Ha bejön valami kis pénz, van csoki, chips, rágó, ha pedig elfogyott, akkor nincs mit enni, marad a panaszkodás, mert ez az egyetlen dolog, amirõl úgy érzik, hogy segíti a túlélést. Akinek kicsit is jobban megy, azt kigúnyolják, rosszabb esetben meglopják, hogy helyreállítsák a világképüket. A fiatalok egyre dühösebbek, a fizikai erõszakot is elfogadják, és nem látnak semmi kiutat. Így élnek a cigánygettók lakói.

Az ellenállás érték, az erõszak a legegyszerûbb megoldás, a nincstelenség és a tehetetlenség folyamatos bizonygatása pedig túlélési eszköz - több generáción át tartó kirekesztettség után ilyen lelkiállapotba kerülnek a mélyszegénységben élõ emberek az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa, Solt Ágnes 14 magyar cigánytelepen készített kutatása szerint.

Gyûlölet van, irigykednek egymáson, hogy mijük van. Ha van egy kutyájuk vagy macskájuk vagy lovuk, hú, az már nagyon gazdag! - mondta egy cigánytelepen élõ ember arról, hogy mennyire féltékenyen figyelik az ott élõk egymás boldogulását. Solt szerint a gettók lakói meg vannak gyõzõdve róla, hogy a nyomor, amiben élnek, megváltoztathatatlan, szinte senki nem hiszi el, hogy kitörhet ebbõl.

A gyarapodó vagy a kiemelkedésért dolgozó családokat kirekesztik, mert "bármi, ami az alapfeltevést érvényteleníti, olyan, mint egy kimondatlan, de annál durvább kritika azokra nézve, akik napról napra próbálnak megélni" - olvasható a tanulmányban. E szerint a közösség tagjai törekednek a viszonylagos egyenlõségre, és ha valaki nem illeszkedik közéjük - például egyéni sikereket ér el -, azt nyíltan irigylik, kigúnyolják, kipletykálják vagy végsõ esetben meglopják.

Az erõszak elfogadott

A megkérdezett romák bûncselekménynek tartják a lopást és a rablást, a garázdaságot vagy a súlyos testi sértést viszont a többségük nem tekinti bûnnek. Solt szerint az elzárt közösségekben a konfliktusok megoldásának legelterjedtebb eszköze a verekedés. Konfliktusok leggyakrabban a gyerekek közötti összetûzésekbõl, az alkoholizmusból vagy az uzsorázásból fakadnak.

A vizsgált 14 telep közül nyolcban meséltek a kérdezõknek családok közötti verekedésrõl, ötben említettek a hatóságokkal vagy a helyi nem romákkal kialakult összetûzéseket, és négy helyen családon belüli erõszakról is tudtak. Solt szerint a családon belüli erõszak ennél jóval gyakoribb, de tabunak számít, ezért a megkérdezettek többnyire nem beszéltek róla, éppúgy, mint az alkoholbetegségrõl, ami sokszor agresszióhoz vezet.

A tanulmány szerint a különbözõ telepeken különbözõ mértékben tartanak össze az emberek, de minél inkább saját magukra vannak utalva a közösség tagjai, annál gyakrabban fordulnak elõ erõszakos konfliktusok - amellyel a régóta ott élõ családok megtanultak együtt élni. A szûkebb családok összetartanak, a rokonok csak akkor, ha baj van, például valamilyen külsõ támadást érzékel a közösség. A kutató szerint szolidaritásról szó sincs, a gettóban élõk csupán sorsközösséget alkotnak.

Panaszok a túlélésért

A gettóban élõk túlélési stratégiájának a tanulmány szerint a legfontosabb eleme a panaszkodás, vagyis a szegénység folyamatos hangoztatása a külsõ segítség érdekében. A tanulmány szerint a kirekesztettek úgy érzik, a panaszkodás az egyetlen eszközük saját érdekeik érvényesítésére, ugyanakkor ez veszélyes stratégia, mert konzerválja a kialakult, segélyekre és alkalmi munkákra épített életformát.

A kutatás szerint a pénzüket beosztani képtelen, munka nélkül maradó családok a szociális segélyek osztása után rövid ideig még jól élnek, azután ismét éheznek. Egy-két hétig esznek, utána meg koplalnak - írta le a helyzetet az egyik megkérdezett. A segélyfizetés tájékán van chipsezés, rágógumizás, csoki - mondta egy másik. Solt szerint az emberek számára ünnep minden alkalom, amikor pénzhez jutnak, és ennek megfelelõen használják fel, beosztani pedig akkor látnák értelmét, ha látnának kitörési lehetõséget vagy valamilyen fontos célt maguk elõtt.

Fejcsóváló öregek és dühös fiatalok

Solt Ágnes szerint nagyon erõs a generációs szakadék a cigánytelepen élõk között. Az idõsebbek az interjúk során többször panaszkodtak arra, hogy a fiatalok nem hajlandók dolgozni, csak a munkanélküli-járadékból élnek, velük szemben tiszteletlenek. Sokkal többször tartották fontosnak hangsúlyozni saját becsületességüket, beszéltek arról, hogy a Kádár-rendszerben - amikor mindenkinek volt munkája - mennyivel jobb volt.

Régen nagyobb volt a szigorúság, de jobb volt az, mert nem volt ez a zûrzavar, mint most van. Akkor dolgoztak a cigányok is. És akkor nem loptak a gyerekek. Még egy gyümölcsöt sem vettek le a fáról, ha nem kaptak rá engedélyt. Leszoktatták az emberkéket a munkáról. Mert kapják a segélyt, és minek menjen dolgozni" - mondta egy idõsebb roma a kutatóknak.

A fiatalok viszont arra panaszkodtak, hogy nincs munkalehetõség, ami pedig mégis van, az nem éri meg, a segélybõl pedig képtelenség megélni. Míg az idõsekben él a megfelelési vágy a társadalom többsége felé, a kutató szerint a fiatalabbakból a nem cigányok felõl érzékelhetõ tartózkodás és elhúzódás dühöt és ellenállást vált ki, ami csak fokozza az ellentéteket.

Alattomos magyarok

A tanulmányból kiderül az is, hogy a magyarokhoz való viszony is megosztja a telepeken élõket. A nõk általában rosszabbul tûrik a többségi társadalom megvetését, de a férfiak dacosabbak. A nõk ezért gyakrabban tagadják, hogy rossz lenne a viszony a magyarokkal, miközben vágynak a többségi társadalomra jellemzõbb létbiztonságára, amiért hajlandóak lennének akár annak normáit is követni.

A többség rosszallása a tanulmány szerint háromféle reakciót vált ki a romákból: vannak, akik megpróbálnak megfelelni és a többségre hasonlítani, mások éppúgy távolságtartással és elhúzódással reagálnak, szélsõséges esetben pedig gyûlölködve beszélnek a magyarokról, és megpróbálnak revásot venni, például meglopják õket. A vizsgált 14 telep közül hat lakói mondták azt, hogy kifejezetten rossz a magyar-roma viszony.

Minél rosszabb a viszony, a cigányok annál inkább alattomos embereknek tartják a nem romákat, akik szerintük alacsony presztízsû munkát végeztetnek a romákkal, nem fizetik meg, és megpróbálják átverni õket. Ezeken a helyeken nagyképûnek és fösvénynek tartják a többséget, míg azokon a településeken, ahol nem voltak komolyabb feszültségek, a romák a leggyakrabban tisztának, rendesnek és becsületesnek tartották a nem romákat.

A kutatásban megszólaló cigányoknak ugyanakkor az fáj leginkább, hogy a többség egy kalap alá veszi õket: Egy bajt csinál, akkor az egész telepet lenézik. Jó, hogy én most nem csináltam semmit, akkor is engem is lenéznek. Nem azt mondja, hogy az a cigány csinált, hanem azt mondja, hogy a cigányok csinálták! És ez itt a probléma! Hát a parasztok úgyis azt gondolják a cigányokról, hogy büdösek meg mocskosak, koldusok, hát én nem vagyok úgy - idézi a megkérdezetteket a tanulmány.

Idegbeteg és jószívû romák

Csak azok voltak hajlandók beszélni arról, hogy milyennek tartják a cigányokat, akik valamennyire meg akartak felelni a többségi normáknak vagy õk maguk is szenvednek néhány szomszédjuk viselkedésétõl. Õk pedig többnyire negatív jelzõkkel minõsítették a gettóban élõ többi cigány családot, kötekedõnek, verekedõsnek nevezték õket. Azt is mondták, hogy lusták, elhanyagolják a gyerekeiket, aluliskolázottak, csúnyán beszélnek, nem gondolnak bele a cselekedeteik következményeibe. Idegbeteg az egész banda - legyintett társaira egyikük.

A pozitívumok között említették, hogy a cigányok jószívûek, és afféle életmûvészek, akik a jég hátán is megélnek. Szeretik a szépet, szívesen beszélgetnek, szeretik a zenét és a mulatozást. A cigánynak jobb szíve van, mint a parasztnak. Jó a szíve... csak a feje... azt kéne kicserélni.