Mindannyian meghalunk. Nem a miérttel és mikénttel szeretnék foglalkozni, nem a jövendõ holtainak akarok papolni arról, hogy vezessenek óvatosan. Akinek ez a sorsa, úgyis balesetben hal meg – az elrendelés ellen semmit sem tehetünk. Az itt maradottakhoz szeretnék szólni, õk azok, akik nehezen fogadják a családtag váratlan távozását.

A szeretet ilyen. A gyász idõszaka arra szolgál, hogy megtanuljuk nélkülözni az eddig nélkülözhetetlent. Viszont évezredek óta azzal senki sem elégszik meg, hogy csendben elhantolja a hozzátartozóját, dísz, klisék és külsõségek nélkül nincs temetés. A sírkõ, a pompa és a színházias méltósággal megszervezett ceremónia múltunk, jelenünk és akárhogy is halogatjuk, jövõnk részei is. A hagyomány az hagyomány, de van, hogy õszinte a könny.

Ha felidézzük a történelemórákat, beugrik, hogy a világ építészetének egyik legjelentõsebb emlékeit a síremlékek adták. Azonban mi nem vagyunk egymásra licitáló fáraók, ennek ellenére egyesek pont úgy viselkednek. Ne értsen félre senki, nem érdekel, hogy a temetõben ki mit építtet magának még életében, és az sem az én dolgom, hogy mit hoznak össze a gyászoló családtagok az elhantolás után. Ami dühít, az utak mellett szaporodó angyalok, faragott kõtömbök és kisebb építmények. Kisebbek? Sajnos egyre nagyobbak, és ez nem csak engem zavar, hanem már az úthálózat fenntartóit is.