Nem is itt él, ennyi földje volt, ennyi földje van, csak a támogatásra hajt, nekik a megélhetésük múlik rajta – élezõdik a helyzet a váncsodi és mezõpeterdi földbérleti pályázatok visszássága miatt a két érintett településen. Kedden újra ott jártunk, megpróbáltunk több tulajdonossal is beszélni.

„Vörösek, mint a fõd”

A traktorok már javában ekézik a csapadékhiány miatt száraz földeket, cserébe kevés helyen látni legelõ állatokat. Rezes Gáborral, a föld nélkül maradt gazdák szószólójával Váncsod és Mezõpeterd között állunk meg egy erõsen elhanyagolt tarlón. „Nézzék meg, hogy felverte a gaz ezt a részt, minden tele van csattanó maszlaggal, amely egy igen nehezen kiirtható gyom” – mutat a kórókra, miközben Lajos bácsi felé igyekszünk, aki a környékbeli hodály birkáit legelteti. A széles karimájú kalapja árnyékában botjára támaszkodó juhász, s mellette ugrándozó kutyája a mai napon hozta ki elõször az állatokat – igaz, nem saját legelõre. „Szerintem ezek most azt csinálják, amit Bajnai a Hajdú-Béttel.

Kinyírták a libákat az országból, most kinyírják a birkákat. Azok az emberek, akik most akarnak feltörni, és nem volt eddig egy darab jószáguk se, azoknak ezut’ se lesz” – magyarázza, miközben megérkezik az út túlfelén élõ, hoppon maradt gazda is. Zsebre dugott kézzel jegyzi meg, mélységesen csalódott, s bólogat, mikor Rezes azt mondja, a helyi országgyûlési képviselõk semmit nem tettek az õ érdekükben, le sem ültek velük tárgyalni.

„Majd jönnek választás elõtt két héttel, hogy tapsoljunk nekik. Az a legviccesebb, hogy hiába jobboldali a kormány, kilencven százalékban baloldali emberek kaptak földet, akik olyan vörösek, mint a fõd” – tör ki dühödten a keserv a neve elhallgatását kérõ gazdából.
„Szóltak, menjek le a legelõrõl…”

Ezt követõen a Mezõpeterd határában legeltetõ Buj Gyulához megyünk – megdöbbenünk, a közelmúltban épült, fõút menti kerékpárút helyenként milyen rossz állapotban van, a vízelvezetõ ároknak gyakorlatilag annyi a haszna, hogy a közvetlenül belehulló esõ nem folyjon máshová. A birkák viszont ennél jobb kondícióban vannak, a gazda elárulja, pár napja már kihajtja õket az egykoron még saját területére. „Járt már itt az új tulaj, egy falusi fiatalember, és készített pár fényképet, meg aztán kijöttek a rendõrök is, akik szóltak, menjek le a legelõrõl” – vallja be az 1973 óta állattartással foglalkozó, halk szavú, de mosolygós férfi, akinek jelenleg ötszáz birkája van. „Nem zavar engem, hogy mások is nyertek földet, de minket is hagyhatnának élni: egy kis legelõ kéne, hogy a juhoknak legyen megélhetés. A tsz-idõkben, mikor 300 ezret kellett fizetni a földért, a kutyát nem érdekelte mindez, mióta jár érte támogatás, azóta megy a harc” – fogalmaz, miközben bozontos kutyája játékosan szaladgál körülöttünk, a birkák pedig az egészbõl mit sem értve erõsítgetik rágóizmaikat.

„Nyugdíj-kiegészítés, nem harácsolás”

Ismét visszaautózunk Váncsodra, hogy ezúttal olyanokat is megszólaltassunk, akiknek sikerült nyerniük a földpályázaton. A Váncsodi Tehéntartó Gazdák Polgárjogi Társaság tagjai a kultúrházban várnak minket, ahol beülünk velük egy erõsen trágyaszagú helyiségbe – így autentikus, az épület mögötti istállóban ugyanis ott „sziesztázik” néhány tehén.

„Olyanok nyertek a pályázatokon, illetve olyanok panaszkodnak, akik nem itt élnek – mi viszont itt lakunk” – fogalmaz Gombos Lászlóné, utalva ezzel arra, hogy sem a nyertes Budai család tagjai, sem pedig Rezes Gáborék nem helyi lakosok. Kiemelik, abban Rezeséknek igazuk van, hogy Budaiéknak eleddig semmi közük sem volt az állattartáshoz. Azt viszont meglepve vették tudomásul, hogy Rezes fia, Gergely (aki bár ide van bejelentkezve, Berettyóújfaluban él, míg apja Debrecenben) beperelte õket: szerintük azért, mert nem tetszik neki, hogy kilenc szegény gazda elnyerte elõle azt, ami addig is közös, váncsodi terület volt. Tudomásuk szerint Rezes Gergely egy-egy földre több pályázatot is beadott (õ, a felesége, illetve Buj Gyula révén) hogy biztosra menjen. „Ez a nyolcvannégy hektárnyi föld, amelyet mi így kilencen megnyertünk, évtizedek óta a község legelõje, mindig is együtt tartottuk rajta az állatainkat” – mondja Bodnár Sándor, a többiek pedig bõszen helyeselnek, és jelzik, számukra mindez abszolút a megélhetést, a kis nyugdíjuk kiegészítését jelenti, nem pedig harácsolást.

Nem egyértelmû tehát, hogy kinek is van tulajdonképpen igaza ebben a történetben. Látható, hogy valaki nem mond igazat, csak a maga igazát tartja valósnak. Emellett viszont az is érzõdik, hogy itt is az bizonyosodott be, ami már annyiszor: olyan emberk hoztak döntést, akik jó eséllyel még életükben nem jártak a Hortobágyon, és emiatt talán a délibábokat is földnek gondolták, ahol a szakavatott gazdák majd megoldják a problémáikat.