Több napjába telt Káplár Jánosnak, amíg elhitte, hogy valóban pert nyert az OTP-vel szemben. Le kellett ülepednie, hogy miután elsõ fokon elbukott a keresete, másodfokon már mindenben neki adtak igazat a bírák, és ezzel az övé az elsõ olyan jogerõs ítélet Magyarországon, amely szerint a devizaalapú lakáshitel-szerzõdése minden pontjában érvénytelen.

Az ítéletet a Fõvárosi Törvényszék hozta meg tavaly november 13-án, január közepére megszövegezték, a most Kabán élõ férfi pedig elmesélte nekünk az egész históriát. Hogy miért vett fel kölcsönt, mitõl borult ki, és hagyta abba a törlesztést, hogy jutott eszébe, hogy pert indítson, mit élt át az elmúlt hat évben, kit hibáztatott, és mit érez most.

Káplár Jánosnak átlagos álmai voltak. Közel a negyvenhez arra vágyott, hogy saját otthona legyen, ezért kinézett magának egy 51 négyzetméteres földszinti lakást Debrecen egyik paneldzsungelében. Két szoba, kis konyha, fürdõszoba, legénylakásnak ideális. Volt bejelentett munkahelye, alkalmazottként dolgozott, semmi akadálya nem volt annak, hogy hitelt kérjen egy banktól. Az OTP ebben partner is volt, a kérelem elbírálása gyorsan ment, az ügyintézõket amúgy is ismerte a helyi bankfiókban, kedvesek voltak, segítõkészek, két-három hét múlva ki is utalták neki az 5,2 millió forintot.

Jenhitel

2007 októberében járunk, így természetesen devizaalapú szerzõdésrõl volt szó. Ma már Káplár János is tudja, hogy a devizahitelek legszörnyûbbjét, egy japán jen alapú kölcsönt sikerült felvennie, amelynél az árfolyamok meglódulása nem másfél-kétszeres törlesztõemelkedést okozott, hanem akár két-háromszorost is: az õ esetében az induló 31 ezer körüli havi részlet például 80-90 ezerre ugrott.

A hitelfelvételt megelõzõ beszélgetéseken ugyan felmerült a forintkölcsön is, de úgy emlékszik, hogy a bankban ezt fél perc alatt lesöpörték az asztalról. „Nagyon drága, nem ajánljuk” – hangzott a tipikus érvelés, ami az akkori kondíciókat ismerve igaz is volt. A János által kért kölcsön kezdeti kamata 1,75 százalékos volt, a magyar alapkamat ennek több mint a négyszerese volt 2007 õszén, az árfolyamkockázatot pedig 10-15 százalékos elmozdulással írták le a banki dolgozók.

„Nem kérdõjeleztem meg, amit mondtak, úgy voltam vele, hogy a szakértelem náluk van, és ajánlgatták, hogy bátran vegyem fel” – idézi fel az indulást. Ez a konstrukció Világhitel névre hallgatott (2007 õszétõl 2008 októberéig volt elérhetõ, mert utána leállította az OTP, illetve már csak privátbanki ügyfeleknek kínálta), János fõleg a reklámokból ismerte.

Tetszett neki, hogy majd váltogathat a japán jen, az euró, a svájci frank és a forint árfolyama között, mikor, melyikben kedvezõbb a törlesztés, de mint késõbb kiderült, sem õ, sem a banki ügyintézõk nem értették igazán ennek a hitelnek a mûködését, vagy legalábbis nem tudták jól elmondani.

Évekkel késõbb, amikor az árfolyamok elszabadultak, próbált matekozni, hogy mi lenne neki a jó, ám ekkor derültek ki bizonyos részletek. Bement a bankba, ahol azt mondták neki, hogy nem négy, hanem valójában csak két devizanem – a jen és a forint – között ugrálhat, és nem akármikor, hanem csak minden hónap 4-én, ám úgy találta, hogy azokon a napokon véletlenül mindig rosszul alakultak az árfolyamok. Összezavarták az úgynevezett türelmi idõvel kapcsolatban is, amely eredetileg arra szolgált, hogy öt évig csak a kamatot és a kezelési költséget fizesse az adós, a türelmi idõ után kezdje el a tõkét törleszteni, de a gyakorlatban valahogy ez sem így mûködött, az ügyintézõk sem látták át a konstrukciót.

Ötmillió helyett tizenegy

A legnagyobb pofont akkor kapta, amikor úgy istenigazából leesett neki a tartós forintgyengülés következménye. Azt is egyre nehezebben vette tudomásul, hogy a kezdetben jelzett 10-15 százalékos elmozdulás helyett valójában sokkal többrõl van szó, de hogy ez nemcsak a havi törlesztõt, hanem a tõketartozást is brutálisan megemeli, arra csak jóval késõbb jött rá. Már 80-90 ezer forintot kellett havonta a banknak fizetnie, amikor az elsõ árfolyamgátas lehetõséget bedobta kormány.

„Bementem a bankba, érdeklõdtem, és akkor tudtam meg, hogy az eredeti 5 millió forintos tartozásom helyett már 10-11 milliót tartanak nyilván, holott addigra több mint 2 milliót visszafizettem” – idézi fel a 2011 õszén történteket. Számára ekkor lett egyértelmû az, amit elvileg kezdettõl fogva tudnia kellett volna, és amire valószínûleg hozzá hasonlóan nagyon sokan nem készültek fel: a deviza alapon történõ nyilvántartás azt eredményezi, hogy folyamatosan gyengülõ forint mellett hiába törleszt az ember havonta egyre többet, az adósság nõttön-nõ.

Ebben a csapdahelyzetben tehát elgondolkozott az árfolyamgáton – „fõztem egy hosszú kávét, fogtam egy számológépet” –, aztán nem élt vele. A debreceni fiókban az ügyintézõ is csak legyintett, hogy „idiótaság, nem éri meg”, János ezt úgy fordította le magának, hogy „nem szerdán végzünk ki, hanem csak pénteken”. Az azóta átdolgozott és kedvezõbbre gyúrt második árfolyamgátról hasonlóan gondolkozik, szerinte itt is matekozni kell, és ki fog jönni, hogy lassú kivégzésrõl van szó.

János tehát fizetett, bár egyre többet kellett sakkoznia a csekkekkel, majd arra jutott, hogy megpróbálja eladni a lakását. Meghirdette, akadt is érdeklõdõ, de be kellett látnia, hogy halva született ötlet volt. A körülmények ismeretében senki nem merte vállalni a vásárlást, ráadásul a lakás ára is lejjebb ment, ha még 6 millióért el is tudta volna adni, még mindig milliókkal tartozott volna a banknak, amely ekkor már 10 milliót követelt rajta.

Volt, hogy bement valamelyik OTP-be, jelezte a problémáját, vagy rákérdezett, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy történnek, de aztán errõl is leszokott. Úgy érezte, hogy magas lóról beszélnek vele, hogy valójában nem akarnak neki segíteni, és õk maguk sem tudják levezetni, hogy miért pont annyi a tartozás.

De ezért nem az ügyintézõket hibáztatja. „Õk is belefásultak. Naponta azzal szembesülni, hogy védenek egy hülyeséget, és oda kell tolniuk az arcukat az elsõ sorba, ehhez is kellenek idegek” – mondja. Ha valakit felelõsnek tart, akkor az a mindenkori kormány. Mert nem lépett közbe, nem mondta azt, hogy állj. „Egyik kormány sem tett semmit, most is csak a duma van, maszatolnak.”

Jöttek a telefonok

2012 õszéig volt jó adós. Ekkor abbahagyta a törlesztést, mert úgy volt vele, hogy ez az egész ügy elviselhetetlen mértékben belemászott az életébe. Belefáradt a tudatba, hogy élete végéig a bankba hordja a pénzt, ahelyett, hogy élne belõle, és már nem fizette be az esedékes részletet.

Ami ezután jött, nem volt kellemes. Egy hónap késés után még csak a bankból hívogatják az embert, hol kedvesebben, hol erõszakosabban, aztán átkerül az ügy egy behajtócéghez. „Hívnak reggel 7-kor, este 8-kor, szombaton és vasárnap, de volt, hogy az öreg apámat keresték. Amikor egy 73 éves embert zaklatnak, mert benne van kezesként a szerzõdésben, hogy a fia nem fizet, hát az elég kellemetlen. Az öregek ilyenkor inkább nem esznek, mert micsoda szégyen!” – mondja János, hozzátéve azt is, hogy ezektõl a hívásoktól nem kell megijedni.

Ismerni kell a különbséget a behajtó és a végrehajtó között. Az elõbbinek csak „az a dolga, hogy zaklasson és hívogasson, de nem teheti rá a kezét a kilincsre sem, a végrehajtó már bírósági végzéssel érkezik, az más”. Jánost tehát a behajtók keresték, jöttek a telefonok és a levelek, de egy idõ után elmaradtak. Õ ezt azzal magyarázza, hogy a behajtók is belefáradtak, és belátták, hogy feleslegesen próbálkoznak.

„Mindig udvariasan elmondtam nekik, hogy amint módomban áll, visszafizetem a kölcsönt”, de aztán megszületett a fejében a per gondolata. Addigra már megismerkedett a párjával, aki gyermeke anyja és késõbb az ügyvédje is lett, és 2013 februárjában beadták a keresetet. Kiss-Gál Éva ügyvédnõnek is teljesen új volt a terület, állítása szerint az elsõk között volt, aki devizaalapú lakáshitel miatt egy bankkal szemben lépett fel.

A per

Elõtte heteken át csak jegyzetelt, a szerzõdést olvasgatta, kutakodott a neten, és egyedül a keresetlevél elkészítésére több napot áldozott. Böngészései során ráakadt egy egymástól függetlenül dolgozó ügyvédek levelezõ társaságára, akik hasonló peres ügyekben kezdték egymást okítani. Megosztották tapasztalataikat egymással, kivesézték egymás ítéleteit, és tartották egymásban a lelket, ha arra volt szükség.

Tavaly május 8-án, amikor az elsõ tárgyalás lezajlott, elkélt a biztatás. János ügyét szûk negyed óra alatt meszelte el a bíróság, a keresetet minden pontban elutasították, az ügyvédnõ úgy emlékszik, még az indoklásnál is állva maradt, annyira megdöbbentette, amit hallott. Nem adták fel, fellebbeztek, és készültek a következõ körre.

Ebben az idõben már nem volt ritka, ha egy bíróság idõnként az adósnak adott igazat, bár arányaiban jóval több volt a bankoknak kedvezõ jogerõs ítélet. Kezdett átmenni a köztudatba az árfolyamrés problémája (amikor a hitel folyósításánál és a törlesztésnél alkalmazott árfolyamok közötti különbség feltüntetése és elszámolása a kérdés), volt ezzel kapcsolatban már jogerõsen nyert ügy, például Kásler Árpád esetében, és eseti szinten döntött errõl a Kúria is. Nagyobb nyilvánosságot kapott már az egyoldalú kamatemelésekkel kapcsolatos dilemma is, amelynél szintén voltak bankkal szembeni ítéletek, mondván, egy átlagos felkészültségû devizaadós számára nem kielégítõ az az úgynevezett oklista, amelyet a banki hitelszerzõdések jellemzõen tartalmaztak a kamatmódosítások legitimálására.

A Káplár kontra OTP ügyben több más, kifogásolt szerzõdésbeli pont mellett ez a két hírhedt momentum is benne volt, és végül mindegyikrõl kiderült, hogy érvénytelenítik a szerzõdést. A másodfokon eljáró Budapesti Törvényszék november 13-án hozta a teljes semmisségrõl szóló határozatát, amelyet maga a nyertes adós úgy foglal össze: „Magyarország elsõ jogerõs ítéletét a nagy OTP ellen a kis Káplár Jancsinak hozta ki a törvényszék”.

Hogy a történetnek ezzel még nincs vége, azt õ is tudja. Az OTP az ítélet írásba foglalása után azonnal jelezte, hogy felülvizsgálati kérelemmel a Kúriához fordul. A bank érvelése szerint más ítélet született volna, ha a tárgyalást a Kúria jogegységi döntése után tartják, hiszen a legfelsõbb jogi testület több elvi kérdésre válaszul kimondta, hogy a bankok jogszerûen jártak el, és a devizaalapú hitelszerzõdések nem ütköznek a jó erkölcsbe, bizonyos kérdésekben pedig – például az árfolyamrés és az egyoldalú kamatemelések ügyében – késõbbre tolta a jogegységi határozatot.

Hátravan még az is, hogy a felek elszámoljanak egymással, hiszen egy semmis szerzõdés esetén adósnak és hitelezõjének közösen meg kell találniuk ennek a módját. Káplár János most mindenesetre nyugodtabb, mint az elmúlt években bármikor, és már vannak percek, amikor nem ez az ügy tölti ki a gondolatait. A hazai bírósági gyakorlatot látva azt is tudja, hogy mennyire esetlegesen zajlanak ezek a perek, mert, ahogy mondja, sokféle igazság van, és nehéz kiválasztani egyet közülük.