Sok idõs embertõl hallottam, hogy háború idején az idegen országban fogságba esett katona üzenetét évek múlva vitte el családjához szerencsésen hazaérkezõ társa. Pedig hosszú, gyötrelmes úton ért otthonába maga az üzenetvivõ is, még sem feledte, hogy bajtársáról csak általa értesülnek szerettei. Elment hát megkeresni a bizonyos családot, akár másik faluba is, habár a közlekedés korántsem volt olyan egyszerû, mint napjainkban. De az adott szó kötelezte. �Hány nõ várakozott évekig szerelmére, férjére. Nem volt telefon, a posta is bizonytalanul mûködött, csak az érzéseikre támaszkodhattak. De vártak, várakoztak türelmesen, hiszen megfogadták. �Hány árván maradt gyermekrõl gondoskodtak családtagok, barátok, mert egykor ígéretet tettek erre a halálos ágyon fekvõnek. Ez alól pedig nem lehetett kitérni semmilyen körülmény között. A belsõ hang nem engedett ellenvetést.

Soha nem felejtem el egyik barátom nagymamájának történetét. Szerelme nem vehette el õt feleségül, mert szegénylány volt, s a módosabb fiú szülei ellenezték a házasságot. Mégsem keresett egyikõjük sem mást. Megfogadták, ha kell, bármeddig várnak egymásra. Tíz kerek esztendõ telt el fiatalságukból, amikor a legény édesanyja meghalt. Akkor megkeresték egymást, összeházasodtak és nagy, összetartó családot alapítottak. A várakozás évtizede alatt egyikõjük sem gondolta meg magát.

Bizony, ma mindent írásba kell adni. Átvételi, adás-vételi, bérleti, sõt házassági szerzõdések születnek, hiszen a kimondott szó elszáll a felhõk fölé, és alig akad ember, akinek emiatt lelkifurdalása lenne. Elfelejtjük átadni a félórája ránk bízott üzeneteket, s nyafogunk, hogy milyen nehéz eltartani egy, két, maximum három gyerekünket. Nem hogy még a máséról is gondoskodjunk! No, és megnézném, hogy hány fiatal várna egymásra tíz évet teljes bizalommal, pusztán az egymásnak adott szó erejében bízva.

Úgy tûnik, mára értékét vesztette a becsületszó, a fogadalom és a bizalom is. És eltûntek azok az emberek is, akiknek mindez annyira fontos volt.