A napokban egy beteg kisfiúért írtam cikket, tegnap pedig egy kétségbe esett asszonytól kaptam e-mailt, amiben elpanaszolta, hogy volt férje valóságos pokollá tette az életét. Elképesztõ dolgokat mûvel vele, és két fiával. Szegények már nem tudnak kihez fordulni, mert a hatóságok csak az idõt húzzák. Próbálok nekik segíteni a saját eszközeimmel, és tanácsaimmal. Mint ahogy számtalan embernek nyújtottam már támaszt a nyilvánosság erejével. Volt család, akik több hetes hiába való intézkedés után a cikkemnek köszönhették, hogy két nap alatt bekötötték hozzájuk az áramot. Akadt kislány, akit az írásom segített ingyen szemüveghez, mivel anyagi helyzetük nem engedte meg a szemüvegcserét. Csoportoknak, amatõr mûvészeknek hozott már az õket bemutató írásom újabb felkérését, elismerést, ismertséget.  És még sorolhatnám. Mert nagy hatalma van a nyilvánosságnak. Sokszor még ott is eredményeket ér el, ahol a törvényhozó szervek kudarcba fulladnak.

Örömmel tölt el, amikor egy olvasó személyesen, telefonon vagy levélben megköszön valamit, amirõl én már el is feledkeztem. Ilyenkor úgy érzem, ezekért az emberekért érdemes tenni, érdemes írni. Õk azok, akik elfeledtetik velem azt, amikor mások belekötnek egy-egy cikkbe, megkérdõjelezik a valódi szándékot. És persze teszem tovább a dolgom, hiszen ez hivatás. Nem lehet, nem érdemes másképp csinálni, csak szívvel, lélekkel.

S hogy azt kapom-e, amit adok? ...Igen, igen, igen. Többnyire nem attól, akin én segítettem, de mások máshol,egy másik élethelyzetben nekem is segítenek, ha bajba jutok. Elég csak visszagondolnom arra, amikor januárban súlyos beteg volt a lányom. Nagyon sokan álltak mellénk a nehéz helyzetben, és nem gyõztünk csodálkozni, hány embertõl kaptunk segítséget. Vallom tehát, hogy megéri jót tenni.