"Tudják a rendõrök is, hogy errõl a vonatról senkinek nem kell leszállnia, ezért vannak csak ketten" - mondja Kómár-Külüs Ágnes, a menekülteket segítõ ceglédi civilek vezetõje az alföldi kisváros vasútállomásán. Éva, a közeli Szolnokról érkezett segítõ körbenéz, majd kérdõn Ágnesre mered, ugyanis egy darab rendõrt sem lát. Ágnes a vasútállomás épületének sarka felé bök állával, ahol valóban ott téblábol két egyenruhás. Délután hat óra van, 18.13-kor pedig érkezik majd egy vonat Szegedrõl. Az ottani önkéntesek a Facebookon üzenték meg, hogy nagyjából ötven migráns van az utolsó kocsiban, de a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal a bicskei befogadóállomásra irányította õket, így haladnak tovább Budapest felé. Ha Debrecenbe mennének, át kellene szállniuk Cegléden.

A migránsok örülnek

Mire begördül a szegedi vonat, a peronon két vasútõr is megjelenik. Egyikük nem köszön, a másik pedig mintha azon ironizálna, hogy mennyi mindent kapnak ezek a menekültek, õ el sem hiszi, milyen jó dolguk van. Az érkezõ szerelvény leghátsó kocsija valóban tele van migránsokkal. A két apró termetû nõ felkap egy-egy karton ásványvizet, néhány péksüteményt, és az ablakban álló férfiak felé nyújtja. Õk pár másodpercig értetlenül nézik a jelenetet, majd rájönnek, hogy adományt kapnak. Elveszik az élelmiszert, a vonat ezután szinte azonnal el is indul. A férfiak széles mosollyal integetnek az ablakban, láthatóan örülnek annak, hogy a szegedi önkéntesek után valakik ismét segítettek nekik.

A ceglédi vasútállomáson dolgozó menekültsegítõ önkéntesek.

Fotó: L. Nagy Gábor / Origo

“Most akkor hoznunk kell még vizet” - jelenti ki Ágnes, és mivel csak hárman vagyunk, abban maradunk, hogy én segítek majd cipekedni, Éva marad a peronon. Örülök a lehetõségnek, lesz pár percünk beszélgetni Ágnessel.

Tisztázni akarom vele, hogy ha egy hónappal ezelõtt még arról írt a Facebookon, hogy a menekültekkel vigyázni kell, mert betegségeket, például leprát terjeszthetnek, miért segít most nekik? 

Egy kávé mellett korábban már elmesélte a történetet, de annyira hihetetlenül hangzik, hogy hallani akarom még egyszer.

Sorsfordító fényképek

“Valóban írtam ilyeneket, nem is olyan régen. Az ember könnyen a gyûlöletpropaganda hatása alá kerül" - mondja. Rákérdezek, hogy a kormány plakátjaira gondol-e, de azt mondja, hogy az a kampány igazából fel sem tûnt neki, nem érdekelte az ügy. A nemzeti konzultációs kérdõívet sem töltötte ki. "A Facebookon megosztott cikkeket, információkat, véleményeket olvasgattam, és elkezdtem félni attól, hogy tényleg bajba kerülhetek én is. Az sem segített, hogy a nagy menekülthullám elõtt nem sokkal a munkám miatt Ásotthalmon jártam, és nagyon kedvesnek, csendesnek ismertem meg a falut. Aztán láttam a képeket, hogy fürtökben ülnek az idegenek az erdõ szélén, és arra gondoltam, hogy vége annak a nyugalomnak, amit én ott megtapasztaltam. Mérges voltam emiatt.” (Ágnesnek masszõrtanfolyamokat szervezõ cége van, Ásotthalmon is képzést tartott.)

Arról, hogy Ceglédre is megérkezett a hullám, egy ismerõsétõl értesült. “Látta, hogy miket írok a Cegléddel foglalkozó internetes fórumokon, szólt, hogy menjek ki vele, nézzük meg együtt, mi a helyzet.Arra gondoltam, sokkal hitelesebben tudom majd kifejteni a véleményemet, ha a saját szememmel látom, kik ezek az emberek.Kicsit beszélek angolul, készültem, hogy megkérdezem tõlük, kik õk, honnan jöttek, és mit akarnak itt. Azt nem hittem, hogy segítségre szorulnak."

Így is történt, szóba elegyedett a menekültekkel. Õk készségesen válaszoltak a kérdéseire.Elõvették a mobiltelefonjaikat, megmutatták a házaik romjait, ahol korábban éltek Szíriában.Az egyik férfi mutatott egy képet, amin a gyerekeivel egy sírt áll körül. Ott feküdt a felesége. Mutattak képeket halott gyerekekrõl is. Borzasztó dolgokat láttam a fényképeken. Nagyon megsajnáltam õket.”

Kómár-Külüs Ágnes, a ceglédi vasútállomáson dolgozó menekültsegítõ önkéntesek vezetõje.

Fotó:Nagy Gábor / Origo

A következõ napokban már vizet vitt az állomásra. Megkereste a két helyi albán péket, akiktõl olyan ételeket kért és kapott, amiket muszlim vallásúak is fogyaszthatnak.Bõ egy hónapja pedig mindennap délután a négyes vágány mellett várja a vonatokat, általában két-három társával együtt.Felvette a kapcsolatot a migránsokat segítõ szegedi és budapesti csoportokkal is. Legutóbb a Facebookon kért segítséget, mert egyre nehezebben tudják megszervezni a jelenlétet az állomáson.

