Emlékszem, úgy tíz-tizenöt évvel ezelõtt mennyire vártuk nõvéremmel a húsvétot, még jobban a húsvét hétfõt. Apukánk már korán reggel szódával ébresztett bennünket, próbáltunk menekülni elõle, több-kevesebb sikerrel. Majd miután rendbe szedtük magunkat, fölvettük a szép ruhánkat, cipõnket, megterítettük az asztalt, kiraktuk a sonkát, tojást. Aztán izgatott várakozás vette kezdetét. Vártuk a fiúkat, hogy ki lesz az elsõ, ki milyen verset fog mondani. Ujjongásban törtünk ki, amikor az utcánkból a leghelyesebb fiú volt az elsõ, aki becsöngetett. Elmondta a versét, aztán kezébe nyomtam egy piros tojást, majd zavaromban el is szaladtam. Egyszer-kétszer azért kimerészkedtem a szobámból, nehogy azt higgye, hogy nem kedvelem.
Aztán sorra jöttek még a rokonok, barátok, és észre sem vettük, hogy eltelt a húsvét hétfõ. Rengeteg verset meghallgatunk. Voltak persze olyanok, akik nem nagyon erõltették meg magukat, de volt olyan fiú is, akin látszott, hogy fontos számára ez a szokás, és nem az egyszerû "Egy tök, két tök, öntök." verset választotta. Azóta igaz, hogy felnõttünk, néha mégis hiányoznak ezek a vicces helyzetek. Bár a sonka és a nagy ünnepi ebéd megmaradt, de a fiúk már nem nagyon jönnek locsolkodni, mintha nem akarnák gyûjteni a csoki tojást. Talán ahol még kisgyerek van, ott megpróbálják a locsolkodás szokását fenntartani, bár a legtöbb ember inkább elmenekül otthonról.
Az idei húsvétra megteltek a szállodák. Így elég nehéz lesz a kisfiúknak ibolyát találni.
|