November 17-én a késõ esti órákban a Leonidák meteorraj erõs aktivitása várható, melyet csak a fényszennyezett városokon kívül élvezhetünk teljes pompájában.

A Leonidák meteorraj az 55P/Tempel–Tuttle-üstökös törmeléke, az utóbbi évek legismertebb és egyik legjobban megfigyelt raja. A tankönyvi leírás szerint általában csak  néhány meteort ad óránként, ám 33 évente, a Tempel–Tuttle-üstökös visszatérései idején az aktivitás drasztikusan megemelkedik, nem ritka a meteorviharok kialakulása.

Az 1998-ban esedékes üstökös-visszatérés óta már egy évtized is eltelt, ám a raj csak nem akar megnyugodni, ami teljesen átírta és elavulttá tette a fenti leírást. Nemcsak a visszatérés évében van jelentõs aktivitás, hanem utána még sok éven keresztül. A korábbi felfogás talán abból a helytelen elképzelésbõl származik, hogy a meteorkitöréseket a napközelben lévõ üstökösbõl éppen kiszabaduló por okozza. Ez azonban nem így van, az 1998-ban kiszabadult por, majd a XXII. század észlelõnek nyújt gyönyörû látványosságot.

Az elmúlt évtizedek meteorkitöréseit, jelentõs aktivitásait a korábbi évszázadok során kidobott porfelhõk okozzák, melyek a Jupiter gravitációs hatása miatt távol kerültek az üstököstõl. A tavalyi jelentõs aktivitást például az 1466-ban kidobott porfelhõ visszatérése eredményezte, idén ugyanez, illetve az 1533-as okozhat jelentõs meteortevékenységet november 17-18. éjszakáján.

Az 1833-as meteorzápor egy korabeli ábrázoláson.

A Leonidák meteorraj elsõ biztosan azonosított kitörését 902-ben figyelték meg kínai csillagászok, melyet a következõ évszázadokban több másik követett. A modern kori csillagászok 1799-ben fedezték fel a rajt, amikor rendkívül látványos kitörést produkált, majd 1833-ban több százezren voltak szemtanúi minden idõk egyik legnagyobb meteorviharának, amikor a legaktívabb idõszakban másodpercenként több tucat meteor tûnt fel az égen.

Az 1866-67-es kitörést már várták a csillagászok, ám nem várt eseményként 1865 végén Ernst Tempel és Horace Tuttle egymástól függetlenül felfedezte a raj szülõüstökösét, melyet késõbb 1366-os kínai feljegyzésekben is azonosítottak, illetve a Gottfried Kirch által 1699. október 26-án, egyetlen éjszaka észlelt üstökössel is megegyezõnek bizonyult. Sajnálatos módon azonban a 1900-as és az 1930-as években nem volt jelentõsebb kitörése a rajnak, így sokan azt gondolták, hogy a Jupiter szétoszlatta azt. Ezt a feltételezést erõsítette, hogy az Tempel–Tuttle-üstököst sem sikerült megtalálni ebben a két évben.

Végül 1965-ben sikerült újra megtalálni, 1966-ban pedig a már-már elfelejtett áramlat minden idõk legnagyobb meteorviharát produkálta, maximumában 160 ezer meteor/órás aktivitással. A legaktívabb percekben másodpercenként 40 leonida tûnt fel és hunyt ki az égen.

Az 1966-os kitörés Gary Emerson 20 perces elvételén, melyen csak a fényesebb meteorok hagytak nyomot. Beszámolója szerint a legnagyobb hullás idején százával tûntek fel a meteorok minden egyes másodpercben.

A z utóbbi évek Leonida-történetei 1998-ban kezdõdtek, amikor november 16-17-én, a "Tûzgömbök éjszakáján" telehold fényességû meteorok tucatjai szántották át a hajnali égboltot. Az ezt követõ években hol kisebb, hol nagyobb kitöréseket láthattunk, 1999-ben és 2002-ben még meteorvihart is megfigyelhettek a szerencsések. Ezt követõen azonban lanyhult az érdeklõdés, a számítások nem jeleztek elõre további jelentõs aktivitást. Ennek ellenére a raj évrõl évre mutatott valami meglepõt, az aktivitás csak nem akar a szokásos 1-2-es ZHR értékére (zenitre korrigált meteorszám) csökkenni.

Tavaly például a raj egy 115-ös ZHR-es kitöréssel lepte meg az észlelõket. A tapasztalatok, és a meteorcsillagászat elméletének fejlõdése nyomán az utóbbi években az elõrejelzésekkel foglalkozó szakemberek már nem annyira borúlátóak, mint az ezredforduló környékén. Az újraértelmezett adatok alapján az idei esztendõben ismét jelentõs aktivitást produkálhatnak a Leonidák, melyet szerencsés esetben hazánkból is megfigyelhetünk.

A Leonidák radiánsa az Oroszlán csillagkép fejében található.

A tavalyi kitörést az az anyagfelhõ okozta, amely az üstökös 1466-os napközelsége idején szabadult ki a magból, és idén is ez kerül a közelünkbe. A különbség az lesz, hogy szinte ugyan abban az idõpontban az 1533-as felhõn is áthaladunk, a két porfelhõ együttes hatása pedig akár 200 ZHR-es aktivitást is adhat, ami már igen szép hullás. A kitörés várható idõpontja november 17-én 22:45 környékén várható.

Ekkor a radiáns csak néhány fokkal van a horizontunk fölött, ami sok meteor elvesztését jelenti, ám olyan látványosságot kínál, amelyre mindenki emlékezni fog, aki látta. A horizont közelében lévõ radiáns ugyanis azt jelenti, hogy a meteorok nagyon hosszú utat tesznek meg a légkörben, repülésük 2-4 másodpercig is tarthat, miközben a teljes égboltot keresztülszántják. A 2001-es maximum idején már megfigyelhettünk egy ilyen hullást a Mátrából.

A meteorkitörések azonban csak sötét égboltú, fényszennyezéstõl mentes helyrõl észlelhetõk, így jó idõ esetén mindenkit bíztatunk arra, hogy szervezzen egy kisebb túrát a hegyekbe, vagy a vidéki telekre, ahonnan teljes pompájában látható a meteorhullás. A megfigyeléseket nem érdemes este 10 elõtt elkezdeni, de fél 11-re már legyünk készenlétben, hogy semmirõl se maradjunk le. Kémleljük a déli vagy az északi eget, és fontos a jó kilátás, lehetõleg a körpanoráma.

Amennyiben az idõjárás megfelelõ lesz, próbáljunk meg minél keletebbre menni az országban, hogy magasabban láthassuk a radiánst. A hajnal beköszöntével az aktivitás valószínûleg csökkeni fog, ám az emelkedõ radiáns kompenzálni fogja ezt, így érdemes lesz pirkadatig lesni a meteorokat. Mivel egy nappal késõbb lesz újhold, a Hold fénye nem fogja zavarni a megfigyeléseket, csak az idõjárásnak kell kedvezõen alakulni, hogy ideális Leonida-maximumot figyelhessünk meg.