Gyermekkorom egyik legkedveltebb helye volt a nagymama kamrája. Sejtelmes félhomály, télen-nyáron kellemesen hûvös, illatorgiás hely volt. A polcokon katonás rendben sorakoztak a befõttek, lekvárok, savanyúságok. Az alsó polcon szakajtóban, konyharuhával lefedve pihent a liszt (ennek átszitálására jogot kapni annyit jelentett, hogy már nagylánynak tartanak). Alatta kosarakban krumpli, hagyma, tojás, alma. A hideg kövön szinte mindig akadt 1-2 csupor aludttej.

Tiltott hely volt ez nekünk. Ha beszöktünk, mindig valami csintalanságot találtunk ki. Egyszer vajas kenyeret borítottunk a cukorra - mennyei csemege volt az! - máskor, ha éppen megáhítottunk egy befõttet (karácsonyig soha nem volt szabad felbontani "csak úgy"), gombostûvel kiszúrtuk az üveget fedõ hólyagpapírt. Rendszeretõ nagymamám heti vizslatásai során mindig észrevette, ha egy befõtt, egy lekvár "megindult", és azonnal feltálalta nekünk, unokáknak a csemegét, kárba ne menjen! Ha rajtakapott (és rendszerint rajtakapott) bennünket a mesterkedésen, szigorúan korholt.

Nem úgy, ha betegek voltunk (gyerekkoromban imádtam betegnek lenni!). Akkor a kamra minden rejtett kincse elõkerült, csak gyógyuljunk mihamarabb. Sok éhes szájat tartott el ez a kamra, akkor még nem is fogtuk fel, micsoda bûvészmutatványok árán. Nagyanyám nagyon ügyes, rendszeretõ, takarékos asszony volt, egyszerû alapanyagokból is csoda-költeményeket volt képes varázsolni.

Régi idõk ízei: a birsalmasajt, a sült alma, fahéj illata! Ugye Neked is vannak olyan meghitt-meleg emlékeid, amiket semmiért nem adnál oda? Nos, nekem vannak.  A mai napig megvan nagymamám megsárgult, kicsit rongyos szélû, kézzel írott receptfüzete, melyet elõbb lányára, majd unokájára hagyta - ez vagyok én. Drága kincsként õrzöm, egykor majd az én lányom viszi tovább. Nem holt papír, varázslatos ízek õrzõje!

Amikor elõveszem - ma is fõzök idõnként belõle - megelevenedik gyermekkorom egyik csodája, életünk fõ színtere, nagymamánk konyhája, a sparhelt, a fás kosár, a tüzeléshez használt - nekünk játék - kukoricacsuhé. Déli harangszóra mindig fehér abrosz került az asztalra, és ott volt a gõzölgõ leves a tálban. Mindig mindennek megvolt a maga ideje, helye, a maga rendje. Ez a rend adta nekünk, gyerekeknek a legnagyobb biztonságot, ami csak lehetséges. Ismerjétek meg nagymamám két egyszerû és finom receptjét!

Huszárcsók

50 dkg lisztet, 15 dkg vajat, 15 dkg margarint, 15 dkg cukrot, 3 tojás sárgáját összedolgozzuk. Kis gombócokat formálunk, a felvert tojásfehérjébe belemártjuk, sütõpapírral bélelt tepsire tesszük és ujjal mélyedés nyomunk a közepébe. Középmelegnél sütjük. Ahogy kisült, még forrón a tepsiben lekvárhalmokat teszünk a közepébe, majd zsírpapírra szedjük ki és vaníliáscukorral meghintjük. Gyermekkorom egyik kedvenc süteménye. Zsírpapírral bélelt dobozban tartottuk - ma megteszí a fémdoboz is -, nagyon sokáig eláll. Minél tovább áll, annál porhanyósabb - bár ezt az idõt nemigen szokta megérni, mert nagyon finom.

Prikulics

1/2 kg cukrot, 1/2 kg õrölt mandulát 5 tojás fehérjével, õrölt szegfûszeggel, fahéjjal, reszelt citromhéjjal összegyúrunk. Kétujjnyi vastagra nyújtuk, tetejére 1 tojásfehérjébõl, cukorból és kis ecetbõl kikevert bevonat kerül. Rudakat vágunk a tésztából, és sütõben szárítjuk. Ez ma már nem számít olcsó süteménynek, de nagymamámnál, ahol a veranda elõtt álló mandulafa és a tyúkok "szolgáltatták" az alapanyagot, gyakran az asztalra került.