Ezt látva bizonyos kettõsség él bennem az ilyen adakozásról. Magam is egy kisebb egyesület elnökeként, tudom, érzem, minden fillérre szükség van a szervezet életben tartásához. Illetve rengeteg az a nemes cél, melyet „csak” civil keretek között lehet megoldani. Hisz sokszor éppen arra nem jut a „nagykalapból”, amire a legjobban kellene, pl. egészségmegõrzés, rászorulók támogatása stb… Egyfajta hiányt pótolnak ezek a közösségek. S ebben nagy szerepe van (hála nekik) az idõt, energiát nem kímélõ vezetõiknek. Hatalmas elõny, hogy õk és aktivistáik mindig ott vannak az emberek között. Bár lehetõségeik határosak, minden követ megmozgatnak, hogy pénzhez jussanak.

Ami viszont a lelkem hátsó zugában fel-felsejlik, léteznek olyan „monumentális” szervezetek, melyek sokszor hangzatos szlogenekkel, küldetéstudatuk hangsúlyozásával próbálják rávenni az adózót a felajánlásra. Kinek ne esne meg a szíve, ha arról hall: szegénység, beteg gyerekek, katasztrófák áldozatai, gazdátlan állatok, kizsákmányolt természet… De itt – talán éppen a nagyság miatt – valahogy minden olyan megfoghatatlanná, követhetetlenné válik. (S néhány rossz példa erre még rá is segít.) Mindezek ellenére mégis úgy vélem, adjunk (amíg adhatunk) azoknak, akik a szívünkhöz a legközelebb állnak, hisz az a pénz egyébként is „elvész”! S nem tudhatjuk, mikor szorulunk mi is támogatásra.