Hétfõi hír szerint a Kereszténydemokrata Néppárt és az igazságügyi tárca illetékesei elkészítették a családi csõdvédelemrõl szóló jogszabály tervezetét. A részletekrõl továbbra is keveset lehet tudni, aminek következtében továbbra is leginkább találgatni lehet arról, mit is tartalmaz majd a jogszabály, amelyet a szokásos rohamtempóban, komolyabb egyeztetés és hatástanulmányok nélkül, még a tavaszi ülésszakon elfogadna a parlament.

Nem sétagalopp

A magáncsõd intézménye nem túl régi keletû megoldás: noha a fejlett nyugat-európai piacgazdaságokban ma már évente csaknem 400 ezer polgár számára jelent megoldást az intézmény az adósságspirálból való kilépésre, elõször, kevesebb mint 30 éve, Dánia vezette be 1984-ben a jogintézményt, majd a kilencvenes években Svédország, Ausztria, Németország, Hollandia és Belgium alkotta meg szabályozását. Régiónkban egyelõre csak Csehországban mûködik a rendszer − ott 2008-tól van lehetõsége a polgárnak elindítani a magáncsõdeljárást.

Az eljárások sok tekintetben különbözõek, ám az alapvetés állandó: a vállalati csõdeljáráshoz hasonlóan csak azt az adóst lehet a magáncsõddel megmenteni, akinek bevétele van, hiszen az eljárás célja az adósságok rendezése. Épp ezért számos fizetni képtelen, állását (bevételét) vesztett adós számára a magáncsõd nem jelenthet megoldást. Az intézmény arra ad lehetõséget, hogy megváltozott ütemezéssel idõvel úrrá legyünk fizetési nehézségeinken, adósságunkat pedig kiszámítható módon tudjuk rendezni. De ennek ára, komoly ára van − a magáncsõd ugyanis Nyugat-Európában messze nem egyenlõ az Egyesült Államokban bevett elsétálás jogával.

A legfejlettebb magáncsõdrendszerrel az Egyesült Királyságban találkozunk: ott már 750 fontnyi (270 ezer forintnyi) kifizetetlen tartozás esetén a magáncsõdöt megállapító tanács elé citálhat hitelezõnk, illetve indíthatjuk magunk is az eljárást. A tanács a magáncsõd kimondásával vagyonfelügyelõt nevez ki, aki felé az adós köteles pontosan beszámolni adósságairól, bevételeirõl és vagyontárgyairól. Az információk eltitkolása komoly szankciókkal jár. Az adósságkezelõ a vagyoni helyzet felmérése nyomán azonnali intézkedéseket tehet bizonyos vagyontárgyak − pl. lakás, autó − értékesítésére, hiszen az eljárás egyik legfontosabb eleme, hogy a kiindulópont tarthatatlanságát mérsékelni lehessen.

A magáncsõd mint fantasztikus megoldás mellett érvelõk rendszerint azt az apró tényt is elfelejtik közölni az intézmény bemutatása során, hogy a vagyonfelügyelõnek joga van az adós bankszámláinak befagyasztására, bankkártyájának elvételére és arra is, hogy maga állapítson meg egy keretet arra nézve, hogy az adósnak az eljárás ideje alatt milyen kiadásai lehetnek. Csak olyan vagyontárgyak vannak teljes biztonságban, amelyek a munkavégzéshez elengedhetetlenek, s bizony a vagyonfelügyelõ csak olyan szintû költést engedélyez a számláról, amely a létfenntartáshoz szükséges − például limitálva van az egy hónapban élelmiszerre fordítható keret is. Összességében tehát ilyen szintig terjed a saját döntés lehetõsége; még arra is jogosult (lehet) a vagyonfelügyelõ, hogy elõírja, az adós milyen munkát lásson el, vagy épp azt, hogy milyen tanfolyamra iratkozzon be azért, hogy munkát találjon.

