Az NB II-es bajnokság megnyerése után újoncként a cél az elsõ osztályban való maradás, a kiesés elkerülése volt. Az elõzetes elvárásokat messze felülmúlta a csapat, sõt mindössze egy ponton és két másodpercen múlott, hogy most ne a legjobb négy között, a felsõházban küzdjön az MVFC nõi szakasza is.

Nagyon jó eredménynek tartom azt, amit az elsõ évben elértünk az NB I-ben, az alsóházi rájátszásban eddig minden meccset megnyertünk. Veretlenül szeretnénk zárni, bár ezeken a meccseken már a jövõre építkezve gyakorlunk különféle taktikai elemeket is, ami nem biztos, hogy az adott mérkõzéseken a gólok számát növeli, de mint mondtam, nem is ez a célunk, hanem a gyakorlás - s már a következõ bajnokságra való készülés.

Az elején kicsit nehéz volt felvenni a bajnokság ritmusát, hisz’ gyorsabb, mint amit az NB II. Teljesen más a mérkõzések lebonyolítása is, míg a másodosztályban két-három meccset játszottunk egy napon  futóórával, most - mint a fiúknál - egy mérkõzés van álló órával és jóval nagyobb irammal. Az ellenfeleink között sokkal több az ügyes, technikás játékos az élvonalban, s az elsõ négy helyezett csapat tele van válogatott játékosokkal. A földrajzi távolságok is nagyobbak, a hosszú utazások elég megterhelõek, sokszor több száz kilométert utazunk egy-egy mérkõzésre.

Igen, jól tudod, a nõi futsal többnyire teljesen amatõr szinten mûködik hazánkban. Nálunk munka és tanulás, család mellett csinálja mindenki, semmilyen ellenszolgáltatást nem kap érte. Nekünk általában heti 2-3 edzésünk van, s szinte 100%-os az edzéslátogatottság, pedig a csapat nagy része több órát utazik egy edzésért - plusz akkor még ott vannak a hosszú hétvégi utazások. Mindenki a játék szeretete, a „futballõrület" miatt csinálja, mond le sok dologról ezért. Tudjuk, mennyi lemondással jár a sok utazás, a fiatalok lemondanak a bulikról, gyakran ezért hiányoznak a családi rendezvényekrõl - a barátok-barátnõk háttérbe szorulnak, s így mi még jobban becsüljük egymást.

Sajnos nagyon rossz idõpontban vannak a mérkõzéseink, általában szombat délelõtt, ami nem a legkedvezõbb, de mivel a nõi futsal amatõr sportág, mindenki dolgozik, tanul hétközben, így hétvégén a csapatok kérése általában ez az idõpont, hogy mindenki idõben hazaérjen és tudjon pihenni. Jövõre szeretnénk néhány mérkõzést más idõpontban játszani azért, hogy még több nézõ jöjjön a meccseinkre – nagyon sokat jelent a szurkolás!

Az éves költségvetésünk tényleg elég szûkös, s ebben szinte csak az utazások vannak benne, hiszen nincs sem fizetés, sem meccspénz, sõt a hosszú utazások, egész napos elfoglaltságot igénylõ mérkõzések során az étkezést is a játékosok saját maguk, önerõbõl oldják meg. Nagyon köszönjük Mezei  József támogatását, ha õ nem lenne, nem tudnánk elindulni a bajnokságban; s emellett a városi önkormányzatnak is csak hálával tartozunk.

A csapategység kiváló, nincsenek klikkek, megbeszéljük a dolgokat, mindenki teljes értékû tag; ha baj van, próbáljuk segíteni egymást a magánéletben is. Nagyon fontosnak tartjuk a csapategységet, így különféle dolgokkal szeretnénk még erõsebbé fonni a köteléket a játékosok között - például az utolsó idegenbeli mérkõzés után csapatösszetartó tréning volt Püspökladányban. Kiválóan sikerült, a társaság a különféle játékoknak és beszélgetéseknek köszönhetõen még jobban összerázódott. A bajnokság végével sem engedjük el egymás kezét, már most számos közös program szerepel a terveinkben.

Berettyóújfaluban 1975-ben alakult meg az elsõ nõi csapat, az akkori ÁFÉSZ néven. Én is ebben a csapatban kezdtem el játszani, éppen idén lesz 25 éve. Hiába az eltelt immár negyed évszázad, még ma is pontosan emlékszem az elsõ mérkõzésemre. Tiszafüreden volt egy ÁFÉSZ-torna, édesapámmal együtt mentünk, õ már a férfiak csapatában játszott, én pedig akkor debütáltam a nõi csapatban.  Késõbb a bátyám is játszott apu csapatában, anyu pedig szurkolt értünk otthon, majd várt minket finom étellel. A foci nálunk "családi vállalkozásnak" számított, s minden a fociról szólt mindig – ahogy most is…Ezt szeretném majd én is továbbadni.

