk, ilyenkor ugyanis van idõnk és lehetõségünk elmagyarázni az utasoknak, hogy miért kell hamarabb leszállni, hol érünk földet, mi fog történni ott – magyarázta portálunknak egy nemzetközi fapados légitársaság utaskísérõje. A neve elhallgatását kérõ debreceni származású nõtõl megtudtuk, a második esetben nagyon fontos, hogy az utasokat megnyugtassák és felkészítsék a landolásra. – Mindenkinek megnézzük a biztonsági övét, ellenõrizzük, hogy le vannak-e zárva a felsõ poggyásztartó rekeszek, megmutatjuk még egyszer, hol találják a mentõmellényt, honnan jön le az oxigénmaszk, hol vannak az elsõsegély ládák stb.
Aki a kijáratnál ül

A legnagyobb felelõssége a kijáratoknál ülõknek van. Ilyenkor nekik külön is elmondjuk, hogy ha velünk valami történne, akkor hogyan tudják kinyitni az ajtót, vízre landolás után hogyan tudják beüzemelni a felfújható csúszdát stb. A középsõ ajtónál ülõket pedig még a felszállás elõtt tájékoztatjuk, hiszen az elsõ és utolsó ajtóknál mi ott vagyunk, de van olyan eset, hogy középre nem tudunk eljutni, hogy kinyissuk az ajtót. Amikor elmondjuk, hogy milyen eshetõségre kell felkészülnie, s mit kell majd tennie, elõfordul, hogy az utas azt mondja, nem szeretné vállalni a feladatot, ilyenkor biztosítanunk kell neki másik ülést – folytatta az egy éve stewardessként dolgozó hölgy, majd rátért a Germanwings légi katasztrófájához leginkább hasonlító, legrövidebb idõintervallum teendõinek taglalására.
Fejeket a térdek közé!

– Amikor kevesebb, mint öt perc van a földet érésre (azaz zuhan a gép), nem sok idõnk van az utasoknak elmagyarázni a dolgokat. Gyorsan ellenõrizzük a biztonsági öveiket, megmutatjuk hogyan tudják szorosra húzni és megkérünk mindenkit, hogy hajtsa a fejét a térdei közé, aztán nekünk is le kell ülnünk, hogy landolás után rendelkezésre álljunk és segítsük az utasokat – mondta, hozzátéve: minderre a fapados légitársaságok stewardesseit intenzív hathetes, heti hét napos kurzuson készítik fel, pszichológiai kiképzést azonban nem kapnak, hogyan nyugtassák meg az utasokat.

– Minden légiutas-kísérõt kétszer is vizsgálnak pszichológusok és orvosok, hogy alkalmasak-e lelkileg és fizikailag a munkára. Ennek ellenére nem hiszem, hogy mindenki képes megnyugtatni az utasokat, mivel már 18 éves kortól lehet valakibõl stewardess… – jegyezte meg.
6 perc alatt 32 ezer láb

– Néhány éve egy görög járaton elõfordult, hogy az oxigénmaszkok nem „estek le”, annak ellenére, hogy a gépben rohamosan csökkent az oxigén szintje és a légnyomás. Erre is fel vagyunk készülve. Ha például azt érzem, hogy fáj a fejem és egyre nehezebben, lassabban gondolkodom, a mellettem lévõ társam is ezt tapasztalja, s esetleg az utasok közül megkérdezett ember is, akkor tudom, hogy ez a probléma, s akár egy hullámcsat segítségével is ki tudom nyitni az oxigénmaszkomat (ami ilyen esetekben normálisan automatikusan megjelenik), amivel egy idõben a többi is kinyílik, a pilótának pedig van 6-7 perce (ennyi idõre elég a gépen lévõ oxigén) arra, hogy az átlag 38 ezer láb (kb. 11,5 kilométer) magasságból a gépet 6 ezer láb (1,8 kilométer) magasságba hozza, mert ott már megfelelõ a nyomás és az oxigénszint. Azt azonban tudni kell, hogy vész esetén 5 perc is elég, hogy 38 ezer lábról biztonságosan landoljunk – magyarázta, hozzátéve: ilyenkor amennyire csak tehetik informálják az utasokat, igyekeznek megnyugtatni õket.

Megjegyezte, három ülésenként négy maszk van, s a mosdóban is kettõ, hiszen nem lehet tudni, hogy épp nem utazik e kisbaba valakinek az ölében (neki nem kell külön széket foglalni), vagy épp nem pelenkázza-e gyermekét egy anya a vécében. Földet érés után ezért is ellenõrzik rögtön a mosdót, utána pedig az utasokat, hogy jól vannak-e.
Ha félnek a repüléstõl

– Vannak esetek, amikor az utas akkor is „pánikol”, ha nincs rá oka. Ilyenkor kapkodja a levegõt, felmegy a pulzusa és általában oxigénért kiált. Hiba lenne azonban azt adni neki, mert már így is túl sok jutott a szervezetébe. Ilyenkor meg kell próbálni megnyugtatni, ha már felnõtt, akkor akár italt adni neki, de velem az is elõfordult, hogy egy nõnek odaadtam az oxigén palackot, de nem nyitottam ki, amit õ persze nem tudott és a puszta gondolattól, hogy „kap levegõt”, megnyugodott. Az utasok általában nem szoktak szólni, hogy félnek a repüléstõl, de mi észrevesszük, hiszen remeg, sápad, izzad. Ilyenkor odamegyünk, igyekszünk beszélni vele, megnyugtatni, elterelni a figyelmét. Sokszor az is elég, hogy tudja, figyelünk rá – hallhattuk a Debrecenbõl elszármazott légi-kísérõtõl.
A Germanwings tragédiája

– Nem értem mi történhetett a Germanwings járatán. A BBC szerint 8 perc alatt érték el 38 ezer lábról a talajt, így tudniuk kellett, hogy mi történik, nem csak „zuhantak”. A pilótának látnia kellett, hogy az Alpok felett repül, hogy ott nem tud landolni. Egyelõre nem tudni azt sem, hogy lejöttek-e az oxigénmaszkok. Ha igen, akkor elképzelhetõ, hogy a nyomáskülönbség kiegyenlítése miatt ereszkedett egyre lentebb a gép, mert kilyukadt a géptest, vagy kitört egy ablak. Miért nem kért segítséget? Érthetetlen – mondta a március 24-én történt tragédiáról.