Bûncselekményt kockáztat az, aki vagyonfelügyelõi engedély nélkül vesz fel újabb kölcsönöket, vagy például új céget alapít. A kialakult rendszerekben a hitelezõk és az üzleti partnerek hamar tudomást szereznek a folyó eljárásról, hiszen a magáncsõdeljárásban szereplõk adatbázisa nyilvános. A fentiek okán talán érthetõ, hogy − bár az indító szám nagynak tûnik − korántsem a legkedveltebb megoldás a lehetõséggel már bíró országokban a magáncsõd − Ausztriában évi 10 ezer körüli az elindult eljárások száma, noha a potenciális érintettek körét 150-200 ezerre becsülik. A magáncsõdök felfutásáért egyértelmûen a szigetország a "felelõs": ott 2011-ben 144 ezer magáncsõdeljárást jegyeztek fel.

Az adósságrendezési eljárások futamideje eltérõ − 12 hónaptól akár egy évtizedig is terjedhet, ám a legjellemzõbb, hogy az adósnak legalább 5 évig együtt kell mûködnie a vagyonkezelõvel, s ezen idõszak alatt bevételeinek jelentõs részét csak hitelei, tartozásai törlesztésére fordíthatja. Ami sokak számára a "mennyországot" jelenti, a fennmaradó adósság elengedése csak az adósságrendezési eljárás végén esedékes, s csak akkor, ha az addig eltelt idõszakban az adós maradéktalanul együttmûködõ volt.

Ingatlanértékesítési tilalom?

Magyarországon meglehetõsen érdekes módon a politika az, amely mintegy részlegesen vesz tudomást a magáncsõd intézményének gyakorlatáról és ekképp tovább táplálja azt a nézetet, amely szerint a magáncsõd "könnyû" megoldás lehet. Bár ismét hangsúlyozzuk, hogy a készülõ szabályozást még nem bocsátották szakmai vitára, ám a kiszivárgott hírek szerint a kisebbik kormánypárt javaslata ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is az adós birtokában maradjon az adott − hitelre vásárolt − ingatlan − noha sok esetben ez jelenti az egyetlen komoly vagyontárgyat.

A felmérések szerint ugyanakkor a lakás elvesztése, a kisebb lakásba vagy épp albérletbe költözés lehetõsége a leginkább elutasított megoldás a hiteladósok körében− politikailag tehát nem túl kellemes ennek felemlegetése. Sok vélemény szerint az ingatlan értékesíthetõségének korlátozását szolgálja az is, hogy a KDNP-javaslat nem magáncsõdrõl, hanem konzekvensen családi csõdrõl beszél, érzékeltetve azt, hogy ebben az esetben egy egész család feje fölül adnák el a tetõt.

Ki fizet lakbért?

Furcsának tûnik, de tény, ugyancsak kormánypárti oldalon érezhetõ annak szándéka is, hogy az adósságrendezés során valóban mobillá váljon az ingatlan. A Fidesz politikusai az elmúlt két hétben számos alkalommal tettek említést arról, fontosnak tartanák, hogy a devizahitelesek megsegítését célzó programokban az önkormányzatok mind komolyabb részt vállaljanak. Szakértõk szerint ez egyértelmûen arra utal, hogy a kormányzat komolyan mérlegeli, hogy az adósságspirálba került családok számára valamilyen lakáscsere-, illetve bérlakásprogramot indít, ahol a feladat koordinálása a helyhatóságok feladata lenne. Azonban − miként arról már írtunk − ennek a megoldásnak is komoly politikai kockázatai lehetnek.

Aligha véletlen, hogy a korábbi tervekkel ellentétben meghiúsulni látszik a Nemzeti Eszközkezelõ (NET) azon terve, hogy a számára felajánlott ingatlanokat − akár ingyenes vagyonátadással − idõvel a helyi önkormányzatok kapják meg, noha ésszerû lenne, ha az ingatlankezelést helyben oldanák meg. A problémát ez esetben is az jelenti, hogy a NET által felszámítható "lakbér" összegébõl nem lehet fenntartani az ingatlanokat, a lakásokat átvevõ települések épp ezért a bérleti díj piaci szintûre hozására kényszerülnének, amely természetesen rögtön támadási felület volna a politikai csatákban.

A helyhatóságok visszafogott érdeklõdését az is indokolja, hogy a NET rendszerébe került adósoknak a lakáshitel mellett sok esetben jelentõs köztartozásuk is van. E tekintetben pedig aligha lehet kérdéses, hogy a lakbér kifizetése hátrébb sorolódik majd, hiszen − borítékolhatóan − a politika aligha engedheti meg magának azt, hogy szalagcímek hirdessék, hogy egy korábban "megmentett" családot most az állam (önkormányzat) tesz utcára − még akkor is, ha teljességgel ésszerû lenne minden ilyen lépés a lakbérüket sem fizetõkkel szemben.

