Egy kollégám nagybátyja hazafelé tartott éjszaka a forgalmas városi bekötõúton. Csak az nem stimmelt, hogy erõsen be volt rúgva, annyira, hogy talán még ránéznie se lett volna szabad az autóra, nemhogy vezetnie.

A belsõ sávban poroszkált halál lassan, hogy ne tûnhessen fel senkinek. Ez a túlzott lassúság (és az idõnkénti kilengések) lett a veszte. Hamarosan leintették a rendõrök. Elég volt egyetlen pillantás vérben forgó, bamba szemeire, egyetlen szippantás a leheletébõl, és elõ kellett venniük a szondát. Felszólították, hogy hagyja ott a kocsit, és tartson velük a kapitányságra.

Már épp vitték volna el, amikor két autó összeütközött a szemközti sávban. Szigorúan ráparancsoltak a részeg nagybácsira, maradjon ott, ahol van, és áttûztek helyszínelni. Emberünk viszont rájött, hogy ez az utolsó esélye, gyorsan elhatározta, hogy lelép. Mikor meggyõzõdött róla, hogy a rendõrök éppen nem láthatják, kereket oldott. Egyenesen a garázsba vitte az autót, és beszaladt rémült feleségéhez: - Ha jönnek a zsaruk, mondd, hogy influenzám van, és egész nap itthon voltam. Közelébe se mentem a kocsinak - hadarta. - Ja, meg hogy odabenn alszom az ágyikómban - fejezte be, és egy whiskeys üveget felkapva a szobájába indult.

Félóra múlva megjelent a rendõrség. A feleség kinyitotta az ajtót és még mielõtt a rendõrök megszólalhattak volna, elõadta, hogy a férje egész nap ágyban volt, mert beteg, most is alszik, mit akarnak. - Ez esetben, asszonyom - szólalt meg végül a rendõr -, gondolom nincs kifogása ellene, ha benézünk a garázsba - és már nyújtotta is kezét a kulcsért.

Az asszony zavartan odaadta, és õ is velük tartott. Amint beléptek, elállt a lélegzete. A rendõrök viszont azt látták, amire számítottak. Ott állt a gyönyörû rendõrautó, villogott a kék fény a tetején.