-         Hogyan kerültél ki Japánba?

-         Mivel 2004 óta aikidózom, így nagyon kíváncsi voltam a japán kultúrára és a nyelvre. Kitaláltam, hogy kimegyek Japánba. A szüleim persze azt hitték, hogy ez csak egy múló ötlet, de aztán látták, hogy komolyan gondolom. Hosszas utánajárás után az AFS közremûködésével végre sikerült.

-         Egyedül mentél?

-         Magyarországról hárman mentünk, de a két másik lányt nem ismertem, és csak az utazás során voltunk együtt. Õk Budapest környékérõl származtak, és hasonló korúak voltak, mint én. Kalandos utazás, és párizsi átszállás után végre megérkeztünk Japánba. Nyolc óra idõeltolódás van a két ország között, ezt is meg kellett szokni. Ezt fõleg akkor kellett szem elõtt tartani, amikor hazaszóltam a szüleimnek. Én Sapporoba mentem, ahol már várt az a család, akiknél egy évig éltem. Egy táblára volt felírva, hogy Edina, így ismertük meg egymást. Ez egy négytagú család volt. Az apuka újságíró, az anyuka tanár. Volt egy hat és egy kilenc éves fiuk. A kisebbik gyerektõl tanultam egyébként a legtöbbet. Mivel õ kizárólag csak japánul tudott, így kénytelenek voltunk úgy kommunikálni. Volt olyan, hogy én vigyáztam rá, és olyankor megmutogatott mindent, és közben mondta, hogy egy-egy tárgynak mi a japán neve.

-         Mit csináltál Japánban?

-         Ugyanúgy iskolába jártam, mint itthon. Eleinte az volt a baj, hogy az ottani osztálytársaim csak angolul akartak velem beszélni. Õk ugyanis angolt tanulnak, és azt hiszik, hogy akinek nem ferde a szeme, az csak angolul beszél. Nehéz volt velük megértetni, hogy én épp a japán nyelvet szeretném elsajátítani, ezért ezt használják. Egyébként ott tizennégy éves kortól kezdik tanulni az angolt, így nem is igazán tudtak jól beszélni.

-         A tananyagokat hogyan értetted meg japánul? Illetve hogyan feleltél?

-         Volt, amibõl semmit nem értettem. A matekot például értettem, biológiából logikáztam, a japán történelembõl azonban az égvilágon semmit nem fogtam fel az évszámokon kívül. De mivel én felmentést kaptam a vizsgák alól, ezért ez nem volt hátrány. Nekem legfontosabb szempont a nyelvtanulás volt. Azt sikerült is olyan szinten elsajátítanom egy év alatt, hogy mire hazajöttem, már letettem kint a nyelvvizsgát. Ez ott 3. szintûnek számít (valahol a mi közép és felsõfokúnk között helyezkedik el), de itthon még honosítani kell.

-         Mi volt a legszokatlanabb Magyarországhoz képest?

-         Az elsõ, amivel szembesültem, az a WC volt. Náluk a WC-n nem egyszerûen csak a lehúzó gomb van, hanem számtalan más gomb. És ilyen WC-k vannak nem csak az intézményekben, de a magánlakásokban is. Ez nekem nagyon furcsa volt. Elõször rá kellett jönni a használatára.

-         Hol jártál Japánban? Miket próbáltál ki?

-         Jártam Tokióban, Hakodétéban, Rumoiban, Otaruban, Nagasakiban, Kyotoban, Naraban, Asakibawaban, és még sorolhatnám. Ott is aikidóztam, de kipróbáltam a japán bábot, a japán dobot, a teaszertartást és a virágrendezést. Megnéztem a gésatáncot, és ott voltam a jégkorong VB-n, szurkoltam a magyar csapatnak.

-         Milyenek a japánok?

-         Nem közvetlenek, viszont nagyon figyelnek a másikra. Mindig azt nézik, hogy a társuknak mi a jó.  Hosszú idõ után mondják csak el, ha valami problémájuk van egymással. Elvárják, hogy a másik érezze meg, jöjjön rá, mi nem tetszik nekik. Ezt nagyon nehéz volt megszokni. Már fél éve voltam ott, amikor kiderült, hogy engem például önzõnek tartanak az osztálytársaim, mivel nekik a mi európai mentalitásunk, - miszerint az is fontos, hogy nekünk mi a jó - kicsit szokatlan. De ezt csak félév után merte elmondani az egyik osztálytársam. És amikor megkérdeztem, hogy ezt miért csak most mondja, azt válaszolta, hogy Japánban általában megvárják, amíg az illetõ észreveszi, hogy a környezetének mi a problémája vele. Ugyanez történt a családban is, ahol éltem. Egyszer kérdeztem az ottani "anyukámat", hogy miért nem szól soha, hogy segítsek valamit. Azt válaszolta, hogy mindenkinek magától kell észrevennie, hogy miben segíthet a másiknak. Ezt nem kell mondani. Európai ember számára szokatlan, hogy nem mutatják ki az érzéseiket. Állandóan taktikáznak.

-         Feltûnést keltettél? Megnéztek téged az utcán?

-         Igen, pedig én barna hajú vagyok. De volt például egy orosz lány, aki ráadásul szõke, kék szemû volt, na az még nagyobb feltûnést keltett. A szõke hajat aranyhajnak nevezik a japánok, és annyira különlegesnek számít, hogy megkérdezték a csajt, vághatnak-e a hajából egy tincset. Csodálkoztak azon is, hogy nálunk ugyanúgy a vezetéknév van elõl, mint náluk. Ezt alig akarták elhinni, és gyakran engem is Edina Dombinak szólítottak, hiába mondtam, hogy ugyanaz a sorrend, mint náluk.

-         Mennyivel másabb ott a középiskola, mint nálunk?

-         Õk szóban például nem felelnek. Év végén van egy teszt, egy vizsga, és annak az eredményétõl függõen csoportosítják át az osztályt. Tehát ott évrõl évre változnak az osztálytársak. Nem biztos, hogy akivel az elején együtt jár az ember, azzal be is fejezi az iskolát. Gyakran elõfordul, hogy egyik másik diák alszik órán, és a tanár nem szólítja meg õket. A lányok télen-nyáron miniszoknyában járnak, viszont a felsõjük nem lehet mélyen kivágott. Dúl a Hello Kittys kultusz náluk, ami elég gyerekessé teszi õket. Az iskolában kötelezõ az egyenruha. Ezt mindenkinek meg kell venni, ami elég drága mulatság. Egy-egy iskola tanulói tetõtõl talpig egyformában járnak. Tehát a cipõ, a zokni a pulcsi, de van, ahol még a táska is az egyenruhába tartozik. Általában külön lány és fiúiskolák vannak. Órán nagy hangsúlyt fektetnek az emberre, az egészségre. 16-17 éves lányoknak tanórán tanítják meg az óvszer használatát, a szexuális tudnivalókat, még a maszturbációt is. Ez utóbbi talán azért is fontos, mert középiskolában nem nagyon tudnak párkapcsolatokat kialakítani, az egynemû iskolák miatt, meg azért is, mert nagyon szorgalmasan tanulnak. Minden szabadidejüket tanulással töltik, hiszen az egyetem a cél szinte mindenkinek. Náluk hat év az alsó iskola, három év az úgynevezett középiskola, és három év a felsõoktatás. Csupán egy hónap a nyári szünetük, de akkor is annyi házi feladatot kapnak, hogy nem gyõzik megcsinálni. Csodálkoztak is, amikor mondtam, hogy nálunk három hónap a szünet. Megkérdezték, hogy mivel tudjuk azt eltölteni, nem unatkozunk-e.

-         Milyenek a japán fiúk és lányok?

-         Nagyon alacsonyak. Én a 163 cm-es magasságommal ott magasnak számítottam. A lányok átlagmagassága 150 cm, a fiúk valamivel magasabbak. Ami furcsa, hogy nem igazán lehet megállapítani egy fiatal párról, hogy melyik a fiú és melyik a lány. A fiúk elnõiesedtek. Soványak, és a frizurájuk a japán rajzfilmekben látottakhoz meg a Tokió Hotel együttesbõl ismerthez hasonló. A lányok nem használnak gyantát, hanem csipesszel szedik ki a szõrszálakat a lábukról, karjukról. Számomra ez is szokatlan volt.  

-         Hogyan szórakoznak a japán fiatalok? Voltál valami szórakozóhelyen?

-         A kinti „szüleim” szerveztek egyszer egy partit, ami abból állt, hogy meghívtak egy másik családot, ettünk és beszélgettünk. Zene nem volt. Mondtam is nekik, hogy nálunk mást jelent a parti. De az osztálytársaim sem igazán tudták, hogy mi az a diszkó.

-         Érdeklõdtek Magyarországról? Egyáltalán tudják, hogy merre van?

-         Az osztálytársak annyit tudtak, hogy valahol Európában van. Többnyire keverik Romániával. Nem tudják, hogy melyiknek Bukarest a fõvárosa, melyiknek Budapest. De rájöttem, hogy ennél nem is kell tovább menni. Japán akkora ország, hogy már annak is örülhetünk, ha ennyit tudnak rólunk. A családban, akiknél laktam, más volt a helyzet, ugyanis a családfõ már volt Magyarországon, és nagyon megszerette, jó élményekkel tért haza. Kértek, hogy tanítsak nekik magyar szavakat, de ez elég nehéz volt, mert az ö-betût például egyáltalán nem tudják kiejteni. Akárcsak az m-betût. A Dombit sem tudták kiejteni, helyette Donbit mondtak.

-         Milyen a japán családi élet?

-         A férfiak szinte éjjel-nappal dolgoznak. Õk a családfenntartók. A nõk többsége pedig háztartásbeli. Elvégzik a házi munkákat, meg nézik a szappanoperákat. Az a család, akinél én voltam, kivételnek számítottak, ott ugyanis a feleség tanárnõként dolgozott. De az osztálytársaim már ezen is csodálkoztak. Egyébként nagyon becsületesen élnek. Mindig a másik érdekét nézik.

-         Akkor miért fontos a lányoknak, hogy diplomát szerezzenek, ha nem használják a tudásukat?

-         Azért, mert általában az egyetemen találnak párt maguknak. De egyébként ritkaság, hogy egy nõ a megszerzett képesítését arra használja, hogy munkába álljon.

-         Milyen náluk a bûnügyi helyzet tapasztalataid szerint?

-         Állítólag sok a pedofil. Én szerencsére nem találkoztam ilyennel, de volt olyan osztálytársam, aki mesélt saját tapasztalatról. A nagy múltú japán maffia (jakuza) megjelenési helyeit a hétköznapi emberek is jól ismerik, és igyekeznek kerülni azokat. Erre az én figyelmemet is felhívták. A jaquzákat általában a tetoválásaikról lehet megismerni, mert Japánban egyébként nem divat az efféle testdekorálás.

-         Milyen volt a japán konyha?

-         Mivel én nem szerettem a halat, és a tengeri dolgokat, elõször idegen volt nekem. A japán rizs azonban egészen más, mint ami nálunk van, és azt nagyon szerettem. Rizst naponta többször is esznek. A lazac is gyakori étel. Szerencsére fûszereket nem nagyon használnak. A lisztjük is más, mint a miénk. Másként paníroznak, mint mi, de az is ízlett. Például nagyon megszerettem a rák krokettet, pedig korábban nem szerettem a rákot. Szusit sokféleképpen készítenek, abból volt, ami ízlett, volt, ami nem. A japánok sokat esznek, még sincs közöttük annyi elhízott, mint nálunk. Nem igazán láttam kövér japánt ott tartózkodásom alatt. Ehhez hozzátartozik, hogy a sportot is nagyon fontosnak tartják. Az iskolában például nem igazán lehet édességet enni. Ha a tanár cukros, csokis papírt talált, abból baj volt. Az elsõ óra 8.50-kor kezdõdik, 45 perces órák vannak, és 12.20-kor van ebédszünet. Ekkor lehet enni, közben nem. Egy nap általában 7 órájuk van a japán diákoknak. Tehát nagyon odafigyelnek az étkezés idõpontjára és minõségére is.

-         A magyar ízeket megismertetted velük?

-         Volt olyan, hogy én fõztem. Csináltam nekik paprikás krumplit és paprikás csirkét. Ezeket szerették. Az „anyuka” meg is tanulta elkészíteni. A túrós tésztát viszont szokatlannak találták, nem ízlett nekik.

-         Mivel sokat voltál a kortársaiddal, gondolom a tini szlenget is elsajátítottad?

-         Igen. Bár ez is furcsa volt, mivel náluk vannak olyan szavak, kifejezések, amit csak a fiúk használhatnak. Nehéz volt eldönteni, hogy mi tartozik ebbe a kategóriában.

-         Írni is megtanultál?

-         Igen. Heti öt alkalommal volt japán órám, amit egy 83 éves tanár tartott. Számunkra szokatlan szótagírás van náluk.

-         Milyen ünnepeik vannak? Hogyan telt például a karácsony?

-         Érdekes, mert minden nemzeti ünnepük hétfõre esik. Ilyenkor munkaszüneti nap van, de az üzletek mindig nyitva vannak. Van náluk az „arany hét”, ami április végétõl május elejéig tart, és sok ünnepet foglal magába. Fontos ünnep náluk a császár születésnapja. A karácsony azonban nem jelent nekik olyan sokat, mint nekünk. Náluk inkább a szilveszteren van a hangsúly. December 1-jén feldíszítik a karácsonyfát, 25-én lebontják. Amerikai szokás szerint szenteste jön a mikulás. Az év utolsó napján viszont összegyûlnek, együtt esznek-isznak, úgy búcsúztatják az óévet. Erre készülnek jobban, nem a karácsonyra.

-         Mi történt azóta, hogy hazatértél?

-         Folytatom a középiskolai tanulmányaimat a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban. 11-es vagyok újra, egy évet halasztottam Japán miatt. A barátaimnak, osztálytársaimnak persze élménybeszámolót kellett tartani. Nagyon örültek, amikor visszajöttem.

-         Tartod a kapcsolatot a Japánban megismert családdal, barátokkal?

-         Igen. Hagyományosan levelezünk, hogy az írást is gyakoroljam.

-         Megszeretted-e Japánt annyira, hogy még egyszer kimenj?

-         Nagyon megszerettem, tehát természetesen szeretnék még visszamenni.