Fizetésimorál-rombolás

Azt az elmúlt hónapok eseményei is megmutatták, hogy a polgárok fizetési morálját komolyan alááshatja a politika − sokan sajnálatosnak tartják, hogy "kormányzati" oldalról mindeddig csak Szász Károly, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnöke nyilatkozta keményen, hogy minden adósnak tisztában kell lennie azzal, hogy a felvett kölcsönt (így vagy úgy, de) vissza kell fizetni. Egy tavaly tavaszi, az Index birtokába került nemzetgazdasági minisztériumi (NGM) álláspontot összegzõ tervezet szerint a szaktárca akkor még egyebek mellett azért nem támogatta a magáncsõd intézményét, mivel az adósok számára az intézmény bevezetése újból azt a látszatot keltené, hogy "megmentik" õket, amely a fizetési fegyelem további romlásához, a hitelek törlesztésének felfüggesztéséhez vezetne. Márpedig a nem fizetõ adósok arányának ismételt megugrása az egyre komolyabb prudenciális elõírások miatt a kockázati felár növekedéséhez, a hitelek drágulásához vezetne.

(Hasonló problémák jelentkeztek az elmúlt hetekben akkor, amikor a kormányzat és a bankok a 90 napnál régebben tartozók számára tervezett újabb megoldásról kezdtek el gondolkodni − számos, még fizetõ adós úgy vélekedett, hogy azzal járhat jól, ha felhagy a törlesztéssel. E tekintetben jókor jött a kormány, az MNB és a Magyar Bankszövetség minap indult kampánya, amely az árfolyamgát elõnyeire hívja fel az adósok figyelmét.)

A tavalyi NGM-anyag szerint a magáncsõd bevezetésére a jelenlegi, válsággal terhelt idõszak nem megfelelõ, normalizáltabb körülmények között volna létalap a bevezetésre - ez azóta aligha változott. A banki tapasztalatok egyértelmûsítik: a pénzintézetek fizetéskönnyítõ eljárásaira jelentkezett ügyfelek körében bõven 40-60 százalékos a már új feltételeket teljesíteni sem képes adósok aránya, jogos az a vélemény, amely szerint a több irányba is komoly tartozásokat felhalmozott adósok nem fogják tudni betartani a drákói feltételeket, és így − amíg a gazdaság nem indul el, nem nõ az érdemi foglalkoztatottság stb. − a magáncsõd az esetek döntõ részében csak a végrehajtás elhalasztását jelentené.

Szürkegazdaságban nem megoldás

A hazai magáncsõd bevezetésével kapcsolatban további, megkerülhetetlen kockázati tényezõ, hogy − szemben a nyugat-európai, de még a cseh viszonyokkal is − a "minimálbérre bejelentett ország" polgárai esetében meglehetõsen komoly feladat állna a vagyonfelügyelõk elõtt, hogy a tényleges bevételek alapján történjen az adósságrendezés. Miután a magáncsõd intézményének komoly engedményének − a futamidõ lejártát követõ lényegében teljes mentesülés − feltétele, hogy a magáncsõdben eltöltött idõszak alatt az adós a tartozása lehetõ legnagyobb részének letudására koncentráljon, meglehetõsen visszás, hogy az egyéb jövedelmek tekintetében a vagyonkezelõ lényegében csak az adós bemondására hagyatkozhat.

Addig, amíg a hazai jövedelmezési rendszer számottevõen nem fehéredik ki, egyetlen hitelezõ sem fog tapsolni a magáncsõd bevezetése miatt. Ennek oka ésszerû: a jövedelem-eltitkolásból sportot ûzõ társadalmunkban ezen hitelezõk számára ez az intézmény − fõleg ha az ingatlanértékesítést megnehezítik − lényegében egyenlõ a tartozás döntõ részének önkéntes leírásával. Arról pedig egyelõre nem hallani, hogy milyen garanciális elemeket terveznek az elõterjesztõk ennek a helyzetnek a kivédésére.