Õ is jöttment

Közben megérkezünk a város hajléktalanszállójához, itt kapnak vizet az önkéntesek. Hat kartonnal szeretnénk vinni, kellene még egy férfi a cipekedéshez. A szociális munkás felteszi a kérdést az étkezõben, hogy ki akar segíteni. Három hajléktalan áll fel vacsorája - szalonna, kenyér - mellõl, és indul el a raktár felé.

Cegléd egy zárt közösség, hét éve élek itt, de még magam sem tudtam beilleszkedni teljesen” 

- mondja Ágnes, miután a hajléktalanok segítségével bepakoltuk a vizet, és elindultunk vissza az állomásra. Elmeséli azt is, hogyan került a városba. "Családon belüli erõszak áldozata vagyok. Elõször a lelki terrort tapasztaltam meg. Nekem szerencsém volt, csak egyszer bántalmaztak, és utána azonnal véget is vetettem a házasságomnak. Ide költöztem. Hamar megtudtam, hogy jöttment vagyok, ezt a kifejezést ebben a városban pedig komolyan veszik."

Mikor felvetem, hogy a migránsokkal kapcsolatos véleménye szerintem azért is változott meg egy pillanat alatt, mert erõs túlzással, de õ maga is menekültnek számít Cegléden, tiltakozik. "A házasságomat, az ott szerzett sebeket magam mögött hagytam. Lezártam azt a szakaszát az életemnek, nem befolyásolják a cselekedeteimet a rossz emlékeim."

Van, aki nem hisz neki

Kérdezem, hogy a városban mit szólnak a pálfordulásához. “Azokkal a barátaimmal, akik egyetértenek korábbi megjegyzéseimmel, nem igazán beszélgetünk újabban a menekültekrõl. Néha elmondják, hogy nem értik, miért segítek. Akik korábban támadtak a véleményem miatt, két táborra oszlanak.Vannak, aki elfogadják, hogy ilyen rövid idõ alatt megváltozhatott a véleményem,  és vannak, akik  továbbra is azt mondják rólam, hogy jobbikos náci vagyok”.

Visszakérdezek, hogy így van-e. Azt mondja, õt nem érdekli a politika. “A legutóbbi választáson bementem a fülkébe, de nem tudtam senki mellé odatenni az ikszet, üresen dobtam be a szavazólapot az urnába. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem vagyok náci. Legutóbb pont azért panaszkodtam a város alpolgármesterének levélben, mert egy-két vasútõr miatt néha úgy érzem magam az állomáson, mintha egy második világháborús filmben szerepelnék."

Ágnes elmeséli, hogy néhány napja debreceni papírokkal rendelkezõ migránsok egy nagyobb csoportja szállt le Cegléden. A menekültek inkább Budapest felé akartak menni, de vonatjegy nélkül ezt nem tehették meg. Elindultak az állomás épülete felé jegyet vásárolni, mire a vasútõrök rendõri segítséggel rávették õket, hogy szálljanak fel a debreceni vonatra. Az egyik vasútõr akkor Ágnes elmondása szerint azt mondta, hogy "golyót beléjük". Ezután írt levelet az alpolgármesternek, a történetet pedig megírta egy helyi lapnak, a Ceglédi Panorámának is.

Elmondja azt is, hogy külön segítõcsoportot szerveznek azok a civilek, akik számára õ nem szimpatikus. 

Ez szerinte nem baj, mert a jövõben akár felváltva is tudnak majd tevékenykedni az állomáson, amivel végül is egymás válláról vehetnének le terheket.

Az utolsó vonat

Egyébként azzal is vitatkozik, hogy pálforduláson esett volna át. "Nem jó, hogy itt vannak a menekültek. Ez a véleményem nem változott. Úgy látom, hogy õk is szívesebben lennének otthon, de úgy érzik, nem maradt más lehetõségük, mint elindulni Nyugatra. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége.Arra viszont rájöttem, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem lennének itt. Itt vannak, és saját érdekünk is, hogy segítsünk nekik, mert így megelõzhetjük a konfliktusokat.Ráadásul nem tudhatjuk, hogy némelyik diplomás menekülõ mire viszi késõbb - akár Európában, akár otthon, ha hazatérhet. Szerintem jó az, ha kellemes emlékeket õriznek meg rólunk.”

A ceglédi vasútállomáson átszálló migránsok néha fotózkodnak is a segítõkkel.

Forrás: Facebook

Közben befut az utolsó vonat, a nyolcvanból egy migráns sem száll le. A vízért két kézzel nyúlnak az ablakon át. Sokan vannak, tisztasági csomagokat most nem kapnak. “Figyelni kell arra is, hogy ne okozzunk konfliktust. Ha kevés van nálunk olyan értékes dolgokból, mint amilyen a fogkefe vagy a tusfürdõ, akkor azt inkább nem adjuk oda nekik, mert félõ, hogy összevesznek rajta, és kitör a balhé. A kora délutáni vonatokon még kevesebben vannak, elõfordul, hogy csak húszan, harmincan jönnek. Ami most megmaradt, kiosztjuk nekik holnap.”