A berettyóújfalui nõi futballcsapattal az elmúlt 25 év alatt számos kupa- és tornagyõzelmet értünk el belföldön és külföldön egyaránt. Olaszország különbözõ városaiban jártunk, voltunk Szardínia szigetén is, a versenyekrõl mindig dobogós helyezésekkel tértünk haza. A futsal „elõkapuja”volt a nõi csapatok számára 1999-ben kiírt országos bajnokság, melyet - akkor még - Bihari Nõi Futball Klub néven szerepelve mi nyertünk meg. Ez kettõs emlék számomra, ez volt a végletek éve – országos bajnokok lettünk, gólkirály voltam, de a sors kegyetlen fintora, hogy éppen akkor veszítettük el édesanyánkat is. A „sport-sors” talán ezzel akart némi vigaszt nyújtani a maga módján…

Korábban nagyon amatõr módon mûködött a csapatunk, az igazi áttörést az hozta a berettyóújfalui nõi futball életében, amikor Mezei József "megörökölte", és MVFC néven felkarolta, elindította a csapatot az NB II-es bajnokságban. Innentõl kezdve már sokkal profibb módon mûködtek az edzések. Én is egy teljesen más világba csöppentem. Mondanom sem kell, hogy sokkal jobban tetszik és közelebb áll hozzám ez a profibb szemlélet és mentalistás, mint amit addig tapasztaltam. Örülök, hogy sok régi csapattársammal ellentétben - akik idõközben abbahagyták a sportágat - én még megtapasztalhattam ezt az érzést. Ez is bizonyíték arra, hogy a sport valamilyen formában meghálálja a kitartásunkat. A „régiek” közül már csak én vagyok, kicserélõdött az egész csapat, de ezt nem bánom, sõt nagyon örülök neki, hogy a mostani gárdában már csak olyan játékosok vannak, akik alázattal és hittel csinálják azt, amit csinálnak. A nehéz helyzetekben sem nyafognak, hanem összeszorított fogakkal teszik a dolgukat!

Nagyon jól látod, a férfi futsalosokkal nagyon jó a kapcsolatunk, rengeteget köszönhetünk nekik. Egyrészt lélektanilag, hiszen nagyon jó példa áll elõttünk, õk is lentrõl kezdték, s óriási munkával érték el sikereket. Mindenben segítenek nekünk, amire megkérjük õket. Amikor anyagi nehézségekkel küzdöttünk, akkor felajánlották a bajnoki és válogatott mezeiket; ezeket elárvereztük, a bevételekbõl pedig befejeztük a bajnokságot. Trencsényi János csapatkapitány vezényletével mindenben segítenek, bármikor kérhetünk tõlük tanácsot vagy bármilyen jellegû segítséget. Több meccsünkön is ott szurkoltak a lelátón a fiúk, valamint minden alkalommal gratulálnak, sok sikert kívánnak. Óriási segítség számunkra, hogy vannak - büszkék vagyunk, felnézünk rájuk!

Mint minden fontosat az életemben, így Boriszt (Pallai beceneve – a szerk.) is a focinak köszönhetem. Öt éve élünk együtt. Az is jó, hogy õ az edzõm, hiszen nem biztos, hogy más férfi megértené, miért foglalkozom ennyit a focival. Ezt igazán csak az tudja megérteni, aki szintén benne van, aki ugyanolyan fociõrült. Természetesen sokat beszélünk otthon is a fociról - de azért csak egészséges mértékben, tartunk focimentes idõszakokat is, bár egy idõ után megint a focinál kötünk ki. Az edzéseken és a meccseken próbáljuk különválasztani a focit és a magánéletet. A sportcsarnokba belépve már én is úgy tekintek rá, mint az edzõmre, s nem úgy, mint a páromra.

Valahogy jön magától, a pályán, az edzéseken, a meccseken más a közeg, ott edzõ és játékos vagyunk, ott neki is csak Füge vagyok – ugyanolyan játékos, mint a többiek. Én sem tudom elõre, hogy mi lesz edzésen, ki fog kezdeni a mérkõzésen. Az értékelést is akkor hallom elõször, amikor a többiek. Ez így van jól, egyenlõ feltételekkel akarok indulni, sõt inkább legyen velem még szigorúbb. A csapat körüli dolgokban természetesen elõny, hogy egy pár vagyunk, sokkal könnyebb így szervezni a csapat életét. Néha összekötõ kapocs is vagyok az edzõ és a csapat között – nekem talán könnyebb átérezni mindkét oldal helyzetét, problémáját.

Mint edzõt inkább szigorúnak  tartom - ami szerintem egy nõi csapatnál szükséges is. Semmiképpen sem engedékeny, de természetesen ha megérdemeljük és helye van a "lazaságnak", akkor azt is megkapjuk tõle. De a munka az elsõ! Az elmúlt 25 év során tíznél is több edzõm volt, de õ az elsõ igazi EDZÕ!

Mert az edzésekre való felkészülése, a profi hozzáállása, a futballban elért eredményei példaértékûek számunkra. Az évek alatt még két egyforma edzésben nem volt részünk, pedig a nõi csapatokhoz képest mi elég sokat edzünk. Minden edzés nagyon magas színvonalú és változatos. Õ is nagyon sokat tanult eddigi edzõitõl, például Kozma Mihálytól vagy Turzó Józseftõl. Mindannyian felnézünk rá, tudjuk, nélküle nem értük volna el az elmúlt évek eredményeit. Látva az eddigi munkáját és az elért sikereinket, a nõi futsalválogatott pályaedzõi posztjára is felkérték.

Hiszek benne, hogy a sport, a futball figyel ránk, és csak annak "ad", az lesz benne hosszú távon sikeres, aki a hétköznapi edzéseket és az életformáját is ennek rendeli alá. A futball próbálja "visszaadni" azt a sok lemondást, amit belefektetünk, s a nehéz idõszakban gyógyírként, legalább a mérkõzések idejére feledtetni az élet okozta fájdalmakat. Próbálja "meghálálni" a befektetett energiát, a magánéleti lemondást. A sport, a futball és az élet egyaránt ilyen, egyszer a mennyországban vagy, máskor pedig a szakadékban érzed magad, és onnan kell újra kimászni. Ehhez sok erõ és kitartás kell – a sport formálja a jellemünket, a legnehezebb idõszakban is támaszt tud nyújtani. Édesapám is focizott, a bátyám is, anyu kézilabdázott, szóval a labdával születtem. Mivel a bátyám kapus volt, így mi apuval rúgtunk neki kapura, minden hétvégén együtt edzett a család. Kipróbáltam más sportágat is, de a szívem mindig a fociért dobogott és dobog a mai napig. A focival az eddig éveket összegezve anyagilag eddig "mínuszban" vagyok, de annyit adott lelkileg és mentálisan, hogy abból egész életemben tudtam, tudok meríteni. Az biztos, hogy ennél csodálatosabb sportág nem létezik.

Sok csapatot szeretek, de kedvencem nincs. Akármilyen meccset nézek, az egyik csapatnak mindig szurkolok, semlegesként nem tudok végignézni egy meccset. Általában az esélytelenebb, a "gyengébb" csapatnak szurkolok, annak, amelyben jobban látom a küzdõszellemet – s amelyiket megtettem tippmixen! (nevet)

Sok kedvenc játékosom van, de kiemelni egyet nem akarok. Nem az aktuális sztárjátékosokat szeretem, hanem azokat, akik nincsenek annyira a rivaldafényben, de szívüket-lelküket kiteszik a pályára.

18 éve a polgármesteri hivatal igazgatási irodájában dolgozom.  A munkám sajnos nem sporttal és focival kapcsolatos, bár az irodában nagyon sok ügyfél és munkatárs gratulál a sportsikerekhez - ez nagyon jólesik, kizökkent a munka monotonitásból. Abban az értelemben nem nehéz összeegyeztetni a munkát focival, hogy az idõpontok nem ütik egymást, mert mi délután és este edzünk. Nehéz, hiszen munka után egybõl edzés, hétvégén pedig utazások, mérkõzések, így nem sok idõ jut a pihenésre.

Igen, a fociban és a magánéletben is Füge vagyok, az Andira alig hallgatok. A bátyámat, Füredi Zsoltit nevezték így el a csapattársai, s mivel én vagyok a testvére, így én lettem a nõi Füge. Ha edzõmeccset játszunk a bátyámékkal, akkor van néha egy kis kavarodás a sok „fügézés” miatt, de egyébként szeretem ezt a becenevet.

Természetesen a negyed évszázadnyi foci után már a visszavonulás gondolata is foglalkoztat… Minden évben azt mondom, hogy "ez az utolsó évem" aktív játékosként, de utána még mindig ráhúzok egy évet, szóval biztosat már magamnak sem merek mondani…

Nyugodt, boldog családi életet szeretnék. Elsõ a család, de a futball szeretetét mindenképpen szeretném majd továbbadni a gyermekemnek. Valamilyen formában pedig a visszavonulásom után is szeretnék részese lenni ennek a csodálatos sportágnak, a földkerekség legcsodálatosabb sportágának. Mert FUTBALL nélkül nem élet az élet.