’87 óta vagyok tûzoltó, egyszerû „vonulósként” kezdtem a pályámat. Fokozatosan haladtam elõre a ranglétrán, voltam õrvezetõ, gépkocsivezetõ, majd lettem szerparancsnok, szolgálatparancsnok-helyettes, szolgálatparancsnok. 2011 márciusától Hajdúböszörményben teljesítettem szolgálatot parancsnokként, s április elsején kerültem ide Berettyóújfaluba, mivel a korábbi beosztási területem megszûnt. Ha lehet azt mondani, korábban „egyszerû” tûzoltóként nagyon jól éreztem magam, csak aztán a család is noszogatott, végül belevágtam, elvégeztem egy tûzoltó szakmunkásképzõt, aztán jelentkeztem a fõiskolára is. Már egészen fiatalon alacsony szintû vezetõi beosztásba kerültem. Eddigi pályafutásomban meghatározó szerepet töltött be a sport. Szeretem az egészséges életet, a mozgást, s mindenekelõtt a hivatásomat.

Jártam már itt korábban többször, de nem célirányosan, csak átutazóban. Tavaly voltam itt kismotorfecskendõ-versenyen bíró, ám a laktanyát például csak néhány napja láttam elõször.

Az épület tekintetében abszolút a legjobb a megyében. 2008-ban EU-normák alapján épült, korszerû, minden kritériumnak megfelel – pontosan olyan, amilyennek lennie kell. A pihenési feltételek is tökéletesek. A felszerelések megfelelõek, a szerek nem a legjobbak, öregek, elavultak; most azonban az átszervezéseknek köszönhetõen várhatóan kapunk jobb minõségû gépjármûfecskendõket.

Az államosítás miatt megreformálták a korábbi rendszert, megalakultak például a katasztrófavédelmi kirendeltségek – ezek lényegében átvették a tûzoltóságoktól a hatósági teendõket. A tûzoltóságoknak megmaradtak a tûzoltási, mûszaki mentési és a lakosságvédelmi feladatok. 8 órás munkarendben dolgozom, van egy helyettesem, hozzánk tartoznak a szolgálati csoportok parancsnokai, rajparancsnokai. Ezeknek a csoportoknak irányítjuk a munkáját, tevékenységét. A teljes állományunk 50 fõ, minden nap tizenketten vannak szolgálatban. Naponta járok Debrecenbõl dolgozni, fél 8-kor van váltás, én 7 körül szoktam érkezni. A váltás után az elmúlt 24 óra eseményeinek megbeszélése történik, majd meghatározzuk a napi teendõket. Ilyen például a kiképzési terv szerinti munkavégzés, ellenõrzési terveket készítünk, csinálunk kimutatásokat saját munkánkról, s amennyiben olyan jellegû esemény történik, akkor a helyszínen irányítjuk a tûzoltók munkáját. A munkaidõ 4 órakor ér véget, de egy parancsnoknak mindig, folyamatosan elérhetõnek kell lennie. A parancsnoki ügyelet alatt történt eseményeket a szolgálat folyamatosan jelenti nekem azért, hogy amennyiben szükséges, a megfelelõ intézkedéseket meg tudjam tenni. Másnap reggel pedig folytatódik minden.

Eddigi pályafutásom során 12 évet töltöttem vezetõi beosztásban, mindig törekedtem a harmóniára és a családias légkörre. Ennél a hivatásnál elõírás a rend és a fegyelem, egy ilyen szervezetet nem lehet másként irányítani – fontos, ezt olyan módon kell elérni, hogy az külön ne jelentsen nyomást az amúgy is megterhelt beosztotti állományra. Az önként elfogadás elérése a legjobb módszer, mert így szinte fájdalommentesen tudja azokat a normákat elsajátítani, amelyeket más erõltetett módszerrel hosszabb, fáradtságosabb lenne. A tûzoltó akkor tud gyors és hatékony munkát végezni, ha megfelelõen felkészült, egészséges, jó a teherbíró képessége, s nyugodtak a munkakörülményei. Ebben az esetben maximális teljesítményt várhatok el az állománytól. A lustaságot és a nemtörõdömséget nem szívlelem, a trehányságot büntetem. Természetesen elvárás az állománnyal szemben, hogy a parancsnokot, mint elöljárót tiszteljék, de a tiszteletet nem kivívni, nem kierõszakolni, hanem kiérdemelni kell. A beosztottakkal való kapcsolatomat leginkább a segítõkészség vezérli, fontos hogy egy vezetõ mindig tudjon gondoskodni az alárendeltjeirõl.

Az átszervezések után új beosztásokat ajánlottak fel nekik, például Györgyfi Sándor, a korábbi parancsnok a megyei igazgatóságon teljesít szolgálatot, mint a Katasztrófavédelmi Mûveleti Szolgálat tisztje.

Nem volt ilyen. Nem is öltöztem soha tûzoltónak, még olyan képem sincs, amelyen tûzoltó vagyok – annyira emlékszem, hogy egyszer láttam egy olyan bácsit, aki szürke kabátban, piros, szegélyes sapkában volt, s késõbb villant be nekem, hogy valószínûleg õ egy tûzoltó lehetett.

Mindig megbecsültnek tartottam a munkánkat. Ha civil lennék, én akkor is tisztelném a tûzoltókat, így belülrõl meg még jobban, kis hõsöknek tartom õket. A társadalmi megbecsültségünkkel soha nem volt gond. Ki van elõször a helyszínen? A tûzoltó. Különleges hivatás a miénk, egymásra vagyunk utalva, itt nincs olyan, hogy valaki kilóg, vagy nem tartozik a közösséghez. Bármilyen probléma van, a tûzoltóságra mindig lehet számítani, a miénk a leggyorsabb reagálású egység a hasonló szervezetek közül. A hatékonysággal sincs probléma, ha kimegyünk, nem téblábolunk, hanem mindig a megoldást keressük.

A vezetõségi szinteken elfogadható a keresetünk. Egy beosztott tûzoltó sajnos elég keveset keres, gyakorlatilag százezer forintos fizetésért kockáztatják az életüket. Nem sok ember van, aki ezt csinálja – a nagy részük a hivatás szeretete miatt tûzoltó, többen másodállásban próbálják „megpótolni” a fizetésüket. Érdekes, de például Hollandiában egy parancsnok kevesebbet keres, mint egy beosztott. A beosztott veszélyes munkát végez, a parancsnok nem megy ki a tûzhöz – ezért kapnak elõbbiek több pénzt.

A legfontosabb most az amerikaifoci. Jelenleg a debreceni csapat elnöke is vagyok, 2005-ben kezdtük ezt a sportágat, akkor még játszottam is – ha húszévesen kezdem, talán én vagyok benne a legjobb. De így már 40 felett nem futottam be nagy karriert, szalad, szalad az ember, de hamar elfárad. Korábban rendszeresen röplabdáztunk, megyei bajnokságokon vettünk részt, bekerültünk a Guinness-rekordok könyvébe is, 80 órán át röplabdáztunk folyamatosan. Gyerekkoromban tornáztam, vívtam; a tûzoltósportban 22 évesen elmerültem, 16 évig csináltam, országos bajnokságokat is nyertünk, részt vettünk világbajnokságokon. A mai napig szoktam futni, tervezgetem most a félmaratoni távot is. Távlati terveim között van a Himalája megmászása is.

Igen, ez általában heti elfoglaltság. Hivatalosan mûködik, hétvégenként vannak meccsek, a keleti régióban én vagyok az egyetlen bíró. Én is azért kezdtem el, hogy jobban értsem a játék lényegét, a szabálykönyv 200 oldalas, a rendszer nagyon bonyolult, minden nagyon aprólékosan, precízen le van írva. Nem az anyagiak miatt csinálom, a bíráskodás egész napos elfoglaltság, de a jó levegõ és a mozgás mindenért kárpótol.

Három gyermekem van, 2 lány, 1 fiú, már mindegyik elmúlt 20 éves. A legnagyobb lányom jelenleg otthon van az unokámmal, aki szintén lány, már másfél éves. Esténként illetve hétvégén van idõm játszani a kicsivel. A gyermekeim önállóak, s az egyetem miatt elég elfoglaltak, jóformán csak hétvégén látjuk egymást. A napi történéseket csak akkor beszéljük meg, ha konkrétan rákérdeznek valamilyen eseményre, magamtól csak abban az esetben szoktam mesélni, ha valamilyen érdekesebb dolog történt. Az „otthoni” család irányítása nem annyira az én dolgom, inkább csak akkor szoktam közbeszólni, ha már a feleségem nem tud hatással lenni rájuk.