A napokban egy beteg kisfiúért írtam cikket, tegnap pedig egy kétségbe esett asszonytól kaptam e-mailt, amiben elpanaszolta, hogy volt férje valóságos pokollá tette az életét. Elképesztő dolgokat művel vele, és két fiával. Szegények már nem tudnak kihez fordulni, mert a hatóságok csak az időt húzzák. Próbálok nekik segíteni a saját eszközeimmel, és tanácsaimmal. Mint ahogy számtalan embernek nyújtottam már támaszt a nyilvánosság erejével. Volt család, akik több hetes hiába való intézkedés után a cikkemnek köszönhették, hogy két nap alatt bekötötték hozzájuk az áramot. Akadt kislány, akit az írásom segített ingyen szemüveghez, mivel anyagi helyzetük nem engedte meg a szemüvegcserét. Csoportoknak, amatőr művészeknek hozott már az őket bemutató írásom újabb felkérését, elismerést, ismertséget.  És még sorolhatnám. Mert nagy hatalma van a nyilvánosságnak. Sokszor még ott is eredményeket ér el, ahol a törvényhozó szervek kudarcba fulladnak.

Örömmel tölt el, amikor egy olvasó személyesen, telefonon vagy levélben megköszön valamit, amiről én már el is feledkeztem. Ilyenkor úgy érzem, ezekért az emberekért érdemes tenni, érdemes írni. Ők azok, akik elfeledtetik velem azt, amikor mások belekötnek egy-egy cikkbe, megkérdőjelezik a valódi szándékot. És persze teszem tovább a dolgom, hiszen ez hivatás. Nem lehet, nem érdemes másképp csinálni, csak szívvel, lélekkel.

S hogy azt kapom-e, amit adok? ...Igen, igen, igen. Többnyire nem attól, akin én segítettem, de mások máshol,egy másik élethelyzetben nekem is segítenek, ha bajba jutok. Elég csak visszagondolnom arra, amikor januárban súlyos beteg volt a lányom. Nagyon sokan álltak mellénk a nehéz helyzetben, és nem győztünk csodálkozni, hány embertől kaptunk segítséget. Vallom tehát, hogy megéri jót